Brahms születésének 180. évfordulójára a Nemzeti Filharmonikusok előadásában négy hangversenyén a német romantikus zeneszerző szinte valamennyi szimfonikus alkotása elhangzik. Az első koncert 2013. december 11-én 19.30 órakor lesz a Művészetek Palotájában Kocsis Zoltán vezényletével.
Johannes Brahms
Az estét nyitó Akadémiai ünnepi nyitány abból az alkalomból született, hogy Brahmsot díszdoktorrá avatta a Breslaui Egyetem, a mester – kis rábeszélésnek engedve – ezzel köszönte meg a nemes gesztust. Szerette a tréfát, és ennek zenéjében is szívesen hangot adott. Egyik levelében „janicsár-nyitány”-nak nevezte a darabot, a 18. századi „törökös” zenékre utalva;a nyitány nagy létszámú zenekara ugyanis felvonultatja a „Janitscharenmusik” valamennyi jellegzetes kellékét: a nagydobot, a cintányérokat és a triangulumot is. Máshol pedigtréfásan így jellemezte új művét: „diákdalok nagyon vidám egyvelege Suppé modorában.”
Az 1880-as évek végén Brahmsot (1833-1897) három terület foglalkoztatta: a zenekar, a hegedű és a cselló. Erről tanúskodnak az 1885 és 1887 között közvetlenül egymás után keletkezett művek: a IV. szimfónia (op. 98), az F-dúr csellószonáta (op. 99), az A-dúr hegedűszonáta (op.100) és a c-moll trió zongorára, hegedűre és csellóra (op.101). Mintha mindez csak előkészület lenne az összefoglaláshoz, az a-moll kettősversenyhez (op. 102): Brahms a szimfonikus forma végső konzekvenciáinak levonásával először a terepet készíti elő, majd a két szereplőt választja ki egy-egy szonátában saját hangszere, a zongora partnereként. Az utolsó fázisban még „laboratóriumi körülmények között”, a zongora felügyelete mellett ereszti össze a hegedűt és a csellót, hogy aztán a szimfonikus forma keretein belül, immár „élesben” hozza össze a két hangszert. Az est két szólistája Baráti Kristóf hegedű- és Perényi Miklós csellóművész.
A koncert második felében elhangzó I. szimfónia megírására viszonylag későn határozta el magát a zeneszerző, sokáig is dolgozott rajta – előtte megírt két szimfónia méretű és jellegű alkotást, a két szerenádot, de ezeket nem vállalta fel címmel is a szimfónia műfaj hagyományába sorolni. „Sosem fogok szimfóniát írni! El sem tudod képzelni, milyen érzés az, amikor az ember mögött egy Beethoven menetel” – vallotta meg korábban egy barátjának.
Végül mégis megszületett az Első, ez az enciklopédikus mű, amely a négy szimfónia közül talán a legnagyobb vállalkozás, a kortársak Beethoven Tizedikjének is nevezték. Az első tétel némely vonása a Sors-szimfóniára utal, a negyedik tételben pedig az Örömóda dallamával rokon, széles melódiát bont ki a zeneszerző, katartikus csúcsponttal megkoronázva a művet. Hanslick, az ismert osztrák zenekritikus, minden fenntartása ellenére dicsére az első szimfóniát, „a szimfonikus irodalom egyik legegyénibb és legcsodálatosabb zeneműve … Brahms új szimfóniája valami olyan, amire bármelyik nemzet büszke lenne, a gyümölcsöző tanulás, a mély gyönyörűség kifogyhatatlan forrása.”