Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Az Észak-Karolinában élő, eredetileg szociológus és kulturális antropológus végzettségű Therese Anne Fowler, Wertheimer Gábor fordítását jegyző, az Európa Könyvkiadónál megjelent a Z – Zelda Fitzgerald regénye megtörtént eseményeken alapszik mégis a képzelet műve. A valaha élt – és műveik által a halhatatlanok táborát népesítő – emberek fiktív története ugyan táplálkozik a tény- és szépirodalomból, az ismerté vált életrajzi elemekből, és F. Scott Fitzgerald és felesége Zelda Fitzgerald levelezéséből, de a szerző szándéka szerint annak középpontjában az érintettek, különösen Zelda érzéseinek, érzelmeinek mintegy rekonstruálása áll.
Therese Anne Fowler minden, a regénnyel összefüggésben tett nyilatkozatában hangsúlyozza, írása kísérlet arra vonatkozóan, hogy megpróbálta elképzelni és visszaadni azt, milyen lehetett Zelda Sayre Fitzgeraldként létezni.
A könyv nem kevesebbet idéz meg leírásain keresztül részeltekbe menő alapossággal, mint az első világháború szörnyűségeit átélő, az elveszett nemzedékként emlegetett és annak oszlopos tagjaként nyilvántartott pár mindennapjainak történetét. A két ember közt létre jöhető legbizalmasabb viszony árnyalatainak alakulását olyan helyszínek kísérik, mint New York, Long Island, Hollywood, Párizs és a francia Riviéra és olyan személyiségek, mint Ernest Hemingway, Sara és Gerald Murphy vagy Gertrude Stein.
Az 1918-ban, a Zelda Sayre és F. Scott Fitzgerald megismerkedésének évében induló történet alakulása nem lehet meglepő, hiszen a 20. század irodalomtörténetének egyik legjelesebb modernista regény- és novellaírója által hátrahagyott alkotásokba is belekódolt életmód hatásai kivédhetetlenek. A regény írója azonban ennél sokkal többet akar, azt az igazságot megérteni, amely kiváltotta ezen események sorozatát, és amely összekovácsolt két erős személyiséget az életük hátralevő részére, két évtizedre.
Mind Fitzgerald írói fejlődésében, mind magánéletében – így a regény cselekményének kifejtésében is – a 20. század húszas évei voltak a legjelentősebbek. Therese Anne Fowler úgy helyezi mellékszereplőnek a világhírű – súlyos alkohol-, pszichés és önértékelési problémákkal küzdő – írót, hogy a történetet végig Zelda megfigyelésein – önmegfigyelésein – alapul, beleillesztve a történetbe mindkettejük munkásságának legjelentősebb alkotásait és állomásait is. Beleértve a sikerhez vezető út kudarcait is, így az írónak a Nagy Gatsby hatása miatt elvárt várakozásaival kapcsolatos szorongásait is.
Az írónő kísérlete arra vonatkozóan, hogy milyen lehetett Zelda Fitzgeraldként élni hitelesen sikerült. Az amerikai sikerlistákat vezető, az egyik legolvasottabb szerelmi történetté vált regény egyszerűen emberi, lebontja a mítoszokat és más megvilágításban, a leghétköznapibb – bárki által ítélet nélkül értelmezhető – módon adja vissza a házaspár közös életének vélt vagy valós eseményeit és mindkettejük látás- és gondolkodásmódját, érzésvilágát.
A könyv egyik legnagyobb erőssége, és hitelességének a záloga is, hogy a szerző azzal együtt, hogy számára már bizonyosság F. Scott Fitzgerald sikere és a két ember összetartozásának megkérdőjelezhetetlensége, át tudja adni kétségeiket is. Ez a két ember ugyanis a megismerkedésük pillanatától tudatában volt mindennek, de azt önreflexióként, és önútkeresésként a saját jelenükben folyamatosan vagy visszatérően megerősítésük okán megkérdőjelezték.
Ezt a könyv zárófejezetében – mikor Zelda utoljára látja életben férjét – így fejezi ki:
„Olyan szomorú szemeket, mint az övé csak akkor láttam, amikor tükörbe néztem.
-Sosem foglak elhagyni Zelda – mondta.
Figyeltem, ahogy eltolják a kerekesszékben, és arra gondoltam: Olyan hihetetlenül tehetséges ember, hogy borzalmasan nagy kár volna, ha végül nem csinálna semmit. És ugyanúgy gombócot éreztem a torkomban, mint 1919-ben, amikor szakítottam vele.”
https://europakiado.hu/konyv/irodalom-67/szepirodalom/z-zelda-fitzgerald-regenye/
