Február 15-én 50. alkalommal látható Cziczó Attila rendezése a Fészek Színházban.
A 2012. októberi bemutató óta az előadás töretlen érdeklődés mellett látható a Fészek Színház kis nézőszámú színpadán, de a négy évad alatt megjárt néhány fesztivált, s az áprilisi búcsúelőadás előtt még a Nemzeti Színházban is vendégeskedik majd a komor, feszült hangulatú, ám mégis érzelmes dráma, amit – a dobok mögül megkeresztelve – mindenki csak G14-ként emleget házon belül.
Gabriella tizennégyszer, Fészek Színház (fotó forrása: Fészek Színház)
Az alkotókkal beszélgettünk az elmúlt négy évről: Miklós Zsófia (Gabriella), Barabás Tamás (férj), Cziczó Attila (rendező), Serei Dániel (dobos) és Stubnya Béla (doktor) válaszolt kérdéseinkre.
– Hogyan jött az ötlet, hogy egy thrillerbe hajló drámát állítsatok színpadra?
CZ.ATTILA: A darab egy Polanski film alapján készült, ami pedig egy Dorfman dráma adaptációja, tehát egy már megírt színdarabot ültettem át magyar közegbe. Huszonéve készültem már erre a feldolgozásra, s kifejezetten Zsófinak írtam meg ezt a fészkes változatot.
M.ZSÓFIA: Emlékszem, a ’Gabriella tizennégyszer’ első évada előtti nyárra, Attila házi feladatot adott nekem: „Zsófi, nézd meg ’A halál és a lánykát’!” Mondtam, hogy oké, mit kell róla tudni? Mire ő azt felelte, hogy egy kevéssé ismert Polanski film, még Párizsban látta, azt hiszem franciául. Arra a kérdésemre pedig, hogy miért fontos, hogy megnézzem, sejtelmes somolygással csak annyit felelt, hogy majd elmondja. A filmet úgy néztem, hogy fogalmam sem volt, hogy több mint ötvenszer játsszuk majd el a sztorit az elkövetkező években. Amúgy nem rossz film. (nevet)
– Emlékeztek még a próbafolyamatra?
S.BÉLA: Én akkor éppen az ötvenedik életévemben jártam, és írtam egy blogot: Böjt után 50 felé címmel. (http://stb50.blog.hu/) Itt is utána olvastam, mi is történt a próbák alatt. A próbák nagyon jól indultak, Andai Kati belenézett az első rendelkező próba végébe, és nem hitte el, hogy aznap kezdtük el. A szövegkönyv és Attila nagyon pontosan vezetett minket. A párnás ötletet Attila találta ki nekem, hogy tegyem a fenekem alá a székre. Finom poén. A „dugás” jelenetben sikerült magamat is meglepnem a „gátlástalanságommal”. Szóval nagyon sima öt hét volt. Csak a szöveget tanultam meg elég lassan. Mentségemre szolgál, hogy akkor nagyon sok egyéb színházi munkám volt. És mindegyikben komoly feladattal. A főpróbára azonban összeállt minden. Tamással itt próbáltam először, rutinos, kitűnő partnernek bizonyult. Zsófival már játszottunk együtt a ’Gyenge Vagyok’-ban, és ott már megkedveltem Őt. A G14 próbáin pedig nagyon sokat fejlődött. Persze a darabbal és velünk együtt.
B.TAMÁS: A lényegére. Könnyeden kezdődött, gyorsan haladtunk, aztán a végére rágörcsöltünk kissé, mert nem akart készen lenni. Mindnyájan éreztük, hogy hiányzik belőle a svung (vagy valami, ma sem tudom meghatározni micsoda), aztán a házi főpróbán megszületett az előadás. Ami persze, azóta velünk együtt változott.
M.ZSÓFIA: Nagyon távolinak tűnik, de igen, az nekem is megvan, hogy a főpróbán került bele a kakaó, amikor először látta közönség. Meg az is, hogy sokat estem-keltem, és sok lila foltba került, mire megtanultam jól „verekedni”.
