Az 1963-ban született, egyetemi tanárként és szerkesztőként is munkálkodó írónak és költőnek két évvel ezelőtt a Kalligram Kiadó gondozásban jelent meg a Nincstelenek – Már elment a Mesijás? című regénye. A könyv a rá következő évben szinte minden irodalmi sikerlistán fölényes győzelmet aratott. A történet, amely a mélyszegénységben, egy aprócska zárt közösségű magyar faluban eltelt gyermekkor mindennapjait mutatja be, a hatvanas-hetvenes évek vidéki világának társadalomábrázolása is lehetne akár. De a személyesen, ösztönösen megélt élmények és így a történet ennél sokkal több. Az a tíz év körüli kisfiú, aki a saját szemszögéből próbálja meg bemutatni tágabb és szűkebb környezetének mindennapjait és a körülötte zajló – sokszor korából fakadóan meg sem értett – eseményeket sejti – és felnőttkorára meg is tudja -, hogy a szegénységnek nem kell feltétlenül együtt járnia a lelki sivársággal. Az érett gondolkodású fiú már tudta, hogy van egy pillanat, amikor az ember: „…belelát a sors rejtelmeibe. Belelát, de nem fogja fel. Csak megsejt valamit abból, amiről pontosan tudja, hogy az bizony így van. Ennyi volt.”
Borbély Szilárd szerette a számokat. Életrajzi ihletettségű regényében a prímszámok oszthatatlanságával próbálta a saját világát kategorizálni és ezáltal érthetőbbé tenni önmagának. Így élte túl az életének ezt a szakaszát is. Hiszen volt túlélési technikája annak az embernek a nehéz időszakra, aki alapvetően élni szeretne, élni szeretett volna. Borbély Szilárd tudta, bánni kell a ránk kiszabott idővel de – saját bevallása szerint is – túl sokat kapott mind testi, mind lelki, mind szellemi síkon a sorstól. Volt egy világ, amelyből már szülei is készültek, készülődtek elmenni, megváltoztatni. Neki szellemi és lelki síkon sikerült is, nem csak mondogatta: „Én el fogok menni innen. És soha nem jövök vissza.”
Borbély Szilárd napra pontosan ma egy éve ment el. Döntése felfoghatatlan.
Tóth Judit Nikoletta