A felszínen maradni – Beszámoló a 21. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválról

A bolgár Maya Vitkova első nagyjátékfilmjének (Viktoria) győzelmével 2014. április 12-én a végéhez ért a Budapesten már 21. alkalommal megrendezett Titanic Nemzetközi Filmfesztivál, a vetített alkotások sokszínűsége és eltérő minősége azonban még hosszú ideig téma lehet a filmkedvelő közönség tagjai között.

A fesztivál keretein belül ötvennél is több film osztozott egy héten át a vetítővásznakon Budapest öt különböző helyszínén. A hagyományosan több szekcióra osztott filmek között bárki találhatott a kedvére való szórakozást: a Hullámtörők-díjért induló versenyfilmek mellett többek között dokumentumfilmek, független amerikai alkotások, a B-kategóriás filmek paneleiből építkező kísérletek, zenés mozik, válogatás az idén elhunyt Jancsó Miklós életművéből, friss magyar filmek, valamint izgalmas nyitó- és záró vetítés versengtek a nézők figyelméért. A mezőnyben ugyanúgy képviseltette magát elsőfilmes újonc és tapasztalt direktor a világ számos országából, így állt elő a bőség zavara, ami jelen sorok íróját is alapos szelektálásra késztette és a továbbiakban részletezett filmekre ültette be.

Bucsi Réka Symphony no. 42 (2013) című animációs rövidfilmjét megelőzte hírneve: beválogatásra került a Berlinale versenyprogramjába, majd a budapesti Friss Hús rövidfilmes szemlén nyerte el a legjobb magyar film díját. A film 47 jelenet hol lazábbnak, hol szorosabbnak tűnő füzéréből állva játszik nézőjével. Koherens narrációt nem érdemes keresni benne, kapocsként szolgáló üzenetet azonban annál inkább, még ha ez sem jár túl sok eredménnyel. Az állatok, az emberek, a természet kapcsolatának kiragadott, sok esetben álomszerű képei, szürreális, fekete humorban dúskáló szituációi egyrészt szórakoztatnak, ugyanakkor felnagyítva rávilágítanak számos súlyos problémára, ami az ember-környezet ellentétpárban csúcsosodik ki. Vannak azonban epizódok, amelyekkel nem igazán tud mit kezdeni a néző, viszont ezekben az esetekben is megvan a továbbgondolás lehetősége, a látvány élvezete vagy éppen a finom humorral átszőtt filmtörténeti utalások felismerésének öröme.

A Lovak és emberek (Hross í oss, 2013) Benedikt Erlingsson első nagyjátékfilmje, egyben Izland 2014-es Oscar-nevezése, ami viszont a jelölésig már nem jutott el. A film a festői izlandi vidéken egymás mellett élő emberek és lovak kapcsolatát, az életben adódó hasonló problémáikat, vágyaikat hivatott feldolgozni, az alapvetően humoros felütéstől a drámai él kiemelése felé haladva, mely állatot és embert egyaránt érint. Ennek megfelelően az epizodikus szerkesztésű mozi első harmada érzelmi hullámvasútra ülteti a nézőt, hogy a film vége felé közeledve, az embereket érintő szálakat érdektelenségbe fordítva ne legyen több morális és erkölcsi kérdéseket feszegető tanmesénél.

A szintén első filmjével szereplő svéd Anna Odell több művészeti projekt és egy öngyilkossági kísérlet után forgatta le önéletrajzi ihletésű, a középiskola sérelmei óta frusztrált nőt középpontba állító filmjét, Az osztálytalálkozót (Återträffen, 2013). Az expozícióban egy osztálytalálkozó vidám résztvevői köszöntik egymást, míg meg nem érkezik Anna, aki az első múltidéző szónoklat alkalmával elkezdi sorra felróni megaláztatásait, évekig tartó kiközösítettségét a többiek legnagyobb döbbenetére. Feszült, kellemetlen percek ezek, melynek ábrázolásában annyira otthonosan mozognak az északi országok rendezői (elég csak a dán Thomas Vinterberg filmjeire gondolni). Odell azonban egy önreflexív fordulattal más irányba tereli a filmet, az addig látottak felülíródnak és egy dokumentumfilmes vonal kerül előtérbe. Mindez viszont kihasználatlanul marad magának a dokumentarista technikának a kihagyásával, ami miatt Odell színészi játékának egyenetlensége mellett a film közel sem tud kerülni ahhoz, ami szeretett volna lenni.

