„Önmagad korlátja vagy” – Beszélgetés Tajthy Renátóval, polihisztor ingatlanértékesítővel

Szerző: Stuhl Ágnes

„Anyám azt mondta nekem: ha beállsz katonának, tábornok lesz belőled, ha szerzetesnek mész, a végén te leszel a pápa. Én festőnek mentem, és Picasso lettem.” Pablo Picasso

Tajthy Renátó neve talán nem ismeretlen az ArtNews.hu olvasóinak, hiszen két évvel ezelőtt foglalkoztunk a munkáival és a frissen nyílt kiállításával. Már akkoriban felvetődött és végre megvalósult az alábbi interjú. Egy ingatlanértékesítő képzőművész, aki egyszerre érdeklődik a belsőépítészet és a patológia iránt; több együttesben is dobol és nem utolsó sorban társ, apa és barát.

Részlet a korábbi cikkből: A fiatal képzőművész éles szemmel képes észrevenni korunk társadalmának feszültségeit és azokat egy geggel, a reklámipar eszközeivel forgatja ki. Tajthy Renátót még a 2012-es ARC kiállítás kapcsán ismerhette meg a közönség, a jelenleg „…Jó Kedvvel, Bőséggel…” címet viselő alkotása kapcsán – eredeti címe Vakok között a félszemű. A képen a mindenki által ismert Kölcsey-portréval és Orbán Viktor arcának összemontírozásával kapunk több értelmezési lehetőséget.

– Mit csinálsz most? Mivel foglalkozol?

Mivel szeretnék, vagy mivel foglalkozom? Most ingatlanértékesítő vagyok.

– És mivel szeretnél?

Most jelentkeztem belsőépítészetre a Budapesti Metropolitan Egyetemre. Három plusz két éves, de a két évet nem itthon csinálnám meg. Van olyan tervem, hogy nem itthon öregednék meg, vagy lehet, hogy mégis, de csak elmennék valahova külföldre, mert keveset voltam. Az, hogy most lakásokban járok, ezt erre használom fel: egyrészt ingatlanértékesítőként jól lehet keresni, másrészt nagyon sok különböző lakásokat, házakat látok és én olyan a szemmel nézem az épületeket és a lakásokat, hogy hogyan lehet átalakítani, milyen lehetőségek rejlenek bennük. Az ingatlanos szakma pedig segít elérni a céljaimat: korábban voltam képzőművész, most ingatlanértékesítő és most össze kellene hozni a kettőt, valahogy úgy, hogy alkotok valamit és lesz belőle sok pénz.

– Menjünk vissza a kezdetekhez és kérlek beszélj a múltadról. Úgy tudom, hogy korábban nem készült ehhez hasonló interjú veled.

Mert nincs múltam. Vagyis mindenkinek van múltja, de sosem éreztem különlegesnek, hogy erről beszélni kellene. Ezért is lepődtem meg ezen az ötleten.

– Pedig semmi meglepő nincs ezen… Hol nőttél fel és a város adott-e valami táptalajt a későbbi karrieredre vonatkozóan?

Csongrádon és leginkább a kiszakadásra való hajlamomat erősítette fel. Már gimisként el akartam menni Csongrádról, de nem a város miatt, hanem családi okokból. Klasszikus képzőművészeti gyökerek: rossz apa és onnan kiszakadni mindenképp. Mikor felvételiztem a Szegedi Tudományegyetemre, akkor az egy kirobbanás volt, hogy végre azt csinálok, amit akarok.

– Honnan jött a képzőművészet?

