Az lenne jó, ha ma egy negyven évvel ezelőtti
április tizenkettedikén arra ébrednék, hogy meggyógyultam és vége a karanténnak, mert ez azt jelentené, hogy végre gyógyultnak nyilvánított a Berzáczy doktor bácsi, aki március végén azt prognosztizálta anyunak, hogy asszonyom, a kislány akkor fog meggyógyulni, ha maga pontos számot ad nekem arról, hány pötty van a gyerek testén, és ezt anyu olyan komolyan vette, hogy minden reggel, ébredés után az volt az első dolgunk, hogy papíron rögzítve strigulázta a pöttyöket, de majd’ két hétig nap mint nap elszontyolodva vettük tudomásul, hogy aznap sem sikerült megszámolni, tehát még nem kezdek kilábalni – de hogy miért pont lábalni, amikor az egész testem gyógyul, nem értem, ez is csak amolyan felnőtt beszéd, amit egy gyerek nem érthet meg, bármilyen okos is – a betegségből, ami március utolsó hétvégéjének késő délutánján, Tatabányán tört ki rajtam, ahol a hirtelen magasra szökő lázamtól megrémülve, a nagymama reszkető kezekkel megmutatta a levelet, amiben a keresztanyám írta neki, hogy az unokahúgom két hete lett bárányhimlős, amivel az volt a bökkenő, hogy mi két hete náluk vendégeskedtünk és egymás tányérjából nyaltuk ki az idei első jégkrémünk tócsává olvadt maradékát, nehogy a másikunk akár egy falattal is többet kapjon, tehát sanszos, hogy elkaptam tőle a kórt és a jóslat be is jött, mert a sebtében kihívott, kissé kapatos, járási állatorvos diagnosztalgiázta a kórt, ez bizony bárányhimlő, amitől azért ijedtek meg anyuék, mert az öcsém sem volt még az sosem, sőt, apuka sem kapta el gyerekkorában, ami nagy baj, mondta a Jani doki, mert felnőtteknél gyakori a szövődmény, az is mi lehet, talán a pók csinálja itt falun, ahol különben is mindenhol a ragadós hálójukba botlok, morfondíroztam, de amikor elkezdtem erről is kérdezősködni, rám szóltak, hogy most nem a szövődmény etimológiai boncolgatása a legfontosabb, hanem az, hogyan jutunk haza, hiszen fertőző beteg nem utazhat a vonaton, autónk meg nincs, pedig mihamarabb haza kell jutnunk Budapestre, mert én már nagyon gyenge voltam és csak azt akartam, hogy otthon fekhessek a Kriszti babával az ágyban és hogy sötét legyen, mert már a szemem is égett, és amikor nagymama az arcomat simítva azt mondta, Marikám, ennek a gyereknek az egész teste lángol, akkor úgy megrémültem, mert azt hittem, kigyulladtam, emiatt rettenetesen elkezdtem sírni, pedig egy hét múlva már tízéves nagylány leszek, pár hónap múlva meg már úttörő, akinek már szégyen, ha picsog, de most eltört a mécses, amiért senki nem rótt meg, mert akkor már anyu is jajveszékelt, hogy Guszti, mi lesz most, mire apu átszaladt a szomszéd Lali bácsihoz, aki a gyerekkori barátja neki, és megkérte, vigyen minket haza a Zaporozsecén, és az volt a szerencsénk, hogy a Lali még nem itta meg az esti, első szíverősítőjét, mert még csak nemrég ért haza a sihtáról, ami azt jelenti, hogy ő vájár a bányában és így hívják a munkaműszakját, tehát ő hazahozott minket, anyu pedig rögtön bekéredzkedett telefonálni a máskor, a háta mögötti, folyosói pletykálkodás során csak finnyás nagysasszonynak titulált Remenyiknéhez, és kihívta a Berzáczy doktor bácsit, aki elmondta a pöttyszámlálást, de én azt már csak félálomban hallottam, és arra sem igen emlékszem, hogy megszúrt egy injekcióval, pedig máskor nagyon félek a tűktől, de most olyan elesett