A reklámok és videoklipek világa után a játékfilmezésbe belekóstoló török Alphan Eşeli filmjében, A hosszú út hazafelében (Eve Dönüş: Sarıkamış 1915, 2013) az 1915-ös szarikamiszi csata néhány túlélője találkozik össze zord időjárási körülmények között egy kihalt faluban, a hóborította hegyekben. Mindenki haza szeretne jutni, menekülni a háború elől, az élelem viszont fogy, az emberek testileg-lelkileg kimerülnek és már senki nem lehet biztos a másik szándékaiban. A háborúval a nyomukban, a túlélés ösztönétől hajtva a megszokottól eltérő értékrendek válnak uralkodóvá a szélsőséges helyzetekben, néhol William Wharton, Éjfélre kitisztul című művének feszült hangulatát idézve, kihasználva a felkínálkozó kamaradrámában rejlő feszültséget is, azonban az egyik karakter már-már túlzottan romantikus háttértörténetének elmesélése mellett a többi szereplő kidolgozatlan marad, némi hiányérzettel magára hagyva a nézőt.

A fesztivál vetítései közül az egyik legnagyobb várakozás a mindössze 25 éves, kanadai Xavier Dolan új filmjét előzte meg. A Tom a farmon (Tom à la ferme, 2013) már a csodagyereknek kikiáltott Dolan negyedik filmje a sorban, a korábbiakhoz igazodva ismét provokatív témát felvázolva. A homoszexuális Tom szeretője temetésére érkezik a halott családjának farmjára, ahol a gyászoló anya és a saját identitásával küszködő, erőszakos testvér látja vendégül, utóbbi érzelmi és fizikai terrorban tartva a városi fiút. A film egy ideig remekül egyensúlyozik a thriller és a melodráma műfajának jegyei között, az így keltett belső feszültséget komikus elemekkel oldva, egy idő után azonban Dolan mintha nem tudná eldönteni melyik oldal felé billenjen a mérce, mit kezdjen a főszereplővel, ezzel részben elveszítve mindazt, amit addig annyira gondosan adagolt.

A chilei Alejandro Fernández Almendras Embert ölni (Matar a un hombre, 2014) című munkája egy egyszerű kisember, egy unalmas családapa bosszútörténete, így fejlődéstörténet is egyben. A drogkereskedők és utcakölykök uralta külvárosban élő család egy gengszter által fenyegetve kénytelen elviselni a mindennapokat, melyek egyre nehezebbé válnak. A hatóságok nem tesznek meg mindent a rend fenntartásának érdekében, így Jorge lesz az, aki próbálja megfékezni a családját félelemben tartó banda vezérét. Jorge azonban nem rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, melyek megállíthatatlan gyilkológéppé változtatnák és ettől lesz a cselekmény igazán emberi és átélhető (még ha a szereplők maguk nem is azok): a lassan csordogáló események egy átlagember küzdelmét vázolják fel az igazságtalansággal és önmaga korlátaival szemben, mely különösen a film végén felvillanó „megtörtént eset alapján” felirat függvényében lesz igazán hatásos.

Jeremy Gardner Lételem (The Battery, 2012) című filmje egy vérbeli független elsőfilmes alkotás: a rendező egyben forgatókönyvíró és főszereplő, a producerek a baráti társaság tagjai, egyikük szintén főszerepet játszik. Hatezer dollárból készült nem mindennapi, a műfaji kliséket könnyedén lerázó zombifilm, ahol az élőhalottak térnyerése inkább csak háttérként funkcionál két teljesen eltérő személyiségű baseball-játékos humorral és zenével telített road-moviejához.

Ben Wheatley a kortárs brit film egyik legizgalmasabb gondolatvilággal rendelkező alkotója. A Valahol Angliában (A Field In England, 2013) az angol polgárháború idején játszódó, az öldöklésre ráunt katonák pszichedelikus kóborlását mutatja be egy rejtélyes kincs után, egy rejtélyes vezető parancsára. A sok tekintetben Nicolas Winding Refn Valhalla Rising-ját idéző film az idei fesztivál egyik legnehezebben megfogható, ugyanakkor egyik leginkább lebilincselő atmoszférával bíró darabja. Fantázia és valóság, bajtársiasság és gonoszság, komédia és borzalom váltják egymást a kontrasztos fekete-fehér filmképen, hosszú ideig ott motoszkálva a néző fejében.

