Amikor felkészültem a Rippel Testvérekkel történő interjúra, végig azon gondolkodtam, mi lehet a titka annak az összhangnak és harmóniának, ami sugárzik róluk a produkcióik során, s amiből megszületik a csoda- azon kívül persze, hogy testvérek.
Negyven éve vannak együtt, egymásra utalva a próbateremben, a színpadon, a magán- és üzleti életben, s ha ez még mindig nem lenne elég, együtt is igazgatják a Rippel Brothers Academy-t. Hogy lehet az, hogy soha nem unják meg egymás társaságát és barátságát?
A titok a feltétlen bizalom, ami úgy hiányzik a mai, felpörgetett világ embereinek életéből. Körüllengi őket a teljes egymásra figyelés és odaadás, a feltétel nélküli hit a másikban. Egyikük elkezdi a mondatot, a másikuk befejezi.
A szakmai profizmuson és alázaton kívül ezt tudják ők ketten, a Ferenc, meg a Viktor.
– Sütöttem nektek egy kis áfonyás túrótortát, megkóstoljátok? Egyáltalán: szabadon ehettek bármit, vagy vannak szabályok az étkezésetekben?
– Rippel Ferenc (Ferenc): A hivatásunk pozitív üzenetét folyamatosan sugallni kell az emberek felé, és ennek érdekében néhány alapszabályt következetesen be kell tartanunk, aminek természetesen egyik része a teljes értékű táplálkozás, amibe azért egy szelet gyümölcsös túrótorta belefér.
– Ennek örülök, jó étvágyat! A szüleitek Trio Cortez néven járták a világ porondjait artistaszámukkal, ti is ebbe a világba születtetek bele. Milyen volt a gyermekkorotok?
Ferenc: – Azt mesélték rólunk, előbb tudtunk gumiasztalon ugrálni, mint járni, de erre nem emlékszünk.
Most, hogy a kisfiam, Herkules kétéves, próbálok párhuzamot vonni az ő történései és az enyémek között, próbálom az emlékszálakat összefonni. Arra emlékszem, hogy volt az udvarunkon az imént említett gumiasztal, ami akkoriban kuriózumnak számított, szerintem egész Budapesten nem volt több, és az ugrik be, hogy éjjel-nappal azon ugráltunk-, de négy éves koromnál előbbi eseményekre nem igazán emlékszem, illetve a memóriafogasaimra három éves koromtól tudok történetfoszlányokat aggatni.
Anyuéktól azt láttuk és tanultuk, hogy ez egy csodálatosan szép szakma és hivatás, imádták csinálni, tehát természetes volt, hogy örökségként továbbvisszük a mesterség fortélyait, ezért ők már egészen kicsi korunkban elkezdték testünk vázizmait erősíteni különböző gyakorlatokkal, ettől olyan lazák az ízületeink és jó a fizikumunk. Mivel a vázizmok felépítése atlétikával kezdődik, ezért már három éves korunkban beírattak minket, de otthon is sokat foglalkoztak velünk, szóval, én a szüleimtől azt láttam, hogy folyamatosan és keményen dolgoznak önmagukon, és velünk is- persze mi ezt játéknak fogtuk fel, ahogyan Herkules is „játszik velem”, amikor én végzem vele ezeket a vázizom nyújtó-lazító gyakorlatokat.
Rippel Viktor (Viktor): – Amikor én két évvel Feri után megszülettem, akkor a szüleink már a konkrét artistaszakmát abbahagyták, mert két gyerekkel nagyon nehéz lett volna utazni, és nem is kaptak volna engedélyt rá, ezért mindketten civil szakmát választottak és az lett az életcéljuk, hogy felkészítsenek bennünket az artistaszakmára.
– Ilyen erős szakmai alapozás után hány éves korban kerültetek az Artistaképzőbe?