Úgy, hogy én gyerekkorom óta rajzoltam. Klasszikus vonal alapján: versenyekre beírattak a szülők és azokat sorra megnyertem, valamint általános iskolában rajz szakkörre jártam. Valójában semmi különleges indulása nem volt, egyszerűen jobban ment minden egyéb tantárgynál és jobban is szerettem. Nyolcadikos voltam, mikor a szüleim mondták, hogy kellene valami értelmes dolgot csinálni és emlékszem, hogy megláttam egy újságban, hogy 1999-ben a menő szakma az a számítástechnika. Ezen nem gondolkoztam sokat, egyből jelentkeztem számítástechnikára. Négy évig azt tanultam, de nem igazán szerettem és azon gondolkoztam, hogy a rajzolás felé, hogyan tudnék visszakanyarodni. Jelentkezés előtt pár héttel jött, hogy megpróbálom Szegedet és a rajz tanszéket. Valahogy minden döntésemet, ami az életemet meghatározta az úgy alakult, hogy az utolsó pillanatban mi az az egy szikra, ami felcsap. Egyből fel is vettek és eltöltöttem hat évet az egyetemen. Azt tudom mondani, hogy a rajz mindig visszakúszott az életembe. Sokáig grafikusként dolgoztam, jelenleg ingatlanértékesítőként élek, mert mindig az motoszkált a fejemben, hogy nem támaszkodhatok senkire, kivéve az anyukámra és valahogy meg kell élnem. De valahogy mindig megtalálja a módját, hogy helyet keressen az életemben, most például megkeresett egy galériás és ezt már tényleg végső jelnek érzem, hogy muszáj ezt csinálnom, mert ezt kell.

– Az otthoni vonalat kapargathatom?

Izzad a tenyerem ettől, de persze, beszélhetünk róla. Röviden annyi, hogy jófej értelmes anyuka, aki mindenből ki akarja hozni a legjobbat és rosszfej apuka, aki soha nincs otthon. Az otthoni légkört az eléggé meghatározta, hogy Anyukám próbálta mutatni, hogy igazából minden rendben van, de a gyerekek nem hülyék, tehát mindent lának, és ha azonnal nem is fogják fel, de később igen. Nálam az verzió van tehát, hogy minden úgy volt beállítva, mintha rendben lenne, de már akkor is jók voltak az antennáim erre, tehát észreveszem, ha valami nincs rendben. Később visszajöttek azok az emlékek, hogy mennyire is rossz volt otthon lenni, a négy fal között, mikor apa ivott és mentálisan rosszul viselkedett, ami a folyamatos rettegés miatt még rosszabb. Gyerekként úgy fogtam fel, hogy jó gyerekkorom volt, viszont később előjöttek ezek az emlékek és akkor nekem ki kellett találnom egy világot. Nekem mindig menekülnöm kellett az álomvilágba: nem az van, amit otthon van, a realitás egy hülyeség, az nincs, amit kézzel fog az ember, amit lát, ami otthon történik, az nem létezik, csak az van, amit te kitalálsz, amit fantáziálgatsz. Csináltam magamnak egy világot és oda mindig el tudtam menekülni, amikor probléma van. De azért nem volt ilyen nyomasztó, volt sok barátom is.

– A gyerekkori emlékeid miképpen térnek vissza a műveidben? Feldolgoztad ezeket az élményeket konkrétan valamely alkotásoddal?

Nem vagyok az a klasszikus értelemben vett művész, aki minden nap késztetést érez, hogy a belső dolgokat így kiadja. Inkább csak olyan impresszióim vannak, amiktől soha nem fogok szabadulni, amiket nem is bánok, mert ezektől másnak érzem magam. Nem szerettem azt, ami állandó és megszokott és csak az az érzés maradt meg, hogy valami új kell, mert ami van az a realitás és az nem jó. Mindig menni kell valami új felé, mert az jó és nem érzem jól magam egyhelyben. Ezért vagyok klausztrofóbiás. Akkor azt érzem, hogy nem én döntök. Nem én döntöm el, hogy megyek-e vagy nem, hanem más és ez valószínűleg visszavezethető a gyerekkoromra, hogy nem én döntöttem el a helyzetet és bele voltam kényszerítve abba, hogy én válasszak egy másik utat. Az első fősulis évben az egy órás szegedre tartó buszút alatt totál stresszben voltam, mert abban a hatvan percben nem én döntöttem arról, hogy merre megyek, tehát én ki vagyok szolgáltatva, be vagyok zárva és nem csinálhatom azt, amit én akarok, hanem különböző emberek döntenek felettem.

– Ez arra emlékeztet engem, mintha azt mondanád, hogy nem akarsz felnőni, ebből te ki akarsz szállni.

Igen, sokszor van olyan, hogy nem akarok felnőni, vagy egyáltalán nem akarok felnőni. Rengeteg felelősséget vállalok és nagyon szeretem, de van, amikor a belső motivációm hatására kigondolok valamit az fontosabb és nem tudok engedni belőle önző módon.

