Szerző: Sokolowski Dániel
Na, ezt is megéltük. Külsőségeink rendben vannak, a rutinok és manírok ápolnak és eltakarják, amit kell. Egy páran lemondták a részvételt a bulin, az ünnepelt sem jön el, így a kezdeti feszültségben kényszeresen feloldódva, kedélyesen szurkálódva kezdődhet egymás szórakoztatása, mert ha buli van akkor buli van, a jókedv, még ha mesterkélt is, a belépéshez kötelező. Tök jók vagyunk.
A FÉM Arts & Café meghívására néztük meg a tavalyi év végén bemutatott, beszédes című színdarabjukat. Aki még nem járt itt, mindenképpen ajánlatos meglátogatni ezt a kulturális teret, földalatti, eklektikus berendezésű, ám rendezettnek ható enteriőrje minimum emlékezetes, pincehelyiséghez képest tágas és levegős terekkel, bensőséges világítással, és családiasan kedves fogadtatással. Kellemes perceket, órákat lehet itt eltölteni akár egy előadás, egy koncert, egy csésze tea vagy kávé társaságában.
In medias res: a helyszín a szociban kezdett ötvenes értelmiségi korosztály házibulija. Sör, pezsgő, tömény van, mint minden háztartásban, a cipő maradhat. Lassacskán összeáll a prominens társaság. Látszólag sikeresen teltek az évtizedek, összejött aminek össze kellett – házasság, karrier, némelyüknél gyerek. Egyöntetűen ott él bennük az elviselhető színűre fakult nosztalgia, melyet baráti társaságban jó előhúzni a vitrinből, megidézve azt a sok szépet és jót, amit a felnőttektől és egymástól kaptak és adtak. Eleinte jelentéktelen baráti beszélgetésekkel, szurkálódásokkal, vélemény kifejezésekkel telik az este, némi irigykedéssel és udvariaskodással kiegészítve, de valami nyugtalanító már az első perctől kezdve kering az éterben.
A feszültség gerjesztése – analogizálva a Tizenkét dühös ember nyári vihar előtti fülledt levegőtlenségével – már az elejétől, finoman jelen van. A rendezés a véralkohol szint exponenciális emelésével dobja egy picit a gyeplőt a lovak közé, hogy a szereplők éppen annyira forduljanak ki magukból, amivel valódi arcuk akár csak egy-egy apró szeletét kibújtathatják a civilizáltság álcája mögül, akaratlanul is önmaguk legyenek, és viseljék is ennek következményeit.
Az előadás egyik fő erőssége, hogy néha humorral, néha puritánabb prózaisággal, szinte észrevétlenül építi fel a jellemvonásokat, amelyekből már az első felvonás végére hellyel-közzel kirajzolódnak a karakterek. Megelégedésünkre nem volt hiányérzetünk a színészi játékot tekintve – szereplőket nézhettünk, nem pedig a szerepet jobban vagy rosszabbul játszó színészeket. Az író által összerakott klasszikus társaságban minden karakternek más a szerepe, máshogy reagálnak, vérmérsékletük, személyiségük eltérései által épül fel a kis zárt közösségük. A házigazdák, Ágota és András. András az, aki elsőre jó fejnek tűnik, szereti a feleségét, kedélyes, ártalmatlan, jól áll neki a bohóc szerep, és neki magának sincs az ellenére. Ágota a tipikus skatulyába kényszeredett jellem, a rendezettségben, kimért szükségleteiben leli meg, vagy csak kompenzálja azt, ami mindig is hiányzott az életéből, nagyon a lelkére veszi a dolgokat és magába roskad a legkisebb csalódástól is. Áron a világi vállalkozó típus, nem mutatja, hogy magyarázkodnia, szégyenkeznie kellene bármiért is, magabiztosan rárepül arra, amit meg akar szerezni, és mivel Katica, a neje nem követeli meg tőle, nem is töri magát hogy hűséges legyen. Katica ellenben kapcsolatfüggő áldozat-típus, alárendeli magát a mások akaratának és kétségbeesetten fut a vágyai után. Sanya és Barbi már kilógnak a sorból, róluk kevesebbet tudhatunk meg, inkább csak reagálnak a történésekre, generációs identitásukban is különböznek a többiektől és egészen más problémáik vannak. Ők részben az elszenvedői a felsőbb korosztály életmódjának, nevelésének, kivetített traumáinak. Sanya a magányos lúzer szerepe ellenére éles megjegyzéseivel tud rátapintani a lényegre, Barbi lazaságba csomagolja az életét és gondjait, kihívó stílusával akaratlagosan is zavarba hozza férfitársait. A korukbeli fiatalok kommunikációs kihívásait említendő, mikor az „öregek” egymás mellé ültetik őket, két értelmes mondatuk nincs a másikhoz.Feri a történet kakukktojása, a szerző belépéseként vagy narrációjaként is említhető, aki a végén lerántja a leplet egy olyan történetszálról, aminek a mű végkifejletére és mondandójára egyaránt döntő hatása van.
