Szerző: Sári Edina
Tegnap ugyanolyan szikrázóan sütött a Nap, ugyanolyan kék volt az ég, mint azon a napon, októberben. A madarak kardala fortisszimóban ünnepelte a tavaszi újjászületést, még Budapest legforgalmasabb csomópontján is túlharsogták a közlekedés zaját. Virul a természet, mindenki ujjongva örül, hogy túlélte a telet, a nyár ígérete lebeg a város felett.
E tavaszi megújulás jegyében álmodta meg Karinthy Márton igazgató-rendező a Purim Fesztivált, amely a zsidók életvidám tavaszünnepe a keresztényektől megszokott búsongás és szomorúság nélkül.
A Karinthy Színház előcsarnoka is a reneszánsz hírnöke, még a plafonról lógó halvány rózsa-, vajsárga- és fűzöld színű papírlapokon lévő gyermekrajzok is az édes likőrrel töltött tojáscukorka színeit idézik, szinte érzem a héj roppanását a szájpadlásomon, amint a cukor megadja magát a mohó élvezetnek.
Könnyed csevegés mindenütt, jó ez az előadás előtti halk zsongás – a darabról beszélünk. A Dohány utcai seriffről, ami Mohácsi János és Kovács Márton alkotása a FÜGE és a Kaposvári Egyetem közös produkciójában.
Beülünk a nézőtérre, ami a korai időpont ellenére is zsúfolt, de itt-ott felfedezünk egy-egy szabad helyet, sort, ami – mint később kiderül – járásként szolgál az előadás alatt a színészeknek. A színpadon a függöny előtt egy szék, jobbra egy nagybőgő, balra egy hegedű, hátul egy dob, a széksorok mellett egy triola, hangszerek mindenütt.
Illusztráció (forrás: a Szerző)
Amikor megtelik a nézőtér, egy lány a színpadon elmondja, hogy az előadás teljes sötétségben zajlik, és az általuk elérni kívánt hatás érdekében nyomatékosan megkér mindenkit, hogy valóban kapcsolja ki a telefonját, és a világító számlapos órát is rejtse el a táska legmélyére. A közönség kíváncsian, együttműködőn, de zavartan készülődik.
Az utána következő felszólításra a színházhoz szokott néző is felkapja a fejét, miszerint: ha valaki nem bírja tovább, esetleg rosszul lesz, jelezzen, és leállítva az előadást, kikísérik onnan.
„Ilyenkor írják ki a híradóban, hogy gyengébb idegzetűek számára megrázó képsor következik.” – halk, erőtlen, kicsit megfélemlített férfikacarászás a hátam mögött. Senki nem nevet vele, megmagyarázhatatlanul nyomasztó érzés terül a nézőtérre.
A színészek elfoglalják helyüket, az Örkény Színház művésze, Takács Nóra Diána a színpadon lévő székbe ül, utoljára körülnéz, és lassan elsötétedik minden.
Aki jár színházba, ritkán tapasztalja meg a teljes sötétséget, itt is hagytak kibúvót, ami támpontként szolgál, az éhes szemek a színpad feletti aligfehér korongba kapaszkodnak.
És elkezdik. Csak az emberi hangokat halljuk, effektekkel kísérve, dallamtöredékeket, hol szólóban, hol kórusban, egyes mondatrészletet hangsúlyosan ismételgetve.
Zsidóviccek peregnek a tér minden irányából, néha hallok elfojtott nevetést is, még ártatlan lélekkel ülünk a sötétbe meredve. Nem sokáig.
A hangok foglyul ejtenek, egyszer a közvetlen közelemből, a fülem mellett szólnak, máskor a színpad felől, utána balról, hátulról, érzem, bekerítettek.
Csak az a korong! Az a menedék…!
Viccekről már szó sincs, épp’ a sárga csillagot erősítjük a kabátunkra a gettóban, aztán bevagoníroznak, a deportálás zajlik, majd hirtelen a lágerben vagyunk, Auschwitzban, Birkenauban, Dachauban, akárhol, nincs gondolkodási idő, már osztályoznak is, szelektálnak, likvidálnak, megsemmisítenek. Hátamat a támlának nyomva ellenállok, még a lábujjaim is „ökölbe” szorulnak.
„Jaj, ezt nem lehet bírni!” – nyög két székkel mellettem egy idősebb női hang. A színház segítője kérdezi, kikísérje-e, de a hölgy maradni akar. Még kicsit megpróbálja elviselni. Még.
