Mi lehetne nagyszerűbb ajándék a karácsonyfa alá egy „ráérős” beszélgetésekből összeállított, szemre is tetszetős, keménytáblás kötetnél? Mintha Törőcsik Mari, Makk Károly, Szacsvay László, Czeizel Endre, Karinthy Márton, Sajdik Ferenc, Herczku Ági vagy Hobo ülne fittyet hányva az idő múlására egy kávéházi asztalnál velünk szemben azzal az örömteli érzéssel, hogy most végre megnyithatja valaki előtt a szívét-lelkét.
Mindez a kötet szerzőjét, Szabó Zoltán Attilát dicséri, aki találkozásai során olyan bensőséges kapcsolatba kerül beszélgetőtársaival, hogy fenntartás nélkül mesélnek életük, pályájuk kevésbé sikeres időszakairól, küzdelmeikről, kudarcaikról is. A kötetben szereplők mindegyike (nagy köszönet a gondos szerkesztőnek, Agócs Sándornak!) akarva-akaratlanul az elmúlt évtizedek mindannyiunkban felmerülő kérdéseiről, a harmadik évezred időnként elviselhetetlennek tűnő változásairól beszél, egy furcsa, sokunk számára követhetetlenül felgyorsult és elembertelenedett világról, amelyben valahogy mégis igyekeznünk kell megőrizni azokat az értékeket, amelyeket szüleinktől, tanárainktól, mestereinktől kaptunk. Percemberkéknek időnként sikerül elhomályosítani ezeknek az értékeknek a csillogását, de aztán – milyen boldogan hisszük el a Tabló című könyv válogatott szereplőinek – régi fényükben tündökölnek újra tovább.
Jó „találkozni” az interjúk megszületése óta elhunytakkal is, elgondolkoztató mondatokkal gazdagodhatunk a könyv olvasása közben: „Az emberiség mintha silányabb lenne. Néha úgy érzem, Bosch pokoli képei elevenednek meg a szemünk láttára” – mondja Kállai Ferenc. „Néha átsuhan rajtam, hogy öregszem, és hogy elmennek mellőlem az emberek. De csak egy-két pillanatra engedem ezeket a keserű érzéseket közel magamhoz” – harcol az elmúlással Törőcsik Mari.
Bárány Frigyes meggyőződése: „Mostanában a színház az egyetlen hely, ahol ember találkozhat az emberrel.” Hobo nem titkolja, hogy időnként elefánt a porcelánboltban: „Tiltakozom, a magam eszközeivel harcolok a modern világ falssága, arcátlansága, a tiszteletlenség, az erkölcstelenség ellen.” Herczku Ági a tiszta forrást keresi: „A magyar népdalok egyikében sem találtam soha giccset.” Sebő Ferenc bevallja: „Sokára ébredtünk rá, hogy 150 éves kutatási eredményeket használunk fel lazán, s hogy végeredményben azon az úton járunk, amin Kodály vagy Vikár Béla elindult.”
Czeizel Endre az örök optimista tudós: „Génjeinkben lényegében meg van írva a sorsunk, ez azonban nem a ‘végzetünk’, mivel a legfontosabb betegségek eredetében ez csak a hajlamot jelenti, és ha ezt felismerjük, hihetetlen lehetőség adódik, hogy ne elszenvedjük, de irányítói legyünk az életünknek.” Sára Sándort egyszerre érdekli a film fikciós és dokumentarista része: „Ahhoz, hogy a jelen dzsungelében eligazodjunk, ismernünk kell a múltat, talán tanulhatunk is belőle.” Makk Károly lát megoldást a filmszakma gondjaira: „Négyévenként megszülető vadonatúj koncepciók, meddő viták, a napi sérelmeken túllépni képtelen alkotói magatartás helyett itt lenne az ideje annak, hogy végre összefogjunk.”
Szacsvay Lászlónak különleges véleménye van az ’54-ben elveszített vb-döntőnkről, amit mumpszosan hallgatott a rádión: „Hihetetlen ereje volt akkor a labdarúgásnak. Állítom, ha Puskásék nyernek, az 1956-os forradalom sem robban ki.” Lukács Sándor igazi futballbolondnak tartja magát: „Édesapám nagy fradista volt, én azonban a Honvédhoz húztam. Kijártam a mai Bozsik-stadionba, és a kettős rangadókra a Népstadionba.” Karinthy Mártont az Ördöggörcs című könyve megírása után már nem nyomasztja, hogy felmenői között nem egy zseni található: „Nálunk generációról generációra hagyományozódik a bűntudat. Az el nem követett bűnökért vagy talán a meg nem írt nagy művek miatt.” Sajdik Ferenc a legnagyobb mesternek Karinthy Frigyest tartja: „Az öngúny a legfontosabb, aki ugyanis a maga fonákságait, korlátait észleli, talán a világ falsságát is elviseli.”
És megszólal a könyvben Karinthy Frigyes inasa is, Hetényi Károly a legendás New York Kávéházból, aki személyesen ismerhette még a Nyugat folyóirat költőit, íróit és az akkori színészóriásokat: „Imádtam Karinthyt, pedig ő tudomást sem vett rólam, hiszen egy inas csak amolyan berendezési tárgynak számított, de mint mindenkit, engem is megnevettetett. Ha sakkozott, zengett a kávéház, mert a játékot kommentálta és káromkodott is hozzá. A legenyhébb az volt, amikor felüvöltött: ‘most akkor leütöm a te büdös parasztodat’. Azt már el sem merem mondani, hogy beszélt a királynőről…”
Horváth Gábor Miklós
