„Az élet részeiről mindenképpen beszélnünk kell” – Beszélgetés Kenéz Anikó festőművésszel

Tóth Judit Nikoletta interjúja
Fotók: Kaunitz Miklós

Kenéz Anikó 1995-ben végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész szakán. Művészi alkotómunkájával párhuzamosan egy művészeti szakgimnáziumban oktat. Az eredetileg önmagát tájképfestőként jegyzett művész legújabb sorozatában portrékat készít. Ehhez a változáshoz kapcsolódóan beszélgettünk önkifejezésről, a sorozatai szimbólumainak jelentéséről, az élet részeiről.

1995-ben végeztél a Magyar Képzőművészeti Egyetem festőművész szakán, de gondolom az alkotást jóval korábban kezdted el. Hány éves voltál, amikor rájöttél érzéked van ehhez?

Általános iskolában vették észre a szüleim, hogy jó, hogyha efelé terelgetnek. Művész családba születtem, úgyhogy úgy gondolták, hogy biztosan jó lesz, hogyha terelgetnek, hiszen másban nem voltam kiugró tehetség. A szüleim ismertségi körében rengeteg művész volt. Édesapám Kenéz Ferenc, író, szerkesztő, édesanyám sem polgári foglalkozású, mivel Kalotaszegen született, megtanulta a hagyományos népi szövést. Gyakorlatilag abból kereste a mindennapit, hogy kalotaszegi hagyományos népi szőtteseket készített hosszú éveken keresztül. Nagyon sok művész volt a szüleim környezetében, úgyhogy nyitottak voltak a szüleim afelé, hogy én is erre az útra lépjek. Így amint látták, hogy valamiféle irányultságom van erre, azonnal léptek is. Úgy értve, hogy megtették, hogy az utamat kicsit egyengessék, elküldtek a megfelelő helyre tanulni, és mesterhez, hogy megmutassam a munkáimat.

Volt is egy jellegzetes esemény, amikor Györkös Mányi Alberthez, egy Kolozsváron és Erdélyben  is neves, de autodidakta művészként számon tartott emberhez küldtek el, hogy vigyem el a középiskolai festményeimet. Akkor már művészeti középiskolába jártam, Kolozsváron. Nagyon lelkes voltam, összekészítettem a kis alkotásaimat és lementem a nagyhírű művészhez, aki  nagy megdöbbenésemre, az összes munkámra iszonyú ítéletet mondott. 15 éves fejjel, akkor az ítéletnek minősült. Bőgve jöttem el tőle és otthon is alig tudtam magamhoz térni. Szüleim pátyolgattak, meg hát amúgy is megvolt  a hely, ahol engem terelgettek, a középiskola közege is megvolt. Ez nagyon nagy segítség volt abban az időben, amikor az ember azt hiszi, hogy semmi értelme annak amit csinál, mert valaki kimondta a végső szót.

A végsőnek hitt szó … Sok ilyen végsőnek hitt szóval találkozunk magánemberként is az életben. Mint művész, sokszor kaptál olyan kritikát a környezetedtől, amely elgondolkoztatott azon érdemes-e csinálni tovább azt, amiben éppen benne vagy?

Persze volt ilyen, az egyetemen is. Váli Dezső egy fakultatív kurzust indított, amelyre néhányan jelentkeztünk és a társaimmal kezdtünk járni. Tudva lévő, hogy Váli Dezső is egy nagyon elismert művész, ahogy a kolozsvári Györkös Mányi Albert is, és hát ezen kurzus folyamán nem volt nagy sikerem. Azt kell mondjam, volt akiket kitüntetett a figyelmével, velük foglalkozott teljesen, a többiek csak úgy voltak, mint például én is, mint “töltelék”. De ezért ennek ellenére nagyon nagy benyomást tett rám a művész, eljutottam a műtermébe is, mert meghívott bennünket.

A képzőművészek körében mennyire jellemző az, hogy valakinek az alkotásai igen, de mondjuk a személyisége nincs rád hatással?

Van ilyen igen. De Váli Dezsőnek mind a személyisége, mind a munkái nagy hatással voltak rám.

Említettük gyermekkorod helyszíneit. Kolozsvárt és Erdélyt, ahonnan  1989-ben jött át a családod Magyarországra. Ezt a változást mennyiben lehetett feldolgozni? Hiszen egy zártabb, egy hagyományosabb közegből átkerülni Budapestre, gondolom nagy változás volt. És ez sem térített el praktikusabb, hétköznapibb élet irányába. Végig tudtad, hogy ezt az utat kell követned?

