Három éves voltam, amikor a budapesti lakásunkba költöztünk. Kicsi voltam. Nagyon kicsi. Nem értem fel az ablakpárkányig sem. Persze ez egy nagyon magas lakás volt. Tudod, olyan nagy, belvárosi lakás az Andrássy út közelében. Nekem minden magas volt és nagy. Elveszettnek éreztem benne magam.
Illusztráció – Forrás: Fortepan
Bátyám örült, új terep, amit fel lehet fedezni. Örök felfedező és kísérletező gyerek volt. Anyámmal is kísérletezett. Anyám akkoriban tésztát gyúrt. Bátyám az asztal körül szaladgált, anyám nem törődött vele, hiszen el volt foglalva a tésztagyúrással. Nem szeretett tésztát gyúrni és hamar túl akart lenni rajta. Bátyám a huszadik kör után megállt édesanyánk előtt és megkérdezte: – „Mama, nem bosszant?” Édesanyánk jót nevetett és megsimogatta szőke fejét. – „Kisfiam, nem”.
Bátyám nem rohangált többet az asztal körül. Tiszában volt vele, hogy édesanyámat nem tudja felbosszantani. Tudtam, ajjaj, akkor most én jövök. Kivette a kezemből a játékbabámat és a földhöz vágta.
Én jó alany voltam neki, mert rögtön elkezdtem bömbölni. Olyan panaszkodósan. Szeretett ő engem, csak kísérletezett, kit, mivel lehet felbosszantani. Én pedig akkoriban egy síró, elkényeztetett kislány voltam, és mindig megvédtek a szüleim. „Ne bántsd” – mondták neki – „ő még kicsi”. Milyen jó volt ezt kihasználni! Én voltam a kis kincs a családban. Évike, akit a széltől is óvtak. Pedig csak egy kis ravasz róka voltam, kis békajelmezben.
Én szerettem a bátyámat és ma is szeretem őt. A világ legjobb testvére. Mindig az volt és mindig az lesz.