Nem egy hollywoodi mainstream színész kezdte pályáját független filmekben, melyek bizonyos időközönként egy-egy karrier újraindítását, megolajozását segítik elő. Erre kapott lehetőséget Nicolas Cage is David Gordon Green Joe (2013) című adaptációjában (Larry Brown azonos című műve szolgáltatta az alapot). Az Amerikai Egyesült Államok déli területei rendre főszereplőként jelennek meg az olyan filmekben, sorozatokban, irodalmi alkotásokban, ahol az erőszak naturalista ábrázolására kerül sor, ahol az emberi normák szélsőséges megnyilvánulásai tapasztalhatók. A Joe egy 15 éves, hányattatott sorsú, de meg nem tört fiú és egy börtönt is megjárt, hibát hibára halmozó, öntörvényű, ennek ellenére szimpatikus férfi apa-fiú kapcsolatán keresztül mutatja be Amerika azon sötét oldalát, ahol egy ember gondolkodás nélkül agyonver egy másikat, ha egy üveg borról van szó. Bár a történet maga néha botladozik a kiszámíthatóság buktatóitól, a színészi alakítások, a hangulat, a szinte érezhető mocsok mind erőteljesen hatnak, a néző pedig örül, hogy a vászonnak ezen az oldalán ül.

Ryan Coogler első filmjével rögtön érzékeny témát dolgozott fel: Oscar Grant 2009 első napján belehalt lőtt sérülésébe, melyet egy oaklandi metró megállójában szerzett, miután néhány rendőr feltartóztatta őt és barátait. Számos felvétel készült az esetről, a lövést leadó tiszt véletlen balesetről beszélt, mindenesetre máig sokan kérdőjelezik meg mi is történt a helyszínen. A Fruitvale Station (2013) Oscar Grant utolsó napját meséli el, a napot, mikor éppen készül leszámolni múltjával, hogy rendes munkát szerezzen, hogy jó apja legyen lányának. A rendező már-már túl didaktikusan nyomatékosítja, hogy ez a férfi jó ember, akiről a néző már a film elején megtudja, hogy nem teljesítheti be kitűzött céljait. És mégis: a főszerepet játszó színész karakterformálásával, remek játékával eléri, hogy a helyenként túlzásba eső forgatókönyv se legyen bántón zavaró a film élvezetében. Ryan Coogler a kelleténél jobban szeretett volna hatást kiváltani, miközben egy kicsit kevesebb erőlködéssel is elérhette volna ugyanazt az eredményt.

Destin Daniel Cretton rövidfilmes előzményből készült Átmeneti állomás (Short Term 12, 2013) című filmje egy hátrányos helyzetű gyerekek ideiglenes otthonának fiatal dolgozóira és a felügyelt, problémás tinédzserekkel való kölcsönös kapcsolatukra koncentrál. Teszi ezt különös tekintettel az intézmény kvázi lelkére, Grace-re és az újonnan érkező Jaydenre összpontosítva, akik között az ilyenkor szokásos hullámvölgyekkel tarkított kapcsolat kezd kialakulni, hogy végül együtt túljutva a nehézségeken, leküzdhessék visszatérő démonaikat. Az Átmeneti állomás nem lenne több egy átlagos, sötétebb tónusú coming of age filmnél, de a remek fiatal színészek, az érdekes mellékszereplők (és a velük kapott mellékszálak), valamint a filmben vissza-visszatérő, a drámát megbújva végigkísérő felszabadító humor kiemelik a középszerűségből és a fesztivál egyik legjobbjává emelik.

Dave Grohl napjaink egyik legfontosabb zenész egyénisége, aki felemelkedését a Nirvana dobosaként kezdve a Foo Fighters agyaként ült fel a modern rockzene trónjára. Sound City (2013) című első rendezése egyrészt tisztelgés az azonos nevű, legendás hangstúdió, annak működtetői és az ott megannyi, mára alapműnek számító lemez felvételéhez használt Neve-keverőpult előtt, másrészt szerelmi vallomás a zenéhez és a kreatív alkotói folyamathoz. Grohl saját stúdiója játszótérré változik, ahol a már említett pult körül számos ismert és legendás muzsikus teszi azt, amihez a legjobban ért. Talán pontosan ez a film gyengepontja is, hiszen annak ellenére, hogy még ma is élményszámba megy Paul McCartney zenéjét hallgatni, kissé túlnyújtott ez a rész, eltávolodva a film alapszituációjától. Mindez azonban mégsem róható fel a rendezőnek, hiszen akkora szeretettel szól a zene valódi jelentéséről, ami után az sem meglepő, ha a fiatalok és idősek sokasága ragad hangszert, hogy a zenén keresztül kifejezhesse saját érzéseit és gondolatait.

