augusztus közepi napon ébrednék arra az egész évben várt napra, amikor megkezdődik anyu és apu kéthetes nyári szabadsága, és utazunk le az Állami Nyomda balatonszabadi-sóstói üdülőjébe, ahol a kert végében van a stég, amiről ugrálni lehet a habokba, ahol a Jóska bácsi, a gondnok kolomppal hív reggeli-ebéd-vacsorára, amit triciklin hoz egy másik üzemi üdülő konyhájáról, és ha jók vagyunk, mindennap más gyereket ültet maga mellé, ami nagy kitüntetés, meg szerencse, hogy abban a két hétben mindenkire jusson a sor amíg ott nyaralunk, izgulok is emiatt már előre, de még csak reggel van, alig bírom belegyömöszölni a számba a reggelit, de persze megy, mert ma ünnepi, utazós, téliszalámis reggeli, van, hiszen az a vonaton sem romlik meg a melegben úgy, mint a párizsi, mert persze már Székesfehérváron megéhezem, a sok izgalom, mondja békítően apu, amikor anyu szeme villan, még el sem indultunk és te máris éhes vagy-szerűen, de látom, hogy nem rám mérges, csak ő is izgatott, mert magában a végeláthatatlan fehér, számológépszalagra írt listát mormolja, elhoztuk-e a kávéfőzőt, a szódásszifont, ó, otthon hagytuk a patront, Guzti mért nem szóltál, úszógumi megvan, de van-e sebtapasz, olló, szappan, mert mindezt megvehetnénk ott is, de a Balaton drága, a németekhez vannak szabva az árak, mondja anyu, azért magasabbak, mint Budapesten, és én nem értem, miért, hiszen úgy tanultuk, egy országban a legfontosabb város a főváros, Szabadi-Sóstó pedig csak egy falu, akárhonnan nézzük is, felvégről, vagy alvégről, mondja apu, van egy főutcája, van egy szabadstrand, ahova özönlenek a környékről, van egy kocsma, egy vendéglő, egy közért, két cukrászda, egy közelebb, egy messzebb, és persze, hogy a távolabbinak van jobb fagyija, el sem tudja képzelni egy felnőtt, mennyi egész napos nyafogásba, kérlelésbe kerül, hogy este fürdés után odamenjünk, ne a kis körbeszarosba, ahogy hívják az itteniek, amit mindig ellenőrzök, de még sosem láttam, még csak egy kutyapiszkot sem, nemhogy körben, nem értem, miért így hívják, de közben anyu már bontogatja a szalvétát, az öcsém teát kér, hát, csak nem hagytok kicsit békén, hogy rájöjjek, mit hagytam otthon, amit nem értek, mert ha rájön, akkor csak idegesíti magát, pedig mi most nyaralni utazunk, hogy jól érezzük magunkat, apu mondta tegnap, amikor megkérdeztem tőle, miért utaznak nyaralni máshova az emberek, mint ahol laknak, és azt mondta, azért, hogy pihenjenek, amit szintén nem értek, mert én a Dohány utcai első emeleti lakásunkban is jól tudok pihenni, a hasamra teszem a könyvemet, és csak bámulok ki a gangra naphosszat, ha hagynak, de anyu nem hagy, ha meglátja, hogy bámulok, már hív is segíteni, a múltkor, amikor panaszkodott, hogy nem tud pihenni, meg akartam mutatni szegénynek, hogy is kell, de erre nagyon dühös lett, és mondta, hogy ne henyéljek, hanem rakjak rendet, ezért arra jutottam, ő nem is akar igazából pihenni, most is kotorászik, de ó, jön a kalauz, nem is!, jegyvizsgáló, a múltkor rám szólt, amikor kalauzt kiabáltam, hogy ő hivatalosan jegyvizsgáló, és már otthon kikunyiztam, hogy én adhassam oda a jegyet vizsgálásra, meg aput is nógatom, kérje már meg, hadd lyukasszak én is, amit végül meg is engednek, utána izgatottan nézegetem a három jegyet, legyezőszerűen szétterítem, majd összecsukom, az öcsémnek sajnos még nem kell, számolom a lyukakat, és olyan boldog vagyok velük, hogy az izzadt tenyeremmel addig szorítom őket, amíg szinte elázik a sárgásbarna színű, kartonból készült téglalap, de már meg is érkezünk, Sóstóra, ahol alacsony