Ferenc: – Tíz éves kortól lehet felvételizni az Artistaképzőbe, és tizenegy éves korban kezdődik az ottani tanulás, de mi előtte négy éves korunktól szertornázni kezdtünk, mert nagy a párhuzam az atlétika és a szertorna között- ami egyébként a témája a diplomamunkánknak is, mi még ugyanis a diplomás artisták közé tartozunk. Nekünk nem csak szakmai óráink voltak, hanem különböző történeti, elméleti órák és társművészeti oktatásunk is…
Viktor: – … pantomim, színészet…,
Ferenc: … ami nem feltétlenül az artistaszakma sajátja, de ahhoz kötődő, kapcsolódó, azt kiegészítő stúdiumok. Az akrobatikának és tornának közös a családja: a szertorna, de valószínűleg elváltak a szülők, és ezen mozgások művelőiből lett az artista és a sportoló. De amíg a sportolónál csak egy mellékszál a külalak, a megjelenés, addig az akrobatikánál a jó fizikumú fellépés alapkövetelmény. Pluszban, ha egy artista bemutatná a porondon a sportoló gyakorlatát, akkor az kevés lenne és nem kellene a közönségnek, mert ehhez már kell a körítés, a sztori, a látványelemek és különböző effektek is, hogy eladható legyen a produkció. Mi ezt tanuljuk már gyerekkorunk óta.
– Honnan jönnek a kreatív előadás ötletek, a produkció kísérő története?
Viktor: – Erre a választ megint az alapoknál kell keresni, egyrészt mi már gyerekkorunktól kezdve a szüleinknél és később az Artistaképzőben, majd a világban utazgatva előadások százait láttuk, azt mindet kielemeztük, mi tetszett benne, mi nem: kosztüm, zene, történet, másrészt már harminc éve folyamatosan figyelemmel kísérjük a szakmát és ez idő alatt állandóan egymásra rakódnak bennünk az előadások emlékképei, amiből lehet csemegézni, építkezni.
– Az akrobatikában is vannak trendek, mint más műfajokban?
Viktor: – Hogyne, például a 90-es évekre tehető a Cirque du Soleil-típusú cirkuszi, illetve már nem is cirkuszi, hanem inkább látványos show műsorok trendjének kezdete, ami 2010. év vége körül érte el a csúcspontját. A társulat többször körbeutazta a világot, Las Vegasban nyolc állandó műsoruk van, de mivel ez a piac mára telítődött, sokan próbálnak új irányzatokat keresni. Elmondható, hogy folyamatosan megújuló szórakoztató műfajról van szó, a közönség igénye egyre nagyobb, ahogyan az ingerküszöbük is magasabb lett a gyorsabb és egyre izgalmasabb információáramlás miatt.
– Készültök mostanában új show-ra, van valami új ötletetek?
Ferenc: – Az elmúlt 24 évben számítunk aktív artistának, 1989. március 10-e körül volt a premierünk Miskolcon, akkor indultunk szerencsét próbálni a nagyvilágba. Úgy érzem, azért tudunk fennmaradni és érdekesek lenni a cirkusz világában, mert mindig aktualizáljuk magunkat. Nem csak a cirkuszi műfajú produkciókat figyeljük és elemezzük, mert ott inkább csak a hibákra fókuszálnánk, és úgy nem tudnánk fejlődni, újat teremteni. Mi inkább a mozik, a filmek világából merítettünk és merítünk jó sokat. Ha például van egy sikeres mozifilm, aminek van egy hatalmas nézőtábora, akkor mi a műsorunkkal arra asszociáltatunk a nézőkkel, vagy mondjuk, ha visszahozunk a filmvászonról egy ott lehetetlennek tűnő mozdulatot, és azt előadjuk, akkor általában a filmemlék és a show műsor látványának együttes hatására sikítófrászt kap a közönség, és őrjöngve újráz. Most egyébként a közönség által már régóta hiányolt, és gyakran kért ötleten dolgozunk, lehet, hogy gladiátorként láthatnak legközelebb, de ez még titok…
– Vissza a kezdetekhez! Amikor végeztetek az Artistaképzőben, akkor először itthon, utána Bulgáriában, majd a Szovjetunióban voltatok kötelező gyakorlaton. Milyen érzés volt külföldön dolgozni?