A már nyomasztó sötétben, kimeredt szemmel ülök, alig pislogva, már teljesen mindegy, van-e világító korong, mert a lelki mozi beindult.
Látom az érkező transzportokat, a vagonokból sziklaként kieső hullákat, az életben maradt embereket rakományként aposztrofálva viszik a vetkőzőbe zuhanyozni, majd a krematóriumba a végső megtisztulásra. Német precízséggel adatolt számokat hallok, hány egységet tudnak likvidálni naponta, mekkora teljesítménye van egy-egy kremának, prognózisokat kapok arról, ennyi meg ennyi kalória mellett, ilyen meg ilyen munkavégzéssel hány napig marad életben a melós sonderkommandós, hallok a tizenhat éves barakkfelügyelő lányról, akit a kegyetlenkedései miatt puszta kézzel téptek szét a rabtársai, személyes történetfoszlányok, élettöredékek a túlélőktől – csodálom, milyen egyszerű szavaink vannak a szörnyűségre. Hogy egyáltalán van szavunk rá.
A Dohány utcai seriff az él(tet)ő emlékezet. Nyolcvan perc tömény borzalom hangokban.
A Saul fia képek nélkül.
„Nem bírom, ki akarok menni!” – nyöszörög a két székkel odébb ülő nő. Megállítják az előadást, zseblámpafénynél kikísérik a szédelgő, sírástól maszatos arcú, hatvanas hölgyet.
Katt-katt, a kis fények máris kialszanak és megint a lágerben vagyunk, már a felszabadítás zajlik, amikor tizenhat éves, kopasz, ráncos kislányt néninek szólít a harmincas katona, amikor csontsovány, kopasz emberroncsok a forró tejet kortyolják a markukból a döbbentettől bénult amerikai és angol katonák karéjában, amikor – úgy tűnik – vége a borzalomnak, amikor megkezdődik a hazatérés.
A túlélők nem hazaérkeznek, csak vissza, nem kapnak erkölcsi jóvátételt – anyagit is alig, bár törvény is kötelez rá.
Őket nem az átélt szenvedés, a folyamatos fájdalom, éhezés és kegyetlenség bántja leginkább, hanem az a mérhetetlen cinizmus, a ‘mert megtehetjük’ attitűd, az emberi méltóságuktól való megfosztás emléke kísérti máig, ami bárhol és bármelyikünkkel megtörténhet bármikor.
Akár most, ebben a pillanatban is.
És nem teszünk ellene semmit, mert nem tanulunk a múlt hibáiból, pedig már tudhatnánk, hogy igenis, a történelem ismétli önmagát, ezért Pavlovi reflexszel kellene minden ilyen próbálkozást csírájában elfojtani, hogy ez az emberi fajhoz méltatlan rémes és hátborzongató történet ne ismétlődhessen meg soha többé.
Tavaly októberben jártam Auschwitzban és Birkenauban. Auschwitzban szemerkélt az októberi eső, az ég ólomnehéz buraként borult a lágerre.
A munka szabaddá tesz! – hirdette a cinikus felirat a „munkatábor” bejáratánál. A magyar barakkban a gondolatok remek lelki kísérője volt a kinti komor hangulat.
Birkenauba érve viszont ontotta a Nap a sugarait, az ég azúrkék volt, a fű még harapnivalóan zöldült, a táj a legszebb arcát mutatta a folyamatosan, nemzetközi turista „transzportként” érkező látogatóknak, akik a sínpárok mellett végeérhetetlen sorokban, békésen meneteltek, hogy megnézzék a barakkokat, elmélázzanak a latrinák felett, és egy jót borzongjanak a távolabbi krematóriumok maradványai mellett szelfizve.
Olyan szürreális és annyira valószerűtlen volt a tudás a fejemben a helyről, a történtekről – persze beugrott Schindler listája is -, és ezzel szemben a környezet zsendülő ellentéte abban a sugárzó napsütésben a szeretteim körében, hogy az emlékek, a tanultak és a látottak, amihez már a decemberben látott Saul fia is társul, igazán csak most kerültek a helyükre bennem a Dohány utcai seriff sötétjében.
A Purim Fesztivál csak vasárnap este ér véget, addig van még idő és van még rengeteg izgalmas előadás, Karinthy Márton ismét remek érzékkel összeválogatott, igazi csemegéket kínál a nézőinek.
A Húsvéti ünnep előtt igazi katarzist élhet át az, aki ellátogat bármelyikre – mindegy, milyen vallású, a lényeg, hogy a mássághoz való hozzáállás és a tolerancia tekintetében emberien elfogadó legyen!