Szerző: Vass Edit
Az Újszínház a 2018/2019-es évadát egy méltatlanul perifériára szorult szerző, Tersánszky Józsi Jenő komédiájával nyitotta meg Csiszár Imre rendezésében. A kegyelmesasszony portréját 1969 óta nem mutatták be színpadon, holott a dialógok olyan káprázatosan gördülékenyen vannak megírva, a karakterek annyira árnyaltak, tudatosan felépítettek, hogy érthetetlen, miért pihentették ilyen sokáig ezt a színdarabját. Tersánszky utolérhetetlen abban, hogy a komoly mondanivalót habkönnyű köntösbe öltöztesse, hogy a tragikust egy huncut kacsintással komikussá tegye, és nincs ez másképp ezzel a vígjátékával sem.
A kegyelmesasszony portréjában többek között azt a kérdést járja körül a szerző, miszerint a műalkotás mennyire tekinthető árucikknek, mire van kereslet, és mire nincs? Hogyan lehet közönséget és vásárlókat találni a valódi művészetre a giccs vagy a konvencionális helyett? Megéri-e feladni a tehetséget, az egyediséget a biztos megélhetés érdekében? Tényleg egy botrány kell ahhoz, hogy valakire felfigyeljenek? És persze mindezek mögött ott áll a nő, nem is egy, hanem egyszerre több, akik generálják és bonyolítják az eseményeket. Az egymástól élesen eltérő értékrendek, preferenciák találkozása Tersánszky darabjában komikusabbnál komikusabb helyzeteket szül.
A cselekmény középpontjában egy különlegesen tehetséges, és művészi körökben nagyra becsült festő, Dulder-Tűrő Ákos (Viczián Ottó) áll, akit a neje, Lola (Gregor Bernadett) és a szegénység arra kényszerít, hogy egy műkereskedésben vállaljon alantas, másoló munkát. Ám szerencséjére pont jókor egy olyan helyre kopogtat be, ahol ismerik a munkáit, sőt a műkereskedő lánya, Hautfesser Olga (Nemes Wanda) rajong a festményeiért, és mindent megtesz annak érdekében, hogy fizetőképes vevőt találjon a képeire. Természetesen Olgát nemcsak a segítőkészség vagy az üzlet motiválja, hiszen a férfi ugyanúgy elbűvöli őt, ahogy a munkái. Ám a szerelmi sokszög akkor kezd el csak igazán bonyolódni, amikor egy ígéretes vásárló, Thorhafái Károly (Szakács Tibor) szemet vet Lolára, ám ahhoz, hogy elvehesse, el kell állnia egy jegyességtől és meg kell szegnie adott szavát, amit persze jegyesének anyja, Tsitseri-Borcho Bárónő (Timkó Eszter) nem néz el olyan könnyedén. Amikor pedig előkerül egy régi portré Loláról, amely őt kompromittálhatná, akkor szabadulnak el igazán az indulatok. Tersánszky mindezt még tovább bonyolítja a minden lében kanál segéddel, Arnolddal (Vass György), aki – a jó vígjátékokba illően – mindig rosszkor szólal meg.
Csiszár Imre a némafilmek világát idézi fel a látvánnyal: a fekete keret a színpad körül vagy a világítás azt a hatást kelti, mintha egy mozivásznon szemlélnénk az eseményeket. A rendkívül gyors tempó is a burleszk pergő filmkockáit juttathatja eszünkbe. A színészek játéka ennek jegyében direkt eltúlzott, ahogy egy Korda Sándor vagy Charlie Chaplin film esetén, ám ez ugyanúgy önfeledt nevetésre ingerli a nézőt, ahogy a darab helyzetkomikumai. Ebbe a túljátszásba pedig bármi belefér, akár az is, hogy valaki a csilláron lógjon örömében. Mert miként is fejeződhetne be másképp egy briliáns komédia, ha nem úgy, hogy végül mindenki megtalálja a maga boldogságát?
Fotók: Boda Gábor