S.DÁNIEL: Pontosan már nem. De arra emlékszem, hogy nagyon rövid idő alatt, néhány próbával raktuk össze az előadást. Ráadásul én később kapcsolódtam be a folyamatokba. Nem is értem, hogy akkor hogyan tudtuk eljátszani. Mindmáig csiszolódik a darab. Én is keresgélek még mindig, hogy mik a legjobb effektek, hangzások.
Gabriella tizennégyszer, Fészek Színház (fotó forrása: Fészek Színház)
CZ.ATTILA: Nekem könnyebb a helyzetem, mert a blogomon próbanaplót írtam, így csak újra kell olvasnom a felidézéshez. (http://haromnower.blog.hu/2012/08/17/gabriella_probai_14_1_probanaplo ) Az biztos, hogy nagyon erős vízióm volt már a legelején, amit persze meg is valósítottam. De azt gondolom, hogy a próbák során rengeteg szabadságot adtam a színészeknek, mert ez egy nagyon színészközpontú előadás. Nyugodt, feszes, gördülékeny hetekre emlékszem. Pedig volt valami feszültség is, de az valahogy törlődött…
– Egy néző egyszer azt mondta, hogy a ’Gabriella tizennégyszer’ a nő drámája, a férfiaktól kiszolgáltatott védtelen ember története. Fiúk, ti mit gondoltok erről?
B.TAMÁS: Hm. Akkor csináljunk egy előadást a nőknek kiszolgáltatott vergődő férfiakról is… A G14 minimum két ember (vissza)fejlődési drámája. Ez a nézői vélemény az érem egyik felének a fele. Csak azt látta, amit magára húzva látni szeretett volna. Sokkal komplexebb az előadás. Egy lány (és ez lényeges!) kerül feldolgozhatatlan és megalázó helyzetbe, amiből látszólag erkölcsi győztesként jön ki, de aztán deformálódik a jelleme, az egyénisége és igazából sosem lesz belőle nő. A történet Gabriella felőli olvasatában. Van másik is.
S.BÉLA: Biztosan egy hölgy mondta. Szerintem férfi szemszögből is elemezhető a mű. És nem mellesleg két férfi sors áll egy női sors mellett.
S.DÁNIEL: Szerintem ez ennél komplexebb téma. Nagyon sok apróságot felvet, problémákat, többek között politikáról, emberi és családi kapcsolatokról. A darabban mindegyik szereplőnek megvan a saját tragédiája.
– Zsófi, te mennyire tudsz azonosulni Gabriella embertelenné válásával?
M.ZSÓFIA: Ahogy egyre többet játszottuk, egyre könnyebben bújtam a bőrébe. Tehát ha azonosulás alatt ennyit értünk, akkor gyorsan és könnyen sikerül. De a félreértések elkerülése végett: előadások után ugyanilyen könnyű elengedni is. Sokan kérdezték már aggódva, hogy nem visel-e meg a szerep lelkileg. Nos, aggodalomra semmi ok.
– Az előadás egyik legfontosabb dramaturgiai eleme az élő zene. Miért pont dob?
Cziczó Attila (fotó forrása: Fészek Színház)
Cz.ATTILA: Dani miatt. A ’TI [Terra Incognita]’ c. előadásban már remekül kihasználtuk, hogy Dani köztünk van (a Fishmojo zenekarban együtt zenélnek – a szerk.), s azt tudtam, hogy kell valami élőben megszólaltatott hang a színpadra, így könnyen összetalálkoztak ők ketten: a dobos és Gabriella. És kicsit megsimogatom a zenészt, mert ritka az őszinte, érzékeny, intelligens hangszeres a pályán, aki ennyire együtt tud élni az előadással. Néha játszottuk nélküle, de messze nem volt az igazi.
