Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Fotók: Kaunitz Miklós
Beck Zoltánt a 30Y zenekar énekes, szövegíró gitárosaként ismerik a legtöbben. Ezzel párhuzamosan az irodalmi kultúrát érintő szinte minden területen tevékenykedik. Oktat a pécsi egyetemen, rendhagyó irodalomórákat tart középiskolásoknak és indult egy beszélgetős sorozata: a Hangszóró az Alexandra Pódiumán. Ennek kapcsán ültünk le beszélgetni a kortárs magyar irodalomhoz való viszonyáról, de túlmutatva azon.
Itt ülünk a fővárosban, a Nyugati téri Alexandrában, és hamarosan kezdődik a Pódiumon egy alapvetően irodalmi témájú beszélgetés, amelyet te moderálsz. Annyi mindet csinálsz, annyi féle megközelítésben, mégis miből fakad, hogy még Pécsről ez is belefér az idődbe? Miért van erre szükség? Neked van erre szükséged, vagy az embereknek van erre a közvetítő tevékenységedre szüksége?
– Nem szoktam nagyon tervezni előre azt, hogy mit csinálok, viszont nem szeretem, ha nem látom előre, hogy mit csinálok. Amikor Veiszer Alinda megkeresett ennek a sorozatnak az ötletével mintegy másfél éve, akkor azt gondoltam, hogy csináljunk egy fél évet végig, és akkor meglátjuk, hogy én ezt szeretem-e vagy nem. Mert nem tudtam eldönteni igazán, hogy szeretem-e. Csinálok rendhagyó irodalomórákat is középiskolákban és az elején azt sem tudtam, hogy azt szeretem-e. Aztán egy idő után azt gondoltam, hogy nemhogy szeretem, hanem állati fontosak lettek a számomra, mert valami nagyon lényeges dolog történik ezeken a találkozásokon. És ezzel is úgy voltam, hogy annyira nem voltam távol az ötlettől, hogy azt mondjam, nem szeretném csinálni, de nem voltam meggyőződve arról, hogy ezt sorozatként nekem vállalnom kellene. Úgyhogy megállapodtunk egy első, amolyan próbasorozatban. Leginkább attól tartottam, hogy – és ez nyilván látszik is estéről estére – képes vagyok-e jól kérdezni.
Mennyiben tér el egy ilyen szerep a korábbiaktól? Milyen szempontok alapján érezted azt, hogy mégis szükséged van erre?
– Leginkább arra voltam kíváncsi, hogy akiket meghívok, azokkal végül létrejön-e egy olyan jellegű beszélgetés, amiben majd történnek is dolgok. Másrészt meg, hogy lesz-e egyáltalán ennek közönsége. Harmadrészt meg, hogy azt sem tudtam, hogy mennyire vagyok én kíváncsi saját magamra egy ilyen szerepben, mennyire kell abban megnyílni, mennyi az, amit belehordok a hétköznapjaimból. Nem a koncerteknek a jó értelemben vett lépéssorai, a zenekari összepakolás a próbateremben, aztán a helyszínen, a hosszú hangbeállás, minden franc, és akkor koncert, a koncert utáni együttlét, meg a szállásra menés, és a következő nap a következő koncert. Szóval ez nem a színpad jól ismert rutinja. Kicsit talán olyan, mint egy egyetemi előadás, azzal a különbséggel, hogy nemcsak én beszélek, vagy főleg nem én kell, hogy beszéljek. Másrészt meg azzal a különbséggel, hogy előtte egy csomót kell autóznom, mire ideérek Pécsről, meg egy csomót visszafelé is. Azt sem tudtam, hogy a vendégek, akik érkeznek, a beszélgetőpartnerek, azok milyen benyomásokkal fognak majd távozni. Nem hozom-e őket kellemetlen helyzetbe azzal, hogy ügyetlen vagyok a kérdezés kapcsán, vagy rákérdezek olyanokra, amiket ők nem szánnak nyilvánosnak, mert nem nagyon tudok ezeken a határmezsgyéken mozogni. Szóval valahogy ezek a kérdések merültek fel bennem. Az első sorozat után kértem is az Alindát arra, hogy maradjon ki egy évad, hadd távolodjak el a sorozattól, a szerepemtől kicsit. Ez kellett ahhoz, hogy megtapasztaljam: hiányzik a sorozat.