a peron, magas a lépcső, ugrunk lefelé, anyuhoz a kalauz rohan lélekszakadva, hogy majd lesegíti, de apu csak félretolja, igaza is van, szép asszony, ne segítgesse le más, ezért viszont a bőröndöket nekünk kell cipelni, de egyszer csak feltűnik Jóska bácsi a taligájával, kézcsókom, Sáriék, hogy utaztak, Marika, előkészítettem a szobájukat az első emeleten, én hallgatom a készségeskedést, és meg is értem, hogy a gondnok bácsi tüsténkedik, mert anyu a nyomda gazdasági vezetőjének a titkárságvezetője, szép aranybetűkkel ki is írva a neve az ajtajára, az igazgató alatt, és a gondnokság hozzájuk tartozik, hallottam előző este a konyhából beszűrődő beszélgetést, tehát Jóska bácsi apu szerint smúzolni akar anyuval, na, csak hátrébb az agarakkal, mondta harciasan, de ezt sem értettem, de kíváncsi vagyok, mert lehet, hogy ez azt jelenti, hogy az üdülőben lettek kutyák, tegnap óta ez is izgat, mert tudom, hogy az agarak nagyon szépek, meg is néztem a Kutyák című könyvünkben, lehet velük versenyezni is, előkelőek is, na, végre felszuszakolódtunk a szobába, ami akkora, mint otthon, három heverővel, én rávetem magamat az ablak mellettire, az öcsémnek csak pótágy jut, de még kicsi, belefér, csak le ne guruljon, mondja anyu, majd körülbástyázzuk, nyugtatja apu, és én máris várom az esti bástyázást a fotellel, de közben már anyut kérlelem, hogy kipakolás előtt hadd nézzem meg a tavat, csak egy kis pillantást, nem maradok soká, már látnom kell, olyan-e mint tavaly, de anyu gyanakodva fogadja ezt a ígéremcsakleszaladokésmárisjövökvissza dolgot, mert tudja, hogy szeretek leülni a partra, és csak nézni a vizet, nem is értem, mondják a felnőttek, máskor alig lehet leültetni, a vizet meg órákig nézi, megbabonázza, mondja a vajákos szobaszomszéd, aki az ofszetben dolgozik, ahova szeretek lemenni, mert ott olyan nyomdaszag van, amit nagyon szeretek, csak nehogy beugorjon, folytatja, beszél már hülyeségeket, Kovácsné, háborog a gondnok, én is szoktam nézni a vizet, aszt má’ hatvan leszek ősszel, azzal nyomatékosan legyint a huhogásra, és tényleg, együtt is szoktuk nézni, de neki akkor pecabot van a kezében, és sok snecit fog, amit este megsütünk a tűzön, csak a fejét törd le, tanít, és már nyelheted is, és én így is teszek, és még egyáltalán nem érdekel, hogy a sok haltól rövidesen már óriási lesz a hasam fürdőruhában, és még a fülemen is haldarabkák lógnak, jóllakottan szuszogok a tűz mellett, így kell élni, mondom Jóska bácsinak egy távoli jövőt sejtető hirtelen felismeréssel, aki másnap telekürtöli az üdülőt, hogy milyen okos gyerek is vagyok, neki ötven évbe telt, amíg rájött, és ettől én fontosnak érzem magamat, és mindenkinek mondogatom, így kell élni! Rózsika néni, így kell élni, Sanyi bácsi!, és nyomatékosan bólogatok, később toppantok is hozzá, amíg a felnőttek meg nem unják, és én is új mulatságot keresek, aput kezdem nyaggatni, hogy menjünk már evezni, pedig szegény utálja a vizet, kivéve, ha szódát csinál a fröccshöz, vagy a húsleveshez kell, ismételgeti, de valahogy csak becsalogatom, visszük az öcsémet is, akire nekem kéne vigyáznom, de annyi érdekes dolog van a Balatonban – például kilőtt és a vízbe esett meteorológiai rakéták, amiket mindig begyűjtök, majd utolsó nap anyu a keserves zokogásom ellenére kidobat velem a nehezen kiszárított kagylóhéjaimmal, csigaházaimmal, és érdekes formájú köveimmel együtt – hogy nem is figyelek rá, apu az evezőkkel van elfoglalva, és hősiesen küzd először azért, hogy eltávolodjunk a parttól, utána pedig azért, hogy valahogyan visszaevickéljen, anyu