Nem volt mi mást választani. Az, hogy Erdélyből jöttem meghatározó volt abból a szempontból, amit később a szakmai önéletrajzomba is beleírtam, hogy elsősorban tájképfestőnek tartom magam. És az, hogy az erdélyi tájjal olyan kapcsolatba kerültem, ami egy nagyon közeli, szoros kapcsolat, az a későbbi munkáimban mutatkozott meg leginkább. Tehát bennem valami hihetetlen nyomot hagyott. Azt hiszem az ottani tájélmény vagy táj megélése valami olyan fajta lenyomatot képezett bennem, hogy a tájnak az elemei kitörölhetetlenül belém égtek. Gyerekkoromban, vagy a későbbiekben vissza-visszatérve Erdélybe, akár az egyetemi évek alatt, meg aztán később is gyakorlatilag ez volt a célom, hogy ugyanezt megélhessem. Ugyanazt a szoros kapcsolatot a tájjal. Hogy miért is ehhez folyamodtam, annyit tudok mondani erről, hogy ebben felismertem önmagam. A tájban. Ezért ragaszkodtam annyira ahhoz, hogy aztán az egyetemen is, amikor Károlyi Zsigmondhoz kerültem első évesként, és ő egy absztrakt monokróm festészeti programot indított el velünk. Mi voltunk az első osztálya, de annak ellenére, hogy a programot követtem, azért a táj megfogalmazása továbbra is megmaradt, csak annyi történt, hogy a táj elvont formát öltött, absztrahált tájképek lettek.

Az egyetemi évek után a tanítás felé fordultál. Eléggé jellemző a magyar művész világra, hogy kell egy biztosabb, megélhetési láb is ahhoz, hogy tudjatok alkotni. A te esetedben ez illeszkedik az alkotói folyamatodhoz is.

Igen, az a szerencsés eset, hogy jelenleg művészeti szakgimnáziumban tanítok. Előtte általános iskolában, majd gimnáziumban is dolgoztam. Természetesen ez egy alkotó embernek kevésbé testhez álló munka, de fenn kell tartani önmagát az embernek, azért vállal ilyen jellegű munkát. Az elején én és a sorstársaim is úgy gondoltuk, hogy jó, ha megszerezzük a pedagógusi képesítéseket, de azt félre tesszük és nem lesz rá szükség. Gondoltuk naivan. Aztán idővel bebizonyosodott, hogy bizony jó, hogy ez itt van a kezünkben és szükség is volt vele élni.

Mély és alapvető nyom volt a táj benned és alkotásaidban. Most történt egy meghatározó változás a képeiden, a festészetedben. Ezt megelőzően az életedben. Megjelent egy, ugyanazon személy a képeiden, elkezdtél portrékat festeni…

Az, hogy a tájképek alkotását abbahagytam az egyrészt az inspiráció hiányának is mondható volt. Volt egy hosszabb szünet az alkotói folyamatomban és aztán következett egy pont, amikor a festményeim tárgyaként, alanyaként a lányomat választottam. Egy hosszabb folyamat, nagyon nehéz időszak zajlott bennem, és az életünkben.  A lányomat és a fiamat ezelőtt nem festettem le. Rajzolgattam őket, egy-két grafikát készítettem, de nem volt bennem az az igény, hogy megjelenítsem őket. Gondolkoztam azon a kérdésen, hogy miért. Arra jutottam, hogy túlságosan közeliek, úgy, mint családtagok nem fogalmaztam meg őket, hiszen itt van, hozzám tartozik. Annyira egyértelmű, hogy nem volt, amit ebben a témában keresgéljek. Akkor történt a változás amikor a lányom egy fotósorozatot készített magáról. Teljes alakos fotósorozatot. Ezeken a képeken egészen másképp jelenik meg, nem úgy, ahogy én ismertem őt. Modellként jeleníti meg önmagát. Nagyon sikeresek ezek a fotók, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy azért készítette a lányom, mert ebben az időszakban erőteljes testkép zavarral küzdött és ennek nyoma gyakorlatilag az, hogy ő szeretné magát, az ő testét elfogadni, elfogadtatni, elsősorban önmagával. Ezért fordult a fotók elkészítéséhez és ebben a folyamatban ismertem azt fel, hogy annyira távol tudott kerülni tőlem, hogy már nem a lányomat láttam a fotókon keresztül őbenne, hanem egy teljes önálló egyéniséget, aki tőlem független. Ez volt az a nagy rádöbbenés, még akkor is, ha az ember tudja, hogy a gyermeke nem ő, nem önmaga, de ennyire megfogalmazni ezek a fényképek segítettek. Eltávolodtam tőle, ezáltal kezdett úgy érdekelni, mint téma, mint festményeim alanya, és még azért is, mert ez a testkép zavar ami uralta az életünket, és gyakorlatilag majdnem pokollá tette a napjainkat egy bizonyos időszakban, rám is erősen kihatott. Azt gondoltam, hogy ez a rendellenesség ez csak negatívum. De ez a felismerés különleges élménnyé tette számomra, úgy is, hogy ennek is van egy pozitív hozadéka. Pontosabban valami született közben és úgy éreztem, ha csak bennem meg, csak a képek, akkor is említésre méltó. De úgy látom, hogy a lányomban is elindult valami eközben.