S.DÁNIEL: A dob egyfelől az egyik legszélesebb dinamikájú hangszer, másfelől sokak szerint nem is hangszer. Ez a lényeg, hiszen itt zajok és effektek képzője is. Zenei effekteket és hangokat próbálok ugyan kihozni a dobokból és cintányérokból, de a lehető legszokatlanabbakat. Fontos tényező még a hangerő és a robbanások, melyek kifejezik az indulatokat. Ennek a darabnak egyértelműen szüksége van erre, még ha csak néhány másodpercre is. Egyébként meg nem játszom más hangszeren, úgyhogy nem volt választása Attilának.
– A rendezői szándék szerint nem a doktor (rém)tette a legfontosabb emberi tényező a drámában, hanem a szerelem elárulása. Így van?
B.TAMÁS: Elárulása…? Inkább szétporlad a múló évekkel. A feleség ráébred, hogy túl nagy volt az ára, hibáztatja a férjét, hogy nem áll bosszút érte (a tulajdonképpen nem is tudja, kin). A történtek miatt lehetetlenség normális kapcsolatban élniük, de csak lassan ébrednek rá, hogy hazudnak maguknak is. A férj például azt, hogy tud testiség nélkül szerelmes lenni. Pedig nem. Nincs bennük semmi közös, csak a múltjuk néhány hónapja, amire nem lehet évtizedeket építeni. Túlvárják magukat. Semmit sem beszélnek meg, csak amikor már megindult a lavina. Úgy érzem, az előadás inkább egy rossz kapcsolat végleges lezárásának története, külső katalizátor segítségével. Egy gyáva, önző férfivel és egy kompromisszum képtelen, hideg – ám lobbanékony – nővel.
M.ZSÓFIA: Nem is tudnám Tamásnál jobban összefoglalni. Tény, hogy a drámában a doktor szörnyű tette már a múlt, az előadás jelene pedig ennek az érzelmi utó- és végjátéka.
– Mennyire változtatok ti és a szereplőitek ebben a négy évadban?
S.BÉLA: Viktória doktor nem sokat változott. Én három évvel öregebb lettem, de a doki jól tartja magát. Ez is egy olyan szerep, ami után elgondolkodhattam, hogy hova tovább ezen a pályán.
B.TAMÁS: Sokat. Tényleges életkoromban utolértem, sőt lehagytam Dánielt… Egyre inkább értem, mit miért tesz. Az első két évben még veszekedősebb voltam, aztán lassan letisztult, hogy nem odavaló. Egy kiadós veszekedésben benne van az újrakezdés lehetősége, ebben az előadásban nincs. Leszámolás van. Mindenkivel szemben könyörtelenül. Azt hiszem ezért is hat a nézőkre ennyire. Szemükbe vágja a saját megalkuvásaikat. A féléleteiket.
M.ZSÓFIA: Én magam változtam az évek alatt, a karakterem viszont hozzám képest keveset. Néha szükséges és indokolt lehet a változtatás egy karakteren, én minden más esetben törekszem rá, hogy tartsam az eredeti koncepciót, a próbák alatt kapott rendezői instrukciókat.
– Hallottam, hogy szinte rituálészerűen készültök minden előadás előtt. Lehet azt mondani, hogy a kapcsolatotok ma már többet hordoz magában egyszerű szakmai együttlétnél?
B.TAMÁS: Nem akarom, nem merem félvállról venni az ikszedik előadást sem. Pakolunk, szövegezünk mindegyik előtt – talán kabalából is, nincs igazán megfogalmazva. Aztán beszélgetünk. A napi gondjainkról, történéseinkről. Zsófival öt éve játszom, ők egymással négy éve; Bélával a színház mellett többször forgattunk is közösen. Meg(ki)ismertük egymást. Elfogadtuk. Megkedveltük. Annyi minden történt velünk 2012 ősze óta. Ez az előadás (sajna, lassan volt) a biztos pont. Zártkörű ünnepnapunk.
S.BÉLA: Én nagyon szeretem ezt a csapatot, beleértve Ancsit, Attilát és a Mátékat is. Tamással, Zsófival biztonságban érezhetem magam a színpadon. Dani pedig pontosabb, még netezés közben is, mint egy metronóm. A civil életben nem járunk össze, de figyeljük egymás előadásait. És az 50. születésnapomon is ott voltak, ami nagyon jól esett.
