Szerző, fotók: Marity Mira
Varázslatos Velence… az Adria királynője, a lagúnák városa, a szerelmesek kedvenc helye. Vagy éppen a „Nyugat budoárja” Casanova szerint, Guillaume Apollinaire olasz költő szavaival élve pedig egyenesen „Európa pinája”. Milliókat bájolt el a múltban és bűvöl el a jelenben és a jövőben is a dózsék egykori virágzó, cölöpökre és mocsaras ingoványokra épített köztársasága, amely az évszázadok során mit sem veszített gőgösen arisztokratikus és hedonisztikus szexepiljéből.
Velence megigéz, ha egyszer beszippantja valaki a lassan hömpölygő kanálisok szagát, a szűk sikátorokban megbúvó trattoriákból áradó isteni pasta- és pizza illatot, a vérbő és szenvedélyes olasz nők szédítő parfümjének aromáját, az bizony örökre megfertőződik Itália eme dekadensen varázslatos szegletének atmoszférájával. A város szülötte, a kalandor Casanova betegesen imádta ezt a helyet. Amikor a kicsapongó és bűnös életmódja miatt a Dózse-palota börtönébe vetették, majd a Sóhajok hídján átkísérve cellájába vitték, 15 hónap múlva titokzatos körülmények között megszökött. Menekülnie kellett Velencéből, de aztán annyira hiányzott neki a város, hogy az inkvizícióval is tárgyalásokba kezdett, hogy akár besúgás árán is, de visszatérhessen ide.
Ernest Hemingway szeretett volna Velencében élni, Kosztolányi a kedvenc városának tartotta, Juhász Gyula versben örökítette meg rajongását iránta. Jorge Luis Borges argentin költő egy helyen a következőket írta: „Velence gyengéd, múlt és jövő nélküli, örök alkony”. Akit pedig a téltemető karneváli időszakban sodor ide a jószerencséje, és átéli a napfelkeltét, a fékevesztett tavaszváró mediterrán fiesztát, és a bíbornarancs alkonyatokat, soha nem tud szabadulni a Canal Grande városának hatásától.
Az egykori gazdagság és csillogás, romlott fényűzés és erotikus életöröm ma is jellemző Európa legnagyobb farsangjára, a velencei karneválra. A színpompás és ünneplő forgatagban mindenki eszét veszti egy kicsit, és szédülten bóklászik össze-vissza a harsány városban. Az emberek maszkok mögé rejtik a hétköznapi énjüket, és átlényegülve adják át magukat a dionüszoszi fieszták hangulatának. Kábítóan hivalkodó és meseszép jelmezekben hagyják maguk mögött a szürke hétköznapokat, és táncolnak, tombolnak, mulatnak úgy, mintha ezek lennének az utolsó napjaik. A helyi családok, akik rég letűnt híres olasz dinasztiák sarjai, beöltöznek, és frivol bálokon idézik fel a dicsőséges múltat. A Szent Márk téren commedia dell’arte figuráiba lehet botlani lépten-nyomon; előbb egy szomorkás Arlecchino vagy Pierrot nevet rád tompán a maszkja mögül, majd egy Pantalone zsémbes hangja üti meg a füledet, később Pulcinellát nyomja hozzád a tömeg, és gonosz félmaszkja mögött csak a feketére festett szemeket látod egy pillanatra…
A karneválon lehetetlen kívülállónak maradni. Magával ragad az életigenlés eme vehemens és kábító zűrzavara. Maszkot veszel, még ha órákig nem is tudsz választani a szebbnél szebb darabok között. Sodródsz az emberekkel, próbálod megérteni a minden percben rád rikkantó, egymásra torlódó olasz szavakat, melyeknek puszta tónusa is aromás olajfa ligeteket, forró türkiz tengerpartot és édes limoncello ízt idéz fel. Fáradhatatlan lábbal gázolsz a konfettiben és szerpentinben, végigállod az utcányi sort a Szent Márk-székesegyházba, hogy aztán meghatottan álldogálj a zsolozsmázó csendben a kupola alatt. Vaporettóra pattansz, hogy vízről bámuld tátott szájjal a Canal Grande két partján egymást tartó, eklektikusan gyönyörű és díszletszerű épületeit. Megfáradtan betérsz egy kávézóba, ahol az olaszok karneváli fánkját, az istenien krémes frittellét majszolod. De már hajt a vágy tovább, mert a Szent Márk téren a jelmezesek felvonulása zajlik. Az ünneplő és bút feledő kavalkádban úgy érzed, hogy mindent szabad, és elhiszed, hogy közéjük vegyülve neked is hatalmadban áll elűzni a telet és a rosszkedvet, magad mögött hagyni a rideg valóságot és a hideget, és utána köszönteni a szebb, jobb és melegebb időket, a tavaszt, a reményt és az Új Életet… Hát ilyen varázzsal bír Velence, olyan, mint egy ópium, nem lehet szabadulni tőle, függőséget okoz, mert azt adja, amire valójában minden ember vágyik: az életigenlés és vitalitás, optimizmus és remény mindent legyőző erejét.
A karnevál húshagyókedden ér véget. A város apraja és nagyja csónakra száll, és a tengeren tölti a napot. Mindenki vigad, eszik és iszik, zenél és énekel, tűzijátékok vannak szerte a városban, a hajnalt pedig az Adriai-tenger közelében kell megérni. Aki ugyanis keresztet vet magára a vízből, mentesül a betegségektől egész évre, és a szerencse sem kerüli el. A farsangnak ugyan hamarosan vége, de a mulatozásnak nem. Velence egész hónapban „after party”-val és tavaszköszöntő vigadozással várja azokat, akik igent mondanak az életre.