Viktor: – Az előbb emlegetett premierünk Miskolcon egy vízi cirkuszban volt, felléptünk szárazon és vízen, majd Bulgáriába mentünk egy fél évre, ami egyik első jelentős állomása volt a szakmai életünknek, hiszen először dolgoztunk külföldön, ezután a Szovjetunióban töltöttük a kötelező gyakorlat fennmaradó egy évét…,
Ferenc: – … ami abban az időben egy felfelé történő pozicionálása volt a szakmának…,
Viktor: – … mert míg Bulgáriában egy utazócirkusszal voltunk, a Szovjetunióban már kőcirkuszokban léptünk fel…
Ferenc: – … totál teltházzal…,
Viktor: … – mert abban az időben a szocialista országokban rettentő nagy népszerűségnek örvendett a cirkusz és az artisták is, a gyerekek virággal rohangáltak be a porondra, sokszor még hátraszaltónál is, tehát folyamatosan kontaktusban kellett lenni a közönséggel, nem csak egymásra figyeltünk. Mindenesetre óriási élmény volt számunkra, nem csak a munka, hanem a közönség ovációja és szeretete, ráadásul ott kezdtük el az azóta a védjegyünkké vált kézenállásos számokat megtanulni, mert ott találkoztunk egy hozzánk hasonló párossal, és ők segítettek nekünk a produkciót kigyakorolni…,
Ferenc: – … ami azért szép és látványos, mert mi egyforma magasak és egyforma alkatúak vagyunk.
– A két gyakorlóév után egyből nyugatra kerültetek?
Ferenc: – Az úgy volt, hogy még Miskolcon megkeresett és megnézett minket egy Amerikában élő, ám magyar menedzser, Rudas Tibor, aki éppen itthon tartózkodott, és azt mondta, ő azonnal visz minket a Bahamákra fellépni, de mondtuk, hogy sajnos nem mehetünk, mert mi már aláírtuk a Szovjetunióba egy egyéves szerződést. Felbonthattuk volna a szerződést, mehettünk volna nyugodtan nyugatra, de összenéztünk, és azt mondtuk, egy’ a fene, nekünk belefér, hogy ne most menjünk oda, mert első a becsület, a Szovjetunióba megyünk.
Viktor: – És nagyon jól tettük, mert a legtöbbet ott tanultuk, és a legtöbb inspirációt ott szereztük.
Ferenc: – Azért közben jött egy berlini-fal ledöntés is, ami egyből megváltoztatott mindent, az óriási ország lakóinak beállítottságát, egymáshoz való viszonyát, szétszakadt a nagy testvér. A cirkuszban dolgozó NDK-s artisták már másnap összepakoltak és hazamentek, csak úgy porzott az út a nyomukban, egyik percről a másikra mindenki felvidult, kitört a peresztrojka és a glasznoszty, általános volt a jókedvű várakozás, minket meg, magyarokat, mindenfelől dicsértek, éltettek a határnyitásért…,
Viktor: … – veregették a vállunkat, büszkék voltunk, jó volt magyarnak lenni ott, akkor.
Ferenc: – A keletből mentünk el és a nyugatba jöttünk vissza…
Viktor: – … Magyarország olyan lett hirtelen, mint amikor régebben kiutazhattunk az NSZK-ba, de a mai fiatalok már nem is értik, miről beszélünk, mi volt itt. A Szovjetunióban bementünk egy üzletbe és nekünk természetes volt, hogy semmit nem lehetett vásárolni, itthon régen ugyancsak ez volt a helyzet, de mire hazaértünk, tele voltak az üzletek, a kirakatok színesek lettek, óriásplakátok virítottak mindenütt. Szocialista hiánygazdálkodásból kapitalista túlkínálat lett.
– Két ilyen kemény gyakorlóév után már tényleg tárt karokkal fogadott titeket a világ nyugati fele, amelynek szórakoztatóipara fényév távolságra lehetett az akkori keleti blokk országaiétól. Felléptetek a Bahamákon, bejártátok az Amerikai Egyesült Államok összes nagyvárosát, állandó munkahelyetekké vált a párizsi Moulin Rouge, és még sorolhatnánk.