Pont ezt szerettem volna kérdezni, hogy a lányod, mikor először szembesült önmagával a festményeken, az hogyan hatott a családi, a szülő-gyermek kapcsolatotokra? Mert a betegsége idején, volt valamiféle passzív ellenállás is a részéről a külvilág felé, így irányodba is. Még akkor is, ha tudta, hogy végig mellette álltál. Azt is tudta, hiszen belenőtt, hogy te időnként elvonulsz alkotni, akár művésztelepre, akár csak otthon. Ismerte a képeidet. De ez számára is egy más érzés lehetett. Oldott ez a sorozat a kettőtök közötti viszonyon, változtatott-e az életetekben kialakult helyzeten?

Igen. Mind a kettőt megemlíteném. Az, hogy az erős testkép zavar idejére jellemző rossz viszonyunk jóra fordult, azt ezek a képek is segítették. Rögtön egy pozitív visszajelzés volt a lányom számára, hogy engem, mint alkotót érdekel az ő milyensége, az ő alakja és személyisége összességében.

Egy folyamat, egy élet, egy művészi pálya kellős közepén tartasz. Ha életmű kiállításokra gondolok, például az Ország Lili vagy az El Kazovszkij sorozatok művészeti és emberi összefüggéseinek a teljességére, könnyebb, szinte egyszerű látni az összefüggéseket. Hiszen már a végig járt útról tekinthet a befogadó is vissza az életműre. De te még úton vagy, és csak szakaszokat szimbolizálnak a sorozataid közötti váltások, most éppen egy nagyon éles váltás. Van még egy, mintegy beékelődött sorozat a tájképek és a portrék között. A Józsefváros emblematikus pontjáról a Mátyás térről készült képeid, ahol nem táj, nem is ember, az épületek állnak a figyelmed látszólagos középpontjában.

Igen. A Mátyás téren laktunk néhány évvel ezelőtt, tíz évig. Akkor még teljes volt a család. Az ablakaink, a szobáink ablakai a térre néztek, ami akkor szépült és tényleg jó volt kinézni. Örültünk neki, mert azelőtt borzasztó állapotok voltak, uralkodtak. A kisebb gyermekem naponta ott játszott a téren, és mindaddig, amíg ott éltünk csak kisebb tusrajzokat készítettem a helyről. Nem volt szükség arra, hogy megjelenítsem. Aztán következett a válás, aminek a nyomán mi hárman elköltöztünk a kerület egy másik pontjára. És én ezt a válást nem tudtam feldolgozni azzal, hogy egy papírt a kezembe nyomtak. Talán egy év is eltelt, amikor éreztem, hogy csak úgy tudom túltenni magam, ha az ottani, az akkori életemet, az ottani élményeimet a Mátyás tér ábrázolásával összekötve megjelenítem. Elővettem a tusrajzokat, az volt a csodálatos, hogy egy hónap alatt a különböző hangulatú, különböző érzelmi töltetű képeket alkottam. És ahogy befejeztem akkor szabadultam fel a nyomás alól, amit a válás okozott. Tudtam, hogy vége. Ezzel nem kell többet foglalkozni.

Biztosan tudod, hogy mikor tehetsz le egy témát? Egy szakaszt mikor zárhatsz le? Alkotóként, emberként?

Igen, mert azokat életszakaszok, események hozzák felszínre. A témaváltást viszont nálam csend előzi meg. Érzem, hogy születőben van, csak még nem tudom, hogy milyen lesz. Mint egy  magzat, tulajdonképpen érzed, hogy valami motoszkál benned, de az, hogy milyenné válik milyen lesz, hogy fog kinézni, milyen lesz a külseje, azt nem tudod.

Készen állsz-e arra, hogy a lányodról készült sorozatot a nagyközönséggel is megoszd?  Nem csak az alapvető ábrázolásbeli változás, hanem a téma kényessége miatt is. Hiszen egy olyan problémából fakad, ami sok családot érint, mégsem feltétlenül szeretnek az emberek családon belül és kívül sem beszélni erről. Téged pedig biztosan kérdeznének.

Persze. Természetesen készen állok erre. Számomra ez az élet része volt és jelenleg is az. Ami meg az élet része, arról én bármikor szívesen beszélek.

https://anikokenez.blog.hu/