Mindenkit ismertél személyesen is, akiket eddig meghívtál már ide a Pódiumra, akivel én láttalak vagy olvastam róla, hogy itt voltatok. Alakult úgy beszélgetés, ami számodra is újdonság volt? Mert azt érzem, úgy gondolom nem is beszélitek meg előre, hogy miről lesz szó. Úgy tűnik, hogy nincs ennek forgatókönyve…
– Olyannyira van forgatókönyve csak, hogy tudatosan is megismerem azt, akivel leülök beszélgetni. Olyan emberek a vendégeim, akikkel vagy dolgoztunk együtt valamiben, vagy kitaláltunk együtt valami baromságot, és azt egyszer megvalósítottuk, szóval valami közünk volt egymáshoz az életünk során. Igazából az is volt bennem, hogy a meghívott vendégek személyében olyan embereket mutassak meg, akik azt a világot rajzolják ki, ami számomra is szerethető és vállalható világ. Az alkotáshoz való hozzáállásukat érvényesnek gondolom, az emberekhez való viszonya olyan, ami szerintem a jó viszony. De ilyen tekintetben nem hozok morális ítéleteket, vagy efféléket. Egyszerűen csak azt gondoltam, hogyha van egy ilyen sorozat, amelyik az enyém, akkor az a sorozat olyan attitűdöket kell, hogy megmutasson, amelyekkel magam is azonosulni tudok. És mivel nem vagyok egy professzionális riporter vagy szerkesztő, ezért azt gondolom, hogy azokat hamisan is tudnám csak megmutatni. Hogy minden más esetben én magam hamisodnék el. Szóval az a helyzet, ahogyan nem tudok kimuzsikálni egy lakodalmat, mert hiába tudom az akkordjait egy dalnak, ha azzal nem tudok azonosulni, akkor elhamisodik az, amit ott csinálok. Cinikussá válik, vagy valamiféle kínos gúnyirat lesz, vagy az önutálat nő meg benne, szóval sok minden lesz benne, de az biztos, hogy nem történik az, ami egy rendes lagzin történik, hogy az emberek is jól szórakoznak, meg a zenészek is. Így gondoltam el ezt a sorozatot is, hogy valószínűleg csak olyan emberekkel tudok beszélgetni, akik mellett nem kell pózokat keresnem, hanem együtt mesélünk el valami számunkra fontosat. Nem forgatókönyvem van, inkább kérdéscsomagjaim vannak, vagy egy-egy gesztus, mint amit például az Arkovits Amarylnál kitaláltunk. Ő egy kiváló pszichológus és főleg családpszichológiával foglalkozik, leválással meg ilyesmivel. És azt kértem az Amaryltól, hogy küldje át a világ művészettörténetéből azokat a kedvenc képeit vagy műalkotásait, amelyek a családtematikában valami miatt őt megragadták. Ezek közül kinyomtattam néhányat, szétdaraboltam, és odaadtuk az embereknek ezeket. Voltak szerencsére nagyon sokan, jóval többen, mint amennyi puzzle darabunk volt. Az embereknek meg kellett keresni a saját társaikat, és mesélni kezdtek az emberek nekünk ezekről a képekről. Onnantól én gyakorlatilag hátradőltem, az emberek meg elmesélték, hogy mi van az ő képükön, és ezzel a saját családjuk élettörténetét mondták el. Elkezdtek spontán módon az Amaryllal beszélgetni. Persze néha beleszóltam a folyamatba, hogy könnyítsek egy-egy nehezebb élettörténeten, amikor már-már nagyon mentünk valami keserű felé. Mert nyilván nem lehet 120 ember előtt kezelni ezeket. Olyankor elsütöttem egy viccet, vagy elvettem az élét annak a mondatnak, vagy engedtem, hogy elfolyjon más irányba a beszélgetés, azért, hogy ne kelljen aztán másnap rosszul éreznie magát annak, aki megszólalt.
