2014. március 5-én Krasznahorkai Lászlónak az elmúlt év novemberében angol nyelven megjelent, egyetlen, 11 oldalas mondatból álló Palma Vecchiohoz intézett – George Szirtes által lefordított – The Bill című „gondolatfolyamának” bemutatására és felolvasására került sor a Szépművészeti Múzeumban.
Záróra után a Szépművészeti Múzeum Régi képtárában, az olasz gyűjtemény festményei között pár tucat ember élhette át azt az élményt, amit Krasznahorkai László az általa megírt szöveg mellé képzelt. Eredeti képek a falon, olyan komoly performance (alulöltözött, „hullakékre” festett, mozdulatlan hölgyek), hogy az ember szinte zavarba jött és kicsit azt érezte magára maradt… A semmiből felbukkanó és eltűnő, gondolkodó férfi monológja, amelynek célja – a főhajtáson túl – a megfejteni próbálás. Megérteni egy másik művészeti ágban 500 évvel ezelőtt alkotó társat. Krasznahorkai a prózáját kapcsolta össze a festészettel olyan módon, hogy kérdéseire már csak a fél évezrede elkészült festmények adhatnának igazán választ.
„Palma (il) Vecchio (1480. k. – 1528. július 30.) velencei festő volt, a reneszánsz festészet egyik képviselője. Francesco di Simone da Santacroce műhelyében tanult, leginkább Giovanni Bellini, Tiziano és Giorgione hatott rá. Festményeit a harmonikus kompozíció és a tüzes színek jellemezték. Festői hírnevét szentképeinek köszönhette, amelyeken a szentek magukba mélyednek, a nézővel szinte semmilyen kapcsolatot nem tartanak. Kedvelt mitológiai témáit gazdag tájba komponálva fejlesztette tovább. Nevezetesek női fél alakjai is, melyeken a velencei asszonyok örök típusát teremtette meg.” A legnagyobb misztikumot ezek a női alakok jelentik a író számára.
A hölgyek kereseti lehetőségként órákig álltak modellt a festőnek, aki nem bánt ugyan rosszul velük, de soha nem ért hozzájuk. Ő csak a tekintetüket kereste, kutatta órákon át mozdulatlanul.
„Mindegyik más volt, de neked mindegyik ugyanaz.” Dús keblű, elhízott, mégis szép és vonzó lett mindegyik a festményeken. „Hamar megutáltak mert nem akartad őket.” Kit, mit keresett Vecchio ezekben az asszonyokban? A megadás pillanatát a tekintetben, amikor megjelenik a szemben az ígéret a „Tiéd leszek” katarzisa. Azt a pillanatot, amelyhez még nem kell a test, az érintés, de még a szó sem. A festő már tudta, hogy a lényeg abban a másodpercben „megvolt”. Az érte fizetett „árat” pedig mindenki határozza meg maga. A számla előbb-utóbb megérkezik.
„Nem tartozol a gazdagok csak a híresek közé” – gondolkozik Krasznahorkai a festőről. Igen, de azt az érzést, amit Vecchio a neki modellt álló hölgyek által újra át akart élni (megszerezni) sem pénzzel, sem hírnévvel, de még hatalommal sem lehet megvásárolni. Kicsalogatni, kiprovokálni talán igen. De abban a kizsarolt szituációban is csak az képes felismerni, aki valaha átélte. Ennek a megragadásáért hajszolta magát a reneszánsz kori festő szinte őrületig, hogy színnel és formával adhassa vissza nekünk az ígéret pillanatát a nő szemében.
Palma Vecchio átélte legalább egyszer és ezután szinte az őrület határáig kereste tovább ezt a katarzist. Hogy vissza tudta-e adni? Merészkedjünk bele Krasznahorkai László szó- és gondolatörvényébe, vagy menjünk el a Szépművészetibe és nézzünk meg egy-két eredeti festményt.