Szerző: Ványi Viktória
A Hosszúlépés gasztroséták sorában ezúttal Magyar Kornélia borblogger kalauzolta a hidegtől sem rettenő hallgatóságot. Magyar Kornélia eddig kevesek számára ismert arcát mutatta meg a séta során, hiszen a sokak által a televízió politikai beszélgető műsoraiból ismert hölgy valójában felmenői révén egy soproni német ponzichter (értsd: soproni szőlősgazda, szó szerinti fordításban, babtermelő, ami a tőkék közötti babtermesztésre utal) lány.
A hazai borászatot a honfoglaló magyarok a rómaiaktól átvett tudással felvértezve kezdték meg, majd a kereszténység térnyerésével az állami bevételek szempontjából is fontos nedűt adó földek egyházi igazgatás alá kerültek. A török hódoltság alatt a betiltás ugyan anyagi vonzata miatt nem fenyegette, de mindennemű fejlesztésével leálltak. A fokozódó kereslettel törvényszerűen megjelenő hamisítókat politikai alapon címkézték meg, hozzáértő népcsoportokat tiltva el ezzel a műveléstől.
Amerikából indult szomorú hódító útjára a filoxéra, szőlőtetű – gyökereknél pusztító – járvány, ami Magyarországot sem kímélve söpört végig Európán. Nyomai, pontosabban a hiány, amit okozott ma is éktelenkedik a Tabán oldalán, így kényszerűségből is ez a séta a legkreatívabb, amin részt vettem. Majd mindennek hűlt helyét találjuk már, de a korabeli beszámolók történetei tovább élnek. A ma is álló görögkeleti szerb kereszt lábánál jutunk egy újabb felismerésre. A kadarka szerelmesei új fényben láthatják kedvencüket, hisz a köztudomásúlag magyar bor valójában kalandos úton honosodott meg hazánkban. A ráczok hozták be az albán-montenegrói tó partjáról, majd itteni keveredés eredményeként előbb elit, majd tömegtermékké válik, hogy újabb fénykorát élhesse ez a téglás piros áttetsző bor.
A filoxéra után a Tabánban (szerb tímárváros névből) a tőkék helyét átvette a mulatozás, egy igazi szórakozó negyed kialakításával.
A ’30-as évek koncepciótlan tereprendezése, kihasználatlan területet hagyott maga után. A sötét Grinzing, helyben termesztett és árusított eszem iszom katlanaiban napokig „eltévedhetett” a gyanútlan polgár, mint ahogy arról Buza Péter könyvében a „Borozó Budapest. Régvolt szőlőskertek élő öröksége” című könyvében is olvashatunk érzékletes beszámolókat.
Ha időutazó gépünk még nincs is, mindent megtettek a szervezők, hogy ne csak a Vár körüli múltba révedő séta kerekedjen ki a Borászbástya kirándulásból, hanem egy igazi „túlélő-felfedező” túra is. Gyanútlanul az Attila útra fordultunkban betértünk egy magánházba – még nem fogtunk gyanút – majd a körfolyosó alatt állva merőben szokatlan fordulattal zseblámpaosztás következett…
Nyílt egy pinceajtó, ahol enyhén szólva közművesítetlen terepen, libasorban haladtunk a hallomásból ismert cél, egy márványhordó felé. Egy rámpa, két jobbra kanyar, aknákra vigyázni és már bent is voltunk a hegy gyomrában. Fantasztikus érzés, mintha egy régészeti útra is befizetett volna a sétáló. Ez az a hely, amiről – eddig – ha párszáz ember tudott Budapesten. Mayerffy Károly borosgazda, nagyobbat és maradandóbbat akart alkotni, mint a szokványos fahordók, ezért megálmodta és 1826-ban meg is építtette a 281 hektó űrtartalmú márványhordót, mely azóta is kuriózumnak számít.
Miután szerencsésen kitaláltunk a barlangszerű pincéből, beszélgettünk a filoxéra sikeres felszámolásáról, a világ- és őshonos szőlőfajtákról, hazai pincészetekről és divathullámaikról.
Mint ahogy evés közben jön meg az étvágy, úgy a beszélgetés végén már igen-igen hiányát éreztük az illusztrációnak, ezért betértünk a Bortársasághoz egy nyerspezsgő, egy őshonos és egy világfajta bor kóstolására. Egészségünkre!