Szintén személyes kötődésről van szó a The Stone Roses: Kőbe vésve (The Stone Roses: Made of Stone, 2013) rendezőjének esetében. Shane Meadows a brit realista filmes hagyományt a gyermekkorát meghatározó benyomásokkal és tapasztalatokkal, a műfaji játékokat dokumentarista felhanggal vegyítve a mai angol film egyik legnagyobb reménységéből elismert rendezővé vált, nem mellékesen pedig The Stone Roses rajongó. A már a kezdetektől fogva a „világ legjobb zenekara” címet megcélzó manchesteri négyes az önteltség és hanyagság maszkját maguk elé tartva is képesek eladni és szerethetővé tenni önmagukat, ami részben köszönhető a karizmatikus frontember Ian Brown személyének, a folyamatos balhék miatt kialakult felhajtásnak és nem elhanyagolhatóan a jól megírt, fülbemászó daloknak. Bár Meadows kitér a kötelezően érkező zenekaron belüli konfliktusokra, a film legfőbb törekvése mégis a The Stone Roses generációkra gyakorolt hatásának, a koncertlátogató ’Roses-hívők rajongásának, a zene általi közösségteremtő erőnek a bemutatása.

Vajon hány olyan zenekar létezett és merült a feledés homályába, melyek zenetörténeti jelentőséggel is bírhattak volna? Ez az egyik olyan kérdés, mely Jeff Howlett és Mark Covino, A Band Called Death (2012) című dokumentumfilmjének megtekintése után szöget üt a néző fejében. Nem sokon múlott, hogy ez a Death névre keresztelt, három fekete detroiti testvér által alapított együttessel is megtörténjen, ami szerencsés módon végül nem következett be. Ugyan több évtizedes késéssel, de napvilágot láthattak azok a dalok, melyekről kiderült, hogy bérelt helyük van a punk zene nagykönyvében. Az 1970-es években bedobozolt szerzemények hallgatók százezreihez való eljutását sajnálatosan éppen a zenekar vezetője, David Hackney nem érhette meg, így válik igazán megrendítővé ez a film a zenélés iránti olthatatlan szomjról, a család egységéről és a punk valaha létezett egyik legjobb zenekaráról.

A fesztivált záró filmben szintén fontos szerepet kapnak Detroit mára kietlenné vált utcái és a zene, ebben az esetben igazodva a rendező meggyőződéseihez, az underground muzsika. Jim Jarmusch Halhatatlan szeretők (Only Lovers Left Alive, 2013) című filmje pontosan illeszkedik az amerikai kult filmes, zenész, polihisztor életművébe, egyúttal felfrissítve az elhasznált, túlzottan kommercializálódott és elferdített vámpírfilmes zsánert is. A jarmuschi történetvezetés, karakterábrázolás, a műfaji elemek felkínálása és dekonstruálása, az (ön)ironikus fapofa humor, a modern- és posztmodern filmes jegyek összeházasítása mind szerves részét képezik a vámpír szerelmesek hosszú évszázadok óta tartó, általános emberi problémákkal is tűzdelt románcának. A visszafogottság és a játékosság, a filozofikus anekdoták közt megbúvó humoros kiszólások és intertextuális hálók ugyanúgy megférnek egymás mellett, mint a független hangvétel és a mozi történetének egyik legrégebbi, populáris témája.

Habár a 21. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon még a versenyfilmes mezőnyben is akadtak a színvonalat lefelé húzó, gyengébb filmes teljesítmények, elmondható, hogy mindig akadt egy másik, ami helyreállította az egyensúlyt. A bőség olykor a minőség rovására is mehet, de semmiképp nem szabad elmenni azon tény mellett sem, hogy ma Magyarországon mégis van még igényes alkotásokat bemutató nagyjátékfilmes fesztivál.

Pap Tamás