voltam és gyenge, hogy csak szuszogtam az ágyban és jólesett, ahogy anyu a hideg borogatást cserélgette a homlokomon egész éjszaka, pedig szegénykét kétszer is lehánytam, de ezt csak harmadnap mesélte el, mert két egész napot végigaludtam, csak pisilni támogatott fel és citromos vízzel törölgette a számat, hogy ki ne száradjak, közben ellátta a négyéves öcsémet is, aki végül is itt maradt velünk, mert apu ugyan felvitte volna magával a budavári nagymamákéhoz, akik befogadták őt a vesztegzár idejére egyrészt a munka, vagyis a gyerekmegosztás miatt, másrészt, hogy a testvérem nehogy elkapja tőlem a fertőzést, de anyu itthon tartotta, mert azon a véleményen volt, hogy tudjuk le egy füst alatt, egyszerre az egészet, úgyis át kell esni rajta, tehát hármasban számoltuk a Dohány utcában a pöttyöket, amik sehogy sem akartak lefogyatkozni rólam, ám tegnap végre megtört a jég, apukám, ujjongott boldogan a Várban rekedt apunak telefonáláskor, amit nem értettem, mert hetek óta napsugaras, madárfüttyös, langy tavasz van, amit én persze csak az ablakon át bámulhatok és hallgathatok, ezért azon morfondíroztam, talán a Deltában mutatták az Északi sarkot és ott olvadnak a jégtáblák, bár azt továbbra sem értettem, mi köze lehet ennek az én bárányhimlőmhöz, ami egyébként roppant izgalmas és érdekes elnevezés, amire én a betegség felfedezésekor rögvest rákérdeztem a világon mindent tudó apunál, hogy vajon miért hívják így, erre ő csak hümmögött és azt felelte, édes lányom, talán azért, mert a kergebirkák vannak annyian, hogy olyan lehetetlen őket megszámolni, mint rajtad a pöttyöket, magyarázta, hogy könnyen megértsem, mert ő mindig úgy tud felelni a kérdéseimre, hogy azonnal felfogom, de bezzeg anyu, ha többször kérdezek, nagyon gyorsan elveszíti a türelmét, vagyis szerinte a fonalat, amit megint nem értek, mert a horgoló- és kötőfonala ott van a kis asztal alatti varródobozban, amihez mi egyáltalán nem nyúlhatunk egyedül, nehogy megszúrjuk vagy megdöfjük egymást a hegyes tűkkel, ami nekem eszembe sem jutna, főleg most, amikor már jobban vagyok és már játszhatunk is együtt például olyat, hogy idehozza a féltett meccsbokszait, garázst építünk a paplanból és versenyeztetjük őket az ágyon, de én hiába akartam játszani, még nem sokáig bírtam fent maradni, mert olyan gyenge voltam a doktor bácsi szerint, mint egy kismadár, amiről az ötödik napon eszembe jutott a madártej, aminek anyu nagyon megörült, mert a gyógyulás első jelének tartotta, hogy már enni akarok, ami nagy bánatomra nem sikerült, mert megint hánytam egyet, de legalább már éhes volt, mesélte reménykedve a legközelebb vizitelő Berzáczynak doktornak, aki erre csak hümmögött, hogy asszonyom, a varicella nem adja magát ilyen könnyen, további ágynyugalom és sok folyadék szükséges, amit már tisztán hallottam és rögvest az ágynyugalmamba kértem az Orvos a családban című könyvünket, hogy elolvashassam, milyen börtöncelláról beszélhetett a doktor bácsi, talán Táncsics Mihály börtönéről – akiről március tizenötödikén mesélt nekem a nagypapa és meg is mutatta nekem a Bécsi kapu térről nyíló, a politikus-íróról elnevezett utcában lévő börtöne helyét –, faggattam anyut, amire ő kissé türelmetlenül rávágta, hogy ez a betegség latin neve, ami azért érdekes, mert erről jöttem rá, hogy ezek szerint én már tudok latinul, legalábbis írni