Szerző: Lanczinger Mátyás
Nicolas Winding Refn legújabb filmje nagyon szépen fotózott, látványos. Megint. És jó a zenéje, jó a castingja is. Megint. Viszont, ha nagyon szigorúak akarunk lenni, ezzel röviden véget is érhetne a pozitívumok sorolása. Na, de ennyire szigorúak nem vagyunk és ennél Nicolast is jobban szeretjük. Kérdés, ő mennyire szeret minket.
A Drive volt Winding Refn első igazi hangos, nemzetközi sikere: vizualitásával és zenéjével jóformán stílust teremtett és a „new retro wave” vonal alapfilmje lett, hipnotikus, giccses-popos, de szikár és kiforrott világa azóta is hivatkozási pont. Aztán következő alkotása, a Csak Isten bocsáthat meg gyakorlatilag megfelezte a megszerzett rajongótábort: a Drive sötét „folytatásaként” ez a film elég sokak gyomrát megfeküdte, túlzó brutalitásával és sokak szerint öncélú, köldöknéző „művészkedésével”. Ugyanazon érem sötétebbik oldalaként szuggesztívebb, nehezebben emészthető lett. Nem annyira pop, mint a Drive volt, ugyanakkor szintén nagyon erős darab, ráadásul igazi markáns moziélmény, amely megidézte David Lynch világát is. Ezek után igazán kíváncsian vártam a következő dobást, de az élmény nagyon felemás.
A sztori nagy vonalakban: Jesse, a fiatal vidéki lány (Elle Fanning), rokonok és mindenféle anyagi hátszél nélkül szerencsét próbál a divatszakma hideg és kérlelhetetlen, üres, de perfekcionista világában. Szinte azonnal be is robban: tiszta szépsége előtt térdre hull mindenki, a szigorú fotós, a szigorú tervező, még a féltékenykedő vetélytársak is úgy találják, hogy Jesse-t nem lehet nem észrevenni. Ha belép egy szobába, rá irányul a tekintet, ő maga a fény. De végül mindennek meglesz a nagyon keserves és véres ára. Az eleinte barátságos sminkes lány (Jena Malone) is csak addig lesz bizalmasa, amíg visszautasítást nem kap, onnantól pedig elindul a horror. Ebben a filmben szinte minden szereplő önző, csak különböző szinteken, de végül majdnem mindenki belerohan a falba.
A film eleinte egy követhető – és valljuk be, nem túl érdekes – történettel kezd, álomszerű jelenetekkel tarkítva, lassan csordogálva. Olyan, mint egy rövid párbeszédekkel megszakított, óriási videoklip. És türelmesen, kíváncsian várjuk, hová fut ki. Végül a lezárás nem túl kielégítő, mármint nézőként. A szereplők, igen, ők kielégülnek, nem is egyszerű módon, hullagyalázás és vérben fürdés, amit Nicolas nekünk szánt most. A Csak Isten bocsáthat meg-ben a brutalitást elvitte a hátán a megalapozott történet, illetve a filmben kialakított világ. A Neon démon esetében viszont a film végi horror önmagában lebeg és annyira abszurd, hogy már szinte vígjátéknak hat. A lezárás pedig nyitva marad, megoldás nincs, a néző cserben van hagyva. Olyan, mintha a film egy pontjától már végig egy álomjelenetben maradtunk volna, amelyben persze felülíródnak a szabályok, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Winding Refn úr, bár továbbra is nagyon szépen tud csomagolni, a tartalmat illetően most vagy maga sem tudta eldönteni, hogy mit akar ebből kihozni vagy igazából nem is akart semmit. Ezzel együtt az első óra – rajongóknak – kötelező, képeskönyvnek is kiváló, viszont az előző két filmjéhez képest erre fogunk a legkevésbé emlékezni.
Fotók forrása: Vertigo Média
Neon Démon (The Neon Demon)
Színes, feliratos, dán-francia-amerikai thriller
Bemutató: 2016. 06. 24.
Rendezte: Nicolas Winding Refn
Írta: Nicolas Winding Refn
Szereplők: Elle Fanning, Jena Malone, Abbey Lee, Keanu Reeves, Christina Hendricks
Fényképezte: Natasha Braier
Vágó: Matthew Newman
Zeneszerzők: Cliff Martinez
Producer: Sidonie Dumas, Vincent Maraval, Nicolas Winding Refn
Hossz: 110
Hang: Dolby Digital 5.1
Vetítési mód: DCI
Art besorolással nem rendelkező alkotás
Korhatár besorolás: Tizennyolc éven aluliak számára nem ajánlott (V.)
Forgalmazó: Vertigo Média Kft.