– Azt a szót, hogy „klasszikus” nagyon sokszor használtad. Neked ez mit jelent?

Tényleg! De valószínűleg azért, mert most nem egy aktív és híres (jelentsen ez bármit) képzőművésszel készül interjú, akinek ez a fő szakterülete és jó is benne, valamint kortárs is, mert én ezt nevezem klasszikusnak és én nem vagyok az.

– Most például eszedbe jutott valaki? Vagy van olyan, aki inspirációként szolgál neked?

Antony Gormley vagy a 19. század vége. A századforduló művészete és a kubizmus közel áll hozzám: egyszerű pontok, vonalak, háromszögek, leegyszerűsített tárgyak. A kortárs az a téma. Ma, aki képzőművész, az csak kortárs lehet. Amit ma csinálsz, azt két nap múlva elfelejtik, szerintem, aki nem tud érzékenyen rárezdülni a világra, már pedig mindenkit csak ez érdekel, senkit nem érdekel a csendélet és a táj (vagy lehet, hogy kevés emberrel beszélgetek, és csak én hiszem azt, hogy senkit nem érdekel). Engem nem érdekel a klasszikus. Engem csak azok a képzőművészek foglalkoztatnak, akik csak a pillanatnyi történésekre rezdülnek rá, mert azt tudja a hétköznapi ember befogadni, mert utána egy hét múlva úgy is elfelejti és nem érdekel senkit. Olyan ez, mint az online mém-gyártás és egy aktuális hírt hogyan tudnak feldolgozni. Azok a mostani spontán képzőművészek: egyből rezdülnek, egyből kinyilvánítják a világnak, azt amit ők elképzeltek kreatívan, utána azt sokan megnézik egyből le is szűrnek valamit, de el is felejtik. Összefoglalva számomra a képzőművészetnek az a célja, hogy semmiképpen nem megtervezett, hiszen eleget tervez az ember a hétköznapi életében, mindenképp spontán, aktuális és a hirtelen benyomásokra rezdül rá. Az egyik kedvenc korszakom az impresszionizmus, amit nagyon sokan semmire nem tartanak, mert tíz év volt az egész és sokak szerint pár beabszintozott csávó agymenése, de számomra nagyon fontos az a korszak, hiszen ami rád hatással van, azt azonnal ki kell adni.

– De van impresszionista tájkép is, de ha jól értem, akkor számodra nem jelent annyit, mint ami például reflektál egy társadalmi feszültségre. Ha a művészet túlságosan öncélú, akkor az neked nem elég fontos.

Jelenleg ott tartok, hogy nagyon nem szabad, hogy öncélú legyen, és azt gondolom, hogy nem kell, hogy a művészt ismerjék, hogy tudják, hogy te ki vagyok. Sokszor, amiket látsz a neten (muszáj a netet mondanom, mert mindenki ott van) képeket nem mindig érdekel, hogy ki csinálta, mert annyira gyors az egész, hogy hirtelen megnézed, van rád valamilyen hatással, de mész a következőre. Egy pillanatban van körülbelül tizenöt ilyen pillanat. Most annyi ilyen helyzet van a világban is és nem engedheti meg magának, hogy öncélú legyen. A képeimet is úgy csináltam/csinálom, hogy például utazás közben meglátok valamit és jegyzetelem a telefonomba, de a vászon előtt már semmi nincs megtervezve, csak el kezdem csinálni vázlat nélkül és egyből filctollal, tehát amit leraksz, az ott van és kész, mint az életben: amit kimondasz, amit teszel, az úgy marad és nem korrigálhatsz, nincs radír.

– A főiskolán volt kiemelt témád?

Az anatómia. Az mindig is nagyon érdekelt a mai napig. Gyerekkoromban dinoszaurusz izmokat és csontokat rajzoltam és latinul odaírtam a nevüket. Voltak paleontológiai terveim is, de mindig a szülőkre fogja az ember, hogy miért nem íratták be oda, de ez igazából tök mindegy, mert most is eldönthetem és ha akarom, akkor az leszek. Általánosban is szerettem lerajzolni „Samut” és később fősulin is nagyon élveztem ezt a témát. Nem rég volt egy lábsérülésem, akkor már úgy mentem az orvoshoz, hogy pontosan megmondtam, hogy hol van a sérülés.