biztosan, hiszen latin betűkkel írok, amivel el is dicsekedtem az öcsémnek, akit a hét végére a pöttyeim számba vétele okán megtanítottam százig elszámolni és erre igen büszke voltam, bár akkor már nagyon kínlódtam a viszketéssel, hiába kente anyu rázókeverékkel a bőrömet, folyton vakaróztam a fejem búbjától a lábujjam hegyéig, amit csak akkor hagytam abba pár pillanatra, amikor a Mózer és a Herskovits délután felhozta a leckét, mert nem akartam előttük gyengének mutatkozni, pedig éppen hogy nem látszottam előttük, hiszen karanténban voltam, ami szintén egy ismeretlen szó volt számomra, ráadásul kitűnő tanuló, negyedikes, ahogy anyu mondta, nagy cula létemre rosszul is szótagoltam hallomás után, ahogy értelmét találtam: kar-ant-én, amiből az antnak semmi értelme nem volt, de anyu azt mondta, ne nyúzzam már ezzel, nem kell mindig mindennek az értelmét keresni, a karantén azt jelenti, se ki, se be, úgy hívják és kész, inkább együk egy kanállal a pudingot az öcsémmel, aki az istennek sem akart megfertőződni, amit onnan tudok, hogy kihallgattam, amikor anyu ezt elpanaszolta az alattunk lakó, vénkisasszony Piri néninek, aki erre felháborodott, micsoda népségek ezek, nem elég nekik egy beteg gyerek, mire anyu a szomszédasszony megrovó arckifejezésétől és fejének rosszalló ingatásától paprikás hangulatba került, és csak mondta-mondta itthon a magáét, aminek az volt a lényege, hogy akinek nincs gyereke, az ne nyilvánítson véleményt egy két gyerekkel egyedül maradt anyáról, én meg próbáltam nyugtatgatni őt, hogy a Piri néni már öreg, nyilván ezért nem értette meg az ő egy füst alatt letudjuk tervét, pedig már ott tartunk, hogy egy kádban fürdünk este az öcsémmel, illetve csak ő ült benne, engem meg zuhannyal óvatosan leöblített anyu, hogy ne ázzanak fel a pöttyök, amik elveszítve rózsaszínűket sebesedni kezdtek, ami a gyógyulás legelső jele, mondta az első hét végén a doktor bácsi és biztatóan nézett a szemüvege felett a kimerült anyura, akinek a bevásárláson, folyamatos fertőtlenítésen és takarításon, mosáson, főzésen és betegápoláson kívül még arra is volt ereje, hogy a délutáni tanulást követő felolvasást és társasozást felcserélve, engem is odaültetve az általa horgolt csipketerítővel letakart, szobai nagyasztalhoz, amit csak vendégségkor használunk plusz a Jézuska hozza rá a karácsonyfát, tehát, hogy ott gyufaskatulyákból babaházat építsen nekem, abba asztalokat, székeket, sőt kihúzható fiókú szekrényeket ragasztgasson, majd a bútorokat hófehér papírral bevonva, benépesítse az ősszel gesztenyéből és makkból gyufával összeerősített erdei manócsaládommal, és én ettől nagyon boldog lettem, lelkesen színeztem a bútorokat, meséket körítettem hozzájuk, amik az öcsémnek is annyira megtetszettek, hogy óvatlanul megfogta a konyhaszekrényt, amit a Technokol rapid még nem ragasztott meg rendesen, emiatt szétesett, pedig a polcaira már a legkisebb méretű, legféltettebb, Martin bácsiéktól, a burzsoá Bécsből kapott üveggolyóimat is rátettem, mintha sütik lennének, és csodák csodájára a polcok ezt kibírták, az öcsém kezének szorongatását viszont már nem, ezért akciófilmbe illő jelenetet produkálva, egyik kezemmel visszaszereztem tőle a szekrényt, a másikkal pedig odakaptam az arcához és szerencsétlenségemre a karmolásom pont az orrnyerge közepét találta el, mire elkezdett visítozni, hogy jaj