Szerző, fotók: Marity Mira
Belesüppedek a székbe, beleolvadok az élménybe… körülöttem napraforgószirmok kavarognak, valami fenséges zene szól, majd az élénk okkersárga virágok áttűnnek az íriszek szédítő violakékjébe. Komorabb akkordok csendülnek fel, a Csillagos éj című festmény megelevenedik előttem, a vitatott szimbolikájú képen vészjóslóan hullámzik a tejút, a holdfény, a csillagok fénysávja, a ciprusok lombjai bizonytalanul inognak, és én rádöbbenek, hogy ezt a képet már az dél-franciaországi elmegyógyintézetben festette Van Gogh. Megint vált a szcéna, és a darabokra hasadt elméjű művész nyolc monumentális portréja néz le rám szemrehányóan, szomorúan, megtörten, reményteli vagy üres tekintettel, mintha csak skizoid elmeállapotának megkreált alteregói várnának tőlem választ az élet és halál, a hétköznapi és rendkívüli, a szenvedés és művészet, a szent és a profán sorsfordító kérdéseire… mit szeretnél elmondani, Vincent?
„Vannak néhányan, akiknek lelkében hatalmas tűz ég, és soha nem jön senki, hogy melegedjék annál.”
A padlón a lábam alatt sodorja a szél a fűszálakat, az élmény olyan magával ragadó, hogy szinte tudomást sem veszek a többi nézelődőről, akik szintén a belefeledkezés komplex érzetével billennek át lassan a kívülálló szemlélődésből a beavatottság emelkedett lelkiállapotába. És ez a legtöbb, amit egy multimédiás tárlat adhat. Pontosan ez az, amit megkapunk a budapesti Van Gogh – Az Immerzív Élmény című kiállítástól. A világhírű és überlátványos produkció bejárta már Európát, Ázsiát, Észak-Amerikát és a Közel-Keletet, és rendhagyó jellege ellenére óriási sikert aratott. Noha a posztimpresszionista festőzseni egyetlen eredeti alkotás sincs kiállítva, az újmédiás művészettechnikai megoldások, a sodró lendületű 4K-s technológiával újradefiniált reprodukciók elképesztő befogadói élményt nyújtanak.
Immerzív… olyan idegen és kellemetlen ez a szó, mégis el kell fogadnunk, hogy ez a művészetélvezet legújabb Z-generációs effektív metódusa. A 2000-es években szocializálódott embereket már egyre nehezebb becsábítani a múzeumokba, a kétdimenziós festmények látványa nem éri el az esztétikai ingerküszöböt. Lehet ezen dühöngeni vagy elkeseredni, de ha egy több érzékszervre ható „belemerülős” immerzív technológia hatékonyan ismerteti meg a fiatalokkal a posztimpresszionizmust és Van Gogh-ot, akkor zöld utat kell adni neki.
„Festményeimet megálmodom, majd álmaimat megfestem.”
A kiállítás fekete falú termeiben a leghíresebb vázlatok, rajzok és festmények reprodukciója mutatja be a tragikus sorsú festőzseni életét és alkotásait. A hang- és fényjátékokkal színesített multimédiás vetítéseket megindító üzenetekkel és idézetekkel, fontos önéletrajzi adalékokkal tűzdelték meg a szervezők, és ez valóban informatívvá és komplexszé teszi az egész attrakciót. A kiállítás óriási érdeme, hogy mindegyik szegmense egy beavatott bepillantás a művész zavart, ugyanakkor kirobbanóan kreatív elméjébe. Az újdonság erejével hatott rám például az, hogy a híres Napraforgók nem csak egy példányban létezik. Van Gogh tucatnyi variánsban megfestette, mert éppen színeket és tónusokat kereső provance-i korszakában talált rá a témára. A sárga különböző árnyalatai pedig egyszerűen lenyűgözték őt.
Ugyancsak meglepetéssel szolgált az, hogy a híres szoba Arles-ban szintén több variációban létezik, hangulatra reflektáló szín- és mintakombinációkkal. A szoba egyébként konkrétan berendezett formában rekonstruálva megtekinthető a tárlaton.
„Most mindenképpen szeretnék egy csillagos eget festeni. Gyakran úgy tűnik, hogy az éjszaka színei még gazdagabbak, mint a nappaléi.”
A kiállítás legexkluzívabb szegmense kétségkívül a 360 fokos digitális kivetítés, amit egy hatalmas teremben, stílszerűen dizájnos fa napágyakból élvezhetünk. Ha tudni akarjuk az immerzív szó jelentését, akkor az itt eltöltött percek bemutatják. Igazi pszichedelikus utazás, ahogy a Van Gogh univerzum megjelenik az ember körül, és már nem csak látni lehet a festményeket, hanem szinte belesétálni azok jeleneteibe. Delejes hangulatú az, ahogyan a Csillagos éj című alkotás szuggesztív, szinte biblikus látványvilága ráborul az emberre.
Vagy ahogyan az Íriszek megelevenednek a négy falon, és a két dimenzióban megszokott kép helyett szinte a szürreális és irreális 4D-s érzettel sétálunk a kékeslila virágmezőben… A legerőteljesebb jelenet azonban az, amikor tucatnyi monumentális Van Gogh arc tornyosodik ránk, köztük a megindító, levágott fülű önarckép, amiről egy mindent feladó és agyongyötört lelkű művész néz le az emberre. Az a művész, aki egész életén át keresztként cipelte a hátán mentális betegségeit – a skizofréniát, a mániás depressziót, a borderline személyiségzavart, az epilepsziát és az alkoholizmust. És aki állítólag egész életében mindössze egyetlen festményt adott el, A piros szőlőhegy című alkotását.
„Ha hallasz belül egy hangot, ami azt súgja: „nem tudsz festeni!”, akkor okvetlenül állj neki festeni, és a hang elnémul.”
Nehéz elhagyni a kiállítótermet, és mintegy levezető programként élek a lehetőséggel, hogy Van Gogh nyomában járva rajzoljak. A híres festményekről készült skicceket lehet befejezni, én az Íriszeket választom. A papírról fel sem pillantva, szinte dühösen satírozok, lilával és kékkel, sárgával és zölddel, miközben próbálom feldolgozni a tárlaton látott/hallott/érzett felkavaró, eufórikus és katartikus benyomásokat. Immáron sokadszorra értelmét nyeri a művészetterápia, mert ez a rajzolgatás a program végén pontosan ezt jelenti. A kész művet egy szkennerbe kell helyezni, megnyomi egy piros gombot, és a projektor felvetíti a falra a rajzunkat. Nagyon szépnek látom, méltónak Van Gogh-hoz.
„A lövés miatt ne vádoljatok senkit.”
Ez volt Van Gogh egyik utolsó kívánsága halála előtt, melynek máig vitatottak a körülményei. A legelterjedtebb teória az, hogy végül nem tudott megszabadulni a démonjaitól, és saját magát hasba lőve öngyilkos lett egy búzamezőn, ahol éppen aznap festett.
Bevallom, én nem kedveltem különösképpen Van Gogh-ot. Sem a festményeit, ezeket a zilált és egzaltált posztimpresszionista lázálmokat, melyeket a téboly szélén álló – és sokszor az őrület feneketlen és mélysötét gödrébe zuhanó – zseniálisan kreatív elméje alkotott. Ezután a tárlat után azonban nem csak megismertem, hanem megértettem és megszerettem, ÁTÉLTEM ÉS ÁTÉREZTEM őt. Egyébként 1890. július 29-én hagyta el ezt az árnyékvilágot. A gyászolók borostyánsárga napraforgókkal borították el a koporsóját.