Annyira el tudsz vonatkoztatni, soha nem a mű köré, hanem mindig az ember köré épülnek a beszélgetések. Nem az van, hogy azt mondod, hogy itt van ez a könyv, ez az ember írta és erről beszéljünk, hanem a másik irányból fogjátok meg a témát, leginkább az alkotó felől. Ezek szerint ez abból fakad, hogy azonosulni tudsz ezekkel az alkotókkal?
– Igen, mert amikor eleve elkezdtük ezt a sorozatot, akkor az volt a fejemben, azt képzeltem, hogy a szabadságom ténylegesen az, hogy tudom, mit nem tudok vagy annak egy részletét tudom legalább, hogy tudom, amit nem tudok. Beleszaladni egy olyan beszélgetésbe, amiben az írót a saját szövegére vonatkozóan kezdem el faggatni, és tulajdonképpen mégis folyamatosan a szöveg felszínén maradva, mégis állandóan a szöveghez kötődő önéletrajzi elemekkel játszadozunk, végül óhatatlanul elkenődik a történet odáig, hogy az írás vagy az alkotás elkezd valami furcsa szentséggé válni… Abból már nem lehet kikecmeregni. Közben elfogy a humor a beszélgetésből, egyre magasztosabb lesz a maga kisstílűségével, így kielégíti mondjuk azt az igényt, hogy az írók rajongói felnézhetnek bálványukra és megnyugodhatnak a maguk szentségében. Ez engem nem érdekel. Engem az érdekel, hogy egyszerűen beszélgessünk dolgokról. Mert populárisan megközelíteni egy szöveget, az nem megy, mert borzasztó unalmas beszélgetés volna. Csinálunk ilyet, de azt az ELTE-n, egy nyitott kurzuson, a DokuArt keretében. Az egyik vendég épp a Grecsó Krisztián volt, aki itt is járt. De ott a Krisztiánt a saját szövegének a cigány-roma reprezentációjáról faggattam. Az érdekelt, hogy hogyan próbálják ezek a szövegek megragadni a cigányt, milyen értékekkel, értékelemekkel, sztereotípiákkal mozgatja át a szöveg a maga cigányát.
Tudatosítottátok a hallgatókban, amit ösztönösen csinálunk, amikor olvasunk?
– Voltaképp igen. Gyakorlatilag nem csináltunk mást, mint felfedtünk olvasati stratégiákat, miközben – nyilván az értelmezés valami efféle – megnéztük, hogy milyen szemantikai horizonton jön ez létre, hogy milyen poétikai, esztétikai mezőbe érthetők bele ezek a szövegek. Mit lehet velük kezdeni. És ezt megnéztük úgy is, hogy ott van az író is, aki éppen ezt írta. De ez egy másik ügy, ez olyan, amit úgy kell megkérdezni, hogy már van egy kurzus, aminek van tárgya. Kurzus, ahol a tárgy a kortárs magyar irodalom. Ahol Grecsó Krisztiánnal, Háy Jánossal, Havasréti Józseffel, Kiss Tibor Noéval, vagy Jónás Tamással egész másfajta beszélgetés zajlik. Ez a sorozat, ami itt az Alexandrában megy, nem akar semmilyen művet megmutatni. Ez az emberrel akar beszélgetni, aki csinálja. Arra kíváncsi, hogy az az ember milyen abban a félhivatalos formatív helyzetben, amiben van. Mert ez a beszélgetőtársaim számára is borzasztó köztes, éppen ezért nehéz helyzet. Formális annyiban, hogy egy nyilvános pódium előadás zajlik. De informális annyiban, hogy mégiscsak velem beszélgetnek, nem egy profival, akit ráadásul a barátjuknak, vagy legalább közeli ismerősüknek nevezhetnek. Azonfelül, egy olyan szituációba kerülnek bele, amely korántsem tűnik formálisnak, mert bár egy pódiumon ülünk, én mindent megteszek azért, hogy erről a pódiumról folyamatosan lelépjünk.
