Szerző: Pap Tamás
2016. február 9-én Min Byung-hun dél-koreai rendező két legutóbbi filmjét tekinthették meg az érdeklődők a Koreai Kulturális Központ K-Corner elnevezésű új eseménysorozatának első állomásaként.
Tévedhetetlen szerelem (Love Never Fails) (forrás: Koreai Kulturális Központ)
Az 1969-es születésű Min Byung-hun Moszkvában végezte filmes tanulmányait a Gerasimov Institute of Cinematography hallgatójaként, ahol Andrej Tarkovszkij egyik legközelebbi munkatársát, az operatőr Vadim Yusovot is professzorának tudhatta, mindezen felül pedig magát Tarkovszkijt is egyik legnagyobb ihletforrásának tartja, ahogy az a közönségtalálkozón is elhangzott. Ezek a hatások mindkét vetített filmen egyértelmű nyomot hagytak. Az orosz mester sajátosan egyedi filmnyelvét felületesen megidéző jegyek, illetve a feszes koreai kultúra és társadalom szintézise egyrészt izgalmas kísérletnek tűnik, a végeredmény azonban a két film esetében merőben elmaradt a bennük rejlő lehetőségektől.
Érintés (Touch) (forrás: Koreai Kulturális Központ)
A 2015-ös Tévedhetetlen szerelem (Love Never Fails) és a 2012-es Érintés (Touch) megtekintése után a nézőnek könnyen az a benyomása támadhat, hogy ugyanazt a filmet látta: mindkettő egy széthullani látszó család megváltást kereső tagjait, azok egyre mélyebbre való süllyedését mutatja be, hasonlóan pozitív, ámde kissé túlzónak, leegyszerűsítőnek ható végkifejlettel. A valóság és a képzelet játéka, a realista képsorok fokozatos illuzórikussá válása mindkét filmben (de különösen a Tévedhetetlen szerelemben) markánsan jelen van, a szereplőket kínzó súlyos problémákkal kiegészülve pedig könnyen bevonzzák a nézőt is. Először pusztán a történetbe, majd az egyre fokozódó vizuális, valamint spirituális utazásba, ahol néhol az idő fogalma is megkérdőjeleződik és az ember természettel való egyfajta bensőséges, nyugodt, a puszta hétköznapoktól független találkozásához vezet el, mely a megtisztulás és továbblépés magvait ülteti el bennük.
Legyen szó állat formájában megjelenő visszatérő szimbólumról, az urbánus környezet és a már-már képzeletbeli természeti táj éles vizuális elválasztásáról, egy bejárati ajtón megjelenő hallucinatorikus festmény mögül nyíló újabb „valóságról”, egy ideig mind kérdőjelek között hagyják a nézőt, a látottak értelmezésének fokozatos felülvizsgálatára sarkallva. Ugyanakkor az ilyen képsorok sokszorozódásával, vagy éppen egy újra és újra felcsendülő zenei aláfestéssel mégis túlságosan könnyen és kiszámíthatóan vezetnek el a komoly egyéni (részint a merev társadalmi berendezkedés által befolyásolt) problémák feloldásáig.