az óom, jaj az óom, mert még mindig nem bírja kimondani az er betűt, pedig ahogy apu nevezi, logikuspedellushoz is visszük őt minden héten a Vérmező mellé, az óbégatásos hangzavarra persze anyu berohant a palacsintasütés mellől, amibe az én nyafogásom hatására fogott és ő is elkezdett kiabálni, hogy nem hiszem el, gyerekek, hogy két édestestvér nem bír két percig egymással békében meglenni, mire kíváncsian megkérdeztem, mitől édes az öcsém, miért nem sós, de erre anyu olyan vészt jóslóan pillantott rám, hogy behúztam a nyakamat, mert tartottam a jogos büntetéstől, hiszen az öcsém orrán dőlt a vér, amin elcsodálkoztam, mert nem ütöttem, csak karmoltam, mint minden rendes, tízéves kislány a negyedik á osztályban, de arra a következményre nem számítottam, hogy amikor anyu vigasztalóan magához szorítja az öcsémet, akkor diadalmasan sikítozni fog az akkor már egészen elpilledt testvéremnek, hogy ó, Tamáskám, végre beteg vagy, végre bárányhimlős lettél, amitől én még jobban sírtam, hogy én hoztam rá a bajt, pedig csak szimplán meg akartam torolni a szekrényem szétesését, de a sebtiben kihívott doktor bácsi vigaszképpen elmagyarázta, hogy rajta kevésbé erőteljesen tört ki a betegség, mint rajtam, szinte észrevétlenül, és higgyem el, hogy nem én okoztam, már egy-két napja beteg lehet, amit mi csak annyiból vettünk észre, hogy többet aludt délután és kevesebbet evett, de bizony erre az estére Tamás már tűzforró volt és mellébeszélt, gyöngyözött a kis homloka és én mellette ültem és a kezét fogva kértem, ne haljon meg, legyen jobban, gyógyuljon meg, ezentúl jó édestestvére leszek és kisdobos becsületszóra azt is megígértem, hogy neki adom az egész babaházat, ha akarja, de amikor láttam, hogy ezzel sem sikerül életet csiholni belé, csak lázálmában zihál tovább, akkor végeérhetetlenül zokogni kezdtem, amitől újra belázasodtam, mire anyu a doktor bácsitól kapott duplagéz maszkban és fehér köpenyben újfent átrohant a nagysasszonyhoz és telefonozott a Várba a nagymamáék szomszédjának, hogy apu azonnal jöjjön haza és csináljon valamit, mert minden kezdődik elölről, és ő ezt már nem bírja idegileg addig, amíg a fészkelő gólyák kicsinyei kikelnek a tojásból, mert a Berzáczy doktor ezt jósolta az öcsém bárányhimlője végének, erre a jövendölésre viszont én más témában kezdtem aggódni, mégpedig abban, hogy hohó, ez azt jelenti tán, hogy a gólya új testvért hoz, elég nekem az az egy is, aki van, horgadt fel bennem ismét a nővéri féltékenység, és elhatároztam, hogy amint kicsit megnyugszanak a kedélyek és elfelejtődik a karmolászásom, próbálok odaférkőzni anyu hasához ölelés címszóval, hogy meghallgathassam, van-e benne új gyerek, bár hogy azt a kéményen kelepelő gólya hogyan teszi bele a hasába, az még mindig nem volt világos számomra, pedig már egy éve elolvastam a Gólya hozza című felvilágosító könyvet, amitől én egyáltalán nem világosodtam fel, sőt, csak még jobban összekuszálódott minden addigi, a Herskovits-csal és a Somogyival összerakott tudásunk, és most a Húsvét közeledtével még az a kevéske, ami a fejemben volt erről a titokzatos ügyről, az is összemosódott a tatabányai nagymamám meséjével, miszerint az ő tyúkjai hímes tojást tojnak olyan mintával, amilyet a szeme elé teszünk a kotyogáskor, amivel a baromfi jelzi a tojás kipottyanását, mire én azonnal rávágtam, hogy hulahopp