meg csak áll rendületlenül a stégen, a homlokához illesztett kézzel, nézd, anyád olyan, mint a Szabadságszobor, kuncog apu hallótávolságon kívül, anyu később vált, már horgásztávcsővel néz minket, felborulunk-e, de soha nem történik ilyesmi, én bemászom a vízbe és húzatom magamat, nagyon izgalmas, nyelem a vizet rendesen, köhögök tőle, kalapál is a szívem, fehérednek az ujjperceim a csónak peremén, mert nem tudok még úszni, anyu le is szidja aput, hogy engedhet meg ilyet, micsoda felelőtlenség, de hát úgy élvezte, védekezik apu, és bűnbánóan néz anyura, aki mielőtt elrohanna az öcsémmel, te vagy a felnőtt, neked lehetne több eszed! felkiáltással az egész üdülő figyelmét magunkra vonja, én pedig odamegyek apuhoz, mert úgy vélem, ez a legmegfelelőbb idő arra, hogy felvidítsam, így elhívom pingpongozni, amit szintén nem szeret, de a kedvemért hajlandó adogatni, bár többször rohanunk a labda után, mintsem eltalálnánk, ezért kis idő múlva indulnánk inkább lengőtekézni, hátha az jobban megy, de hopp, jön Jóska bácsi, körülötte egy rajban a gyerekek, és én megértem, hogy itt a vacsoraidő, persze, mert a vízen voltam, és nem láttam, hogy indul érte a triciklivel, eldobom az ütőt, és én is beállok a visongók sorába, én akarok kolompolni, Jóska bácsi, kérem, engem tessék felemelni, mert a kolomp magasan van, egy kisgyerek nem éri fel, persze nem véletlenül, mert akkor egész nap zúgna, az őrületbe kergetve vele a felnőtteket, de ma mégis a kényes Gizike verheti meg a kolompot, akit senki nem szeret, mert mindentől fél, a gilisztától, a békától, a siklótól, a haltól, szóval, minden normális, játszásra termett dologtól, a múltkor az egyik nagyfiú egy angolnát dobott rá, és úgy visított, hogy mi hanyatt estünk a nevetéstől a rémült képe láttán, de büntetést is kaptunk, amiért kinevettük, pláne mivel ő a párttitkár elvtárs lánya, anyuék mondták is, meg ne hallják még egyszer, hogy ilyesmiben részt veszek, inkább barátkozzak vele, milyen szép babái vannak, de engem jobban érdekel a siklók víz alatti barlangja, amit a sétányon kikönyörgött búvármaszkban fedeztem fel, mint a hülye Gizi aranyhajú babái, amire tavaly még hínárt is tekertem, mert ő még attól is fél, persze elvárásunk szerint sikított is, jót nevettünk, de anyuék meg is büntettek, fent kellett volna maradnom a szobában vacsoráig, de kifigyeltem, mikor nem néznek arra a felnőttek, és akkor kisettenkedtem a szobából, le a lépcsőn, ki a kapun, átszöktem a szomszédos szabadstrandra és megfeledkezve az időről, játszottam, csak sötétedésnél vettem észre, hogy kezd kiürülni a pázsit, a homokozó, és a víz, de akkor már mindenki engem keresett az üdülőben, meg a környékén, amit nem tudtam, ezért bűnbánóan odasomfordáltam, ahol egy csoport felnőtt éppen azt tárgyalta, nézzenek meg engem a vízben, lehet, hogy ott vagyok, ha még élek egyáltalán annyi idő után, és ettől én nagyon megijedtem, hogy meg is halhatok, és reszkető hangon mondtam, hogy itt vagyok, tessenek már idenézni, nem vagyok a vízben, de az egyikük elhessegetett, mire megrángattam az úszógatyáját, hogy itt vagyok, engem keresnek, erre a fecske majdnem lecsusszant a bácsiról, éppen csak elkapta, mérgesen nézett rám, de addigra anyu már észrevett, és repült felém, rájöttem, hogy nem fog megszidni, mert sírt, és én is elkezdtem sírni, de körülöttünk mindenki nagyon örült, és most, hogy meglettem, megengedték, hogy soron kívül kolompolhassak a vacsorához, ami miattam késett egy kicsit, de végül mindenki megnyugodott, bár másnap minden felnőtt, akivel