– Az előadást kifejezetten a saját színpadotokra álmodta meg a rendező. Milyen volt kimozdulni a megszokott otthonból? Sikerült áttenni más színpadra mindent?
S.BÉLA: Bebizonyosodott, hogy ez az előadás bárhol megállja a helyét. Sokkal nagyobb nézőtér előtt is. Én nagyon szeretek utazni. Minden kimozdulással fejlődött az előadás.
S.DÁNIEL: Én úgy érzem, hogyha máshol játszottuk az előadást, akkor is sikerült minden érzést és a darab atmoszféráját átadni. Ugyanakkor azt kell mondjam, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon!
– Milyen szakmai visszajelzéseket kaptatok?
Cz.ATTILA: Mindenkitől független színház vagyunk, tehát: semmit. A fesztiválokon persze jókat – és rosszakat – beszélgettünk, de Pataki Andráson kívül senki más szakmabeli nem értékelte az előadást. A nézők annál inkább! S ez a lényeg.
S.DÁNIEL: Sok zenész és színházkedvelő barátom tett már látogatást a Fészek Színházban ezen az előadáson is. Szerették. Volt, aki többször is eljött, és volt, aki hosszasan beszélgetett utána az előadásról. Nekem ez a legjobb visszajelzés arról, hogy ugyan messze a cél, de jó irányba haladunk.
S.BÉLA: Én nagyon örültem az Ajkai fesztiválon kapott díjaknak. Nagy önbizalmat adott.
B.TAMÁS: Más színészek hitetlenkedve álmélkodnak rajtunk. Zsűrik, kritikusok átnéznek rajtunk. Találgathatnám a miérteket, de semmi logikus magyarázatra sem jutok. Amíg csak vidéken játszottam, elhalmoztak díjakkal, vállveregetésekkel; most, hogy elérhetőbb közelségben vagyok, kikerülnek. Pedig nem lettem rosszabb. Sőt. A huszonvalahány színházas évem alatt először sikerült egy tőlem teljesen elütő szereplő bőrébe tökéletesen belebújnom. Nyugtatgatom magam, de az is bosszant, hogy az ismerőseim, volt színjátszó társaim is érdektelenek velem szemben. Nem tudom, mire fogjam.
Stubnya Béla, Miklós Zsófia, Barabás Tamás, Serei Dániel (fotó forrása: Fészek Színház)
M.ZSÓFIA: Az eddigi visszajelzések alapján a szakma nehezen tud velünk mit kezdeni. Mindenki próbál műérteni, miközben az a zsigeri reakció, amit a közönségtől kapunk, egyértelműen pozitív.
– Mit jelent nektek ez az ötven előadás?
M.ZSÓFIA: Rekordot. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ennyit és ilyen sikerrel tudtuk játszani a G14-et, ennyi idő és alkalom után nagyon nehéz lesz elengedni.
B.TAMÁS: Mivel úgy tűnik, megmaradok örök amatőrnek, valószínűleg a G14 lesz életem leghosszabb szériájú előadása. Kicsit félek, hogy űrt hagy majd maga után, ha befejezzük. Nehezen engedem el azt, amit (akit) szeretek.
S.DÁNIEL: Az életem része. Még ha majdnem 50 különböző előadásról is beszélünk…
S.BÉLA: Több mint száz bemutatóm volt eddig, és csak néhány élt meg ennyit. Ez nagy dolog, hogy egy előadás igazán ki tudja futni magát. Egy biztos pont az életemben. (Én még játszanék belőle ötvenet!)
Cz.ATTILA: Életem egyik legmeghatározóbb élménye marad Gabriella története. Ez a négy év már van akkora idő, ami nagyon pontos és fontos üzeneteket hordozhat magában. Sokat tanultam a többiektől, a nézőktől, s a szinte már családtaggá vált kitalált hőseinktől. Változtam, s ez jó.