karikásat és ugróköteleset tennék a szeme elé, merthogy azt szeretnék a nyuszitól Húsvétra, de hogy a nyúl hogyan függ össze a tyúkkal, és hogy hogyan jutottam el a gólyával a bárányhimlőtől az új gyerekig, azt nem tudtam magamban kibogozni, mert egyszer csak az udvarról felhangzott egy ismerős füttyszó, mire anyu és én is az ablakhoz rohantunk, feltéptük és megláttuk aput a csutakra csavart táskarádiójával, amin a Tánczenei koktélban éppen anyu egyik kedvenc Szécsi Pál száma ment, amit meghallva anyunak elfelhősödött a tekintete és elkezdett pityeregni, hiszen már majd’ tíz napja nem látták egymást, ezért csak hullottak az udvarra a kövér könnycseppek, apu pedig nagy, bánatos boci szemekkel pislogott fel hozzánk az elsőre, de hát ilyen a karantén, suttogta maga elé anyu, és ennek a csendes, ám nagy találkozásnak csak a mindkét nagymama tettre kész és kissé harcias hangja vetett véget, amik az előszoba felől harsantak fel, érdeklődve, hogy miért van tárva-nyitva a bejárati ajtó, hiszen így bárki betörhet ide, majd mint két Mary Poppins-szerű forgószél, kipakolták a hozott ételt, telerámolták vele fridzsidert, ablakot pucoltak, ágyat húztak, beindították a tárcsás mosógépet, elővették a vicces nevű rakéta porszívót és körülkígyózták vele a lakást, szőnyeget poroltak a földszinti porolónál a viceházmesternek a házirendben a porolás idejére utaló gajdolásától kísérve, aminek csak a markába nyomott kétforintos tudott véget vetni, majd visszajőve csillogó tisztaságot teremtettek a lakásban, mi anyuval csak úgy kapkodtuk a fejünket a nagy felfordulásban, aminek a vége a tökéletes rend és béke lett, és a kávézós, lekváros tekercses uzsonna utáni békés ejtőzésünknek, majd a későbbi a Gazdálkodj okosanozásunknak az öcsém közénk toppanása vetett véget, amikor legnagyobb örömömre és megnyugvásomra azt kérte, hogy anyu süssön neki lekváros fánkot, mert úgy megkívánta, mire a két nagymama egyszerre pattant fel és mint a forma egy pilóták rajtolásnál, egymás sarkát taposva süvítettek ki a konyhába, hogy teljesítsék az egyszem fiúunoka kérését, anyu pedig konstatálta, hogy ha a kis haspók felébredt benne, akkor biztosan megmarad, én erre az ablakon keresztül levelezni kezdtem Évikével, a másodikon lakó, óvodáskori barátnőmmel, aki meg mumpsz miatt volt karanténban, és mivel mindenem megvolt, aput is láttam ma, ezért kicsit elirigyeltem tőle a fejére kötött, a fülét és nyakát óvón beburkoló, nyuszira hajazó Tetra pelenkát, ezért kimentem a konyhába, hogy megkérjem, engedjen már Évikéhez, hátha elkapnám a mumpszot, így egy füst alatt azt is letudjuk, mire a szeme olyat villant rám a kisült fánkok lekvározása közben, hogy a szó belém rekedt, és hang nélkül iszkoltam vissza a szobába, hogy az ígéretemet betartva, odaajándékozhassam a babaházat az öcsémnek, aki erre nem tartott igényt, csak azt kérte, hogy számoljuk meg a pöttyeit, hátha kevesebb, mint tegnap és ezzel minden elölről kezdődött, de egyáltalán nem bántam, mert megbizonyosodtam arról, hogy karantén ide, karantén oda, mindig lesz a földön mellettem egy ember, akivel minden magyarázat nélkül ott tudok mindent folytatni, ahol a legutóbb abbahagytuk.
Karantén (1976.)
Sári Edina eddig megjelent könyvei:
Joghurt villával avagy Kórmagyar kisregény, Barkochba dráma, 2019
Életrevaló – Simó Vivien igaz története
Sári Edina – Simó Vivien