– Nem akartál orvos lenni? Vagy patológus?

Nem tudom miért nem lettem orvos, talán a vér látványa miatt. Ráhibáztál, mert a diplomamunkámnak egy patológiai tanulmányt akartam készíteni, mert akkor egy lakótársam egy orvostanhallgató volt. Szerettem volna, hogy valahogy bejuttasson a patológiára és akkor én lehetnék Leonardo, aki látja élőben a feltárt testeket. Teljesen betegnek tartották az elképzelésemet, pedig nem riadtam volna meg attól, hogy halottak kell lerajzolnom. Sajnos nem valósult meg az ötletem és egy nagyon rossz diplomamunkám lett, ami abból állt, hogy egy cég arculatát készítettem el. Ugyan ötös lett, de nem élveztem annyira a feladatot. Engem mindig is nagyon foglalkoztatott, hogy mi történik a testünkben és az, hogyan épül fel, különösen az izmok formája. Gyorsan letettem az elképzelésemről, nem voltam elég kitartó.

– Kassáknak van egy mondása: „Művészet, tudomány, technika egy ponton érintkeznek.” Érdekes, hogy erről az idézetről te jutsz eszembe és az, hogy amiket jelenleg készítesz azokban a munkákban is egyfajta szabályosság uralkodik.

Azért, mert nem vagyok elég jó rajzos. Én úgy rajzolok, hogy sokkal jobban meg lehetne rajzolni, de nem tudom. Ezért bizonyos területekre bontom, bevonalazom, stb. és azokban lehet felfedezni a matematikát és a mértani eszközöket.

– Szerinted attól jó képzőművész valaki, hogy jól tud rajzolni? Nem az ötletei miatt? Tehetség vagy szorgalom kérdése?

Én szeretnék jobban tudni rajzolni, de nem teszek meg mindent érte. Ettől függetlenül nem feltétlenül gondolom azt, hogy azért lesz valaki jó képzőművész. Szorgalom kérdése és én soha nem voltam az a szorgalmas típus. Ez érdekes, mert precíznek tartom magam és szeretem, ha élére vannak állítva a dolgok, például ez az asztal így rendetlen.

– Hogyan lesz rendezett?

Attól, ha nincs rajta semmi. A semmi a rend. Nincsenek ajtók. Engem zavar a kilincs. Szívesen laknék egy dobozban, amiben nincs semmi.

– Ebből kiindulva: mit csinál egy belső építész?

A belső építész berendezi azt, amit az építész megcsinált. A belső építész azzal játszik, hogy hol van valami és hol nincs. Arra vágyom, hogy van egy tér és kialakítsam a lényeget. Az a kreativitás, hogy például csináljak valamit egy újpesti panelből. A kreativitás, csak határok között mozoghat, egyébként nem jelentene kihívást, mert bármit megtervezhetnék. Például egy zongora darabál azt mondják, hogy játssz amit akarsz, akkor az, nem nehéz, de mikor azt mondják, hogy kettő oktávval játszhatsz és C-t használhatsz és ne legyen disszonáns, ebből hozz ki egy két perces darabot, úgy, hogy legyen eleje, refrénje. Úgy már nem könnyű.

– Otthon vagy a zenében is?

Hat évig doboltam Szegeden. Először volt egy pszichedelikus rock bandám később pedig blues és jazz zenéket játszó együttesem is. Ahogyan a képzőművészetben is: ha rá tudsz rezdülni dolgokra, akkor át is tudod adni. Nekem először mindent szívből kell megtennem, aztán jön az ész.

– Nem hiányzik a dobolás?

Otthon minden este dobolok egy órát, ugyan csak légdobolás, mert a dobszerelésemet eladtam. De egy hónapja meghívott a szalagavatójukra az az az iskolám, ahol régebben tanítottam és oltári élmény volt. Azonnal igent mondtam, mert azt éreztem, hogy hadd üssek már egy dobra, mert kiszakad a szívem.

– Miért nem lettél zenész?