Minimál, funkcionális díszletelemekkel játszik a darab, jelképes és ismétlődő szerep jut a kanapénak és a falon kiemelt helyre akasztott festménynek is.
De mi is lenne a látottakban rejlő apropó? Sokszor a mélyben látensen megbújó dolgok üthetik a legerősebbet, mi sem bizonyítja jobban ezt a közhelyes kijelentést, mint maga a történetvezetés, amely oly módon mutat be, hoz felszínre és fejez ki egy emberi társadalmi, egyben tipikusan magyar jelenséget, hogy mégsem tolja a néző arcába. A didaktikát távolról elkerüli, ami alól legfeljebb egy-két mondat erejéig tér el a dramaturgia. Ez is a utolsó jelenetek egyike során, a fiatalok előadásában jut kifejezésre, a generációk közötti, eltérő perspektívák ütköztetése gyanánt.A narratíva nem sulykol tanmesékkel, bölcselettel, egyszerűen csak zajlik az este, hullámzanak az indulatok, a komplexusok pedig startpisztolyt dörrentenek a szemrehányások lóversenyén: ki tudja a nagyobbat a másik szemére vetni, kinek a szenvedése tesz túl a másikén. Mikor pedig gondolatban eljutnak a kiindulóponthoz, rádöbbennek, hogy tulajdonképpen a mai napig fogalmuk nincs, mihez kezdjenek ezzel a sújtó örökséggel.
A karakterek kapcsolódási pontja az egy bizonyos pedagógus és példakép által, fiatalon megtapasztalt abúzus, verbális bántalmazástól a szexuális zaklatásig, melynek valamennyien részesei voltak. Majd felnőttek, megöregedtek, a traumákat mélyre temetve élték az életüket, alapítottak családot, több-kevesebb sikerrel. A kompozíció szimbolikus térben is felfedezhető a bántalmazó személynek a térben és időben való jelenlétének hiányában. Tulajdonképpen ő lenne az ünnepelt, de sosem jön el, nem tesz eleget a meghívásnak, egyedül hagyja múltbéli áldozatait, oldják meg egymás között. A darabban nincs tehát kapcsolat abuzált és abuzáló között, ami utalás arra is, hogy az elszenvedő mindig egyedül van, és a gödörből csak saját erejéből, önmagát van esélye kihúzni. A traumát egy tudatmódosító szer által kiváltott eufória-jelenet artikulálja, amelyben rímelő gyerekdalok formájában időgépszerűen megjelenik mindaz, amit és akit az elmúlt évtizedek alatt az alany pszichéje a szőnyeg alá söpört. A szereplők bizonytalan énekhangon, leckeszerűen felmondva, gyerekként botladozva adják elő a velük történteket hibáztatás és szemrehányás nélkül, egyben megfogalmazzák a trauma egyik legveszélyesebb jellemzőjét – annak szubjektív érzékelését, a történtek meg nem értését, az események természetesnek vételét. Az élmény definiálatlanul hagyása, és a téves kapcsolódási pontok kialakulása egy befejezetlen, meg nem értett tudatállapotot eredményez, akár egy igazságtalanul félbehagyott, soha végig nem mondott mese, ami még felnőttként sem kap befejezést.
Mindennapinak ható, de érdekes interpretációt mutat be az előadás. Szórakoztató formában és autentikus lerészegedések, precízen időzített lelkiállapotok, reakciórendszerek formájában megelevenedő zsigeri színjátszással körvonalaz egy mindennapi történet köré olyan burkot, amelynek vitathatatlan jelenléte a színházon kívüli valósággal kéz a kézben váltja ki a várt hatást. Nem robbantja, inkább bontogatja a traumákat és a személyiségjegyeket, ezt megfelelő ritmusban, humort is használva gyakorolja, nyomasztó üzenetét inkább kognitív szinten érvényesíti, mintsem hogy depresszív hangulatot teremtsen. A hétköznapok mindennapos rutinokba épült, mélyre burjánzó részeként.
Cziczó Attila: Előttem térdelsz (a király meztelen)