találkoztam, mókásan, de meglengette a mutatóujját, mintha haragudna, de a lelkem mélyén megnyugodtam, hogyha elvesznék, nagyon hiányoznék, és ez jólesett, mert amióta megszületett a testvérem, azóta sokszor gondolkodtam azon, hogy nem is hiányoznék, ha eltűnnék, de most bebizonyosodott, hogy mégiscsak kellek apunak, meg anyunak, amin fel is bátorodtam, és az esti fagyizásnál négy! gombóc fagyit kértem, amire még nem volt példa, és valóban, most sem kaptam meg, viszont a két gombócomra nagy adag tejszínt is kaptam, ami olyan édes volt, hogy elfeledtette velem a délutáni fiaskót, de persze most, egy évvel később már erre sem emlékszem, és most megint nyúzzuk Gizikét rendesen, aki mintha most normálisabb lenne, mint tavaly, már tudok vele beszélgetni is, anyuék csodálták, hogy megkomolyodott, erre én is megpróbáltam komolyan viselkedni, de csak addig, amíg el nem felejtettem, mert indiánost játszottunk, és a padlásról ugráltunk lefelé az odahordott szalmába, és uff! kiáltásokkal ijesztgettünk minden arra járót, Sanyi bácsinak még a söre is kiloccsant, úgy megijedt, ahogy elé ugrottunk a magasból, és én még este is minden mondat után hozzátettem, hogy uff, amíg anyu meg nem unta, és mondta, hogy nem vagyok indián, ezért beszéljek rendesen, de csak uffogtam, amíg vészesen közeledni kezdett a vacsora utáni séta, ezzel pedig a fagyizás ideje is, és most anyu tényleg megbüntetett, nem kaptam fagyit, amin annyira meglepődtem, hogy abbahagytam az uffozást, sőt, a beszélgetést is, és csak akkor voltam hajlandó megszólalni, amikor egy másik nyomdabelivel a héli (Halley) üstökösről kezdtek beszélni, hogy aznap késő este fog feltűnni az égen, és hosszú tűzcsóvát húz majd maga után, és eztán hosszú évekig nem fog feltűnni, erre anyuék mondták, hogy majd kimennek a stégre amikor elalszunk, mire én úgy éreztem ez a titokzatos dolog meglehetősen félelmetes valami, és félve kérdeztem, kimehetek-e én is, nem akarok egyedül maradni, mert mi van, ha ez a tűzcsóva bejön az ablakon, és esetleg felgyújtja a szobát, de csak nevettek, hogy ez ezer, meg ezer kilométerre van tőlünk, nem kell félni, én mégis a meleg takarót a fejemre húzva, összeszorított szemmel, szétizzadva magamat rettegtem az üstököstől, de belealudtam a félelembe, és reggel örömmel ébredtem elsőként, és megnyugodva láttam, hogy mindenki él, alszik, túléltem az üstököst, még az öcsém is, amitől annyira boldog lettem, hogy rögtön eszembe jutott, hogy aznap hajókázni megyünk az északi oldalra, a Badacsonyi borvidékre, és hogy ezért kaptunk Jóska bácsitól egész napra hideg élelmiszercsomagot, amit most izgatottan bontogattam, mi lehet benne a hideg, először csak kívülről tapogattam, de nem volt hideg, legfeljebb kicsit hűvös, azután kis erőszakkal felbontottam, de csak kenyér, marhamájkrém konzerv, paprika, macisajt, csokis nápolyi, meg két alma volt benne, semmi hideg, bár én egész kirándulás alatt vártam, hátha előszednek valamit, amit én nem fedeztem fel reggel és hideg, de anyuék elmagyarázták, hogy mivel nem az üdülőben étkezünk, mert csak vacsorára megyünk haza, adtak nekünk ebédre hidegen elfogyasztható élelmet, amit nem kell melegíteni, mert ez a nap is be van fizetve, mégsem maradhatunk étel nélkül, és én megértettem, hogy nemcsak anyu és apu vigyáz rám, hanem rájuk is vigyáz a munkahelyük, amire meg az állam, hogy még nyaralás közben se legyenek éhesek a dolgozók, amikor kirándulnak, és ettől a felismeréstől békésen aludtam el egy felejthetetlen hajóút után az Állami Nyomda üdülőjében Balatonszabadi-Sóstón, 1974-ben.
x