Minden azért nem lettem, mert nem voltam elég kitartó. Elég tehetséges dobos vagyok és profi is válhatott volna belőlem, de sajnos egy idő után elmentem az improvizációba. Egy koncertbe beletettem a szívemet is, de dob órákra nem jártam. Ehhez és minden máshoz is kell a szorgalom. A szorgalom odavezet ahhoz, ami te akarsz lenni. Attól, hogy tehetségesebben dobolok, attól még nem vagyok dobos, azért mert a pillanatnyiságra jobban rárezdülök és felfirkantom egy papírra, attól még nem vagyok képzőművész.

– Ezek alapján azt gondolom, hogy édesanyád és édesapád különbözősége úgy mutatkozik meg nálad, hogy ezeket a dolgokat te nagyon tudnád csinálni szívből, közben valami vagy valaki szabályok közé akarja terelni.

Igen, én. Te vagy önmagad korlátja. Mindig is féltem valamit teljesen szívből csinálni, mert féltem, hogy mi lesz a vége.

– Jelenleg ingatlanértékesítőként, hogy látod önmagadat és a szakmádat?

Azt gondolom, hogy jól csinálom, azt, amit csinálok, de azt nem mondom, hogy könnyű volt eljutni idáig. A folyamat az úgy néz ki, hogy fel kell hívnom embereket és meg kell próbálnom kijutni a lakásukba. Abban a pillanatban, hogy felveszik a telefont, az az első kérdésük, hogy ingatlanügynök vagyok, vagy egy civil érdeklődő. Az emberek már alapból utálják ebben a szakmában dolgozó embereket. Ezzel az előítélettel nagyon nehéz megbirkózni. Minden egyes alkalommal be kell bizonyítanom, hogy én Tajthy Renátó tudok segíteni, például azzal, hogy tudok kiváló alaprajzot készíteni, de nagyon sok elutasítással jár ez a procedúra. Egyszóval nekem minden nap bizonyítanom kell, hogy szükségük van rám.

– Szerinted sikeres vagy a szakmádban? Ha igen, akkor miért tartod magad annak.

Szerintem igen, az vagyok. Ugyan sok lakást eladtam, de a sikert nem a számokban látom, hanem a megbecsülésben. A sikert ott látom, hogy példának okáért, amikor egy adás-vétel zajlik az egy nagyon különös pillanat és aláírás után úgy köszönnek el, hogy viszlát vagy beszélünk meg, arra járok beugrok. Azt élem meg sikernek, hogy vannak emberek, akikkel úgy tudtam lezárni egy munkafolyamatot, hogy több maradtam meg bennük, mint csak egy ügynök, aki eladta a lakását, mert az bárki lehet, hanem mint Tajthy Renátó.

– Mióta foglalkozol ingatlan értékesítéssel?

Három éve. Ezt megelőzően két évig rajzot és művészettörténetet tanítottam egy gimnáziumban, amit azért hagytam abba, mert nem éreztem magam hitelesnek. Olyan művészettörténeti remekekről kellett, hogy beszéljek, amiket soha nem láttam élőben és úgy éreztem, hogy ez hazugság. Bárki képes arra, hogy visszamondja a tantervet, de én úgy gondoltam akkor is, hogy olyasmivel akarok foglalkozni, amivel nem képes akárki.

– Sok házat eladtál már, de az alkotásaid közül van, amit már sikerült eladnod?

Nyomatot adtam el, de a legtöbb képemet elajándékoztam. Nekem a kép az addig tart, hogy befejeztem.

– Van olyan mottód, ami kifejezi a világhoz való hozzáállásodat?

Pilinszky azt mondta, hogy „Igyekszem hinni.” – Ezt írtam fel január elsején a naptáramba. Magamban és mindenkiben, hiszen mást nem tudok tenni.

– Most dolgozol valamin? Tervezel váltást a technikádban?

Rengeteg ötlet van, de csak határidőre tudok dolgozni. Ha valaki megmondja, hogy mikor lesz a kiállítás megnyitója, addigra megcsinálom. Ezért is mondtam, hogy én nem vagyok az a klasszikus képzőművész, aki egyfolytában dolgozik valamin és csak készíti a dolgokat. Nem tervezek váltást, csak növelni szeretném a léptéket és minimum négy méteres vásznon dolgozni. Valamilyen szinten ez a folyamat egy terápia nekem. Az előző irodában a vezető azt mondta nekem, hogy „Renátó, neked kell az alkotás, mert különben nem vagy értékesítő.”

Fotók forrása: Tajthy Renátó