Így lesz ez egy közösség…
– Egy közösséggel találkozunk, akik már-már ismerősként üdvözlik az írókat, ismerősként üdvözölnek engem, ismerősként üdvözlik pláne egymást. Most láttam, jó néhányan kezdenek fenn készülődni, látom, hogy vannak kis karácsonyi ajándékok előkészítve, amik nem olyanok, hogy majd hazaviszik őket, hanem az itt megismert barátaiknak vagy ismerőseiknek készítik és adják oda. Valami ilyesmit képzeltem el, hogy ennek ilyen szerepe is van. Hogy egyszer csak meg akarunk osztani valamit a többiekkel. És ha figyelted az előadásokat, gyakorlatilag elkezdett úgy alakulni ez a történet, hogy azt vettem észre, hogy kezd elhalványulni nekünk a feladatunk a pódiumon, és kezd dialógus létrejönni önmagában a közösségben. Akik ott beszélgetnek szinte egymással és mi néha beleszólunk: inkább arról beszéljünk, hogy… Így elindulunk abba az irányba, hogy nem egyirányú közlés van. Ezt én szeretem.
Ezt lehetne tovább fokozni azzal, hogy a közönség elkezd befelé is reflektálni önmagára…
– Ez is történik olykor. Ahogyan én ezt látom az az, hogy egyfelől azt az élményt biztosan lebontottuk a sorozatban a vendégekkel, hogy nincs felkentség. Mert ahhoz, hogy minőségi dolog jöjjön létre, nincs is szükség arra, hogy a felkentség fenntartva legyen. Inkább arra van szükség, hogy egy nyílt dialógus legyen. Hogy lehet kritikát megfogalmazni, súlyosakat is akár. Akár engem is ki lehet nevetni, hogy elfelejtek egy szöveget, hogy be tudom vallani, hogy ezt az adott dalt nem tudom eljátszani. Mert lehet sebezhetőnek is mutatkozni szerintem. Persze pici világ ez itt a negyediken, de mégiscsak valami olyasmit kiabál szét, hogyha nagy morális ügyet akar szétkiabálni, hogy ebben a kitárt sebezhetőségben van mindenkinek az ereje. Hogy nem kell erősnek, nem kell mindentudónak mutatkozni. Olyan lehetsz amilyen vagy éppen, és azzal nincs is gond. Hiszen lehet bizalmad a többiekben, akik nem azt csinálják, hogyha észreveszik ahol sebezhető vagy odaszúrnak, vagy odarúgnak, hanem segítenek abban, hogy ne fájjon annyira, vagy legfeljebb nevetnek, de ennyi. Szerintem ez a sorozatnak a lényegi eleme minden máson túl. Kíváncsi vagyok, hogy ma Lévai Balázzsal hogyan fog kerekedni az este, mert egyébként szerintem ő a legerősebb fickó mind közül, aki valaha itt volt. Egy professzionális szerkesztő, riporter lesz ma este a vendégem, aki a másik oldalon szokott ülni. Őt kérdezem én, aki nem szoktam ilyet csinálni. De azt mondta ne izguljak, ő is szeret sokat dumálni, tudunk végre egyet szabadon beszélgetni.
2016-ban folytatódnak ezek a beszélgetések?
– Átcsúszom februárra egy előadással, az biztos. Aztán leülünk beszélgetni megint, hogy hogyan fér bele az időmbe. A kedv egy dolog, de hogyan fér el az időmben, amiatt aggódom. Mert össze kell rakni az előadásokat, amihez nem árt elolvasni minden olyan művet, amit nem olvastál el az adott szerzőtől, akit meghívsz. Át kell tekinteni az adott korpuszt, amivel éppen az alkotó foglalkozik, hogy ne legyen annyira amatőr az én szerepem, hogy az már ciki. Erre mennyi időm lesz, azt nem tudom, ez még kérdés. De kitalálom. Kizártnak tartom, hogy ez a félév volt a legutolsó a sorozatban.