Ferenc: – igen, ezek után persze összejött a Bahamák is, amire érdemes volt várni, de felkészülni is, jót tett az a plusz egy év gyakorlás. Olyan éles váltás volt ez az életünkben, a produkcióinkban, hogy tulajdonképpen azóta számítjuk magunkat igazi cirkuszművésznek.
Viktor: – Így van, és mivel a kézenállásos produkció még a gyakorlás fázisában volt, ezért egy ugródeszka számmal utaztunk ki a Bahamákra, majd ott véglegesítettük a védjegyünkké vált produkciót, amivel utána már mindenhol felléptünk és sikert arattunk.
Ferenc: -Három-négy év alatt forrta ki magát a produkciónk, azalatt például az ugródeszka szám mellett egy akrobatikus kaszkadőr számot is előadtunk, amihez az ötletet az ókori gladiátori játékokból merítettük, de nem akartunk gladiátorként a porondra menni- bár, mint az előbb említettem, a következő meglepetésünk lehet, hogy éppen ez lesz. A Bahamákon az artistaszámok mindegyikét bemutattuk, van, amit jobban szeretünk, van, amit még jobban, de kimaradt az éltünkből – bár tudjuk csinálni – a magas drótkötél produkciók, vagy a halálugrások, ezeket meghagyjuk a kollégáknak. Mindig arra törekszünk, hogy ne az összes dologhoz értsünk középszerűen – az utazócirkuszok ebből élnek -, hanem egy-két dolgot tudjunk művelni, azt viszont kimagasló eredménnyel.
Viktor: – Most láttunk egy családi cirkuszt, szülők, két lány- és egy fiúgyermek, mindenki mindent csinált: drótköteleztek, ugródeszkáztak, légtornáztak, karikáztak- látszott, hogy rengeteg munka, gyakorlás van a hátuk mögött, de sajnos csak középszerű színvonalon teljesítettek ahelyett, hogy lenne egy-két magas nívójú produkciójuk. A diákjaink is látták a fellépést, nem voltak elragadtatva, a lányomnak Kyarának sem tetszett, mert ők is ahhoz vannak szokva, hogy csak kimagasló teljesítménnyel lehet színpadra lépni. Ezt tanultuk meg a szüleinktől, és mi is ezt tanítjuk a gyermekeinknek.
Ferenc: – Ez az út most az utazócirkuszok iránya, ezért is lepődik meg az egész cirkuszi világ, amikor van egy olyan kiugrás, mint a miénk. Nem akarom kimondani, de mégis: nem szeretik a szakmában az ilyesmit.
– Miért?
Ferenc: – Mert, ha látják, hogy elhagyod a középszert, akkor ők is szembesülnek a saját teljesítményükkel, és ez nem kellemes.
– Irigység?
Viktor: – Igen, egy kis irigységet szül, hogy nem csak egy énekesből, műsorvezetőből lehet ismert és kedvelt személyiség – celeb -, hanem akár egy artistából is.
Ferenc: – Az emberek nem csak a szakmai tudást értékelik, hanem valószínűleg a mi karakterünk, az őszinteségünk, a feddhetetlenségünk is szerepet játszik a közönség és a média nagyfokú érdeklődésében.
– Milyen a munkamegosztás köztetek?
Viktor: – Nagyon sok menedzsmenttel próbálkoztunk az elmúlt évtizedekben – vagy ők próbálkoztak velünk -, de mindig beigazolódott, hogy mi értünk a legjobban saját magunkhoz.
Így maradtunk a legjobbnál, Ferenc intézi a szerződéskötéseket, és az üzleti ügyeket, ebbe én nem akarok és nem is tudok beleszólni, hagyom őt érvényesülni.
Ferenc: – Megvan ennek a jó és rossz oldala is, de az elmúlt 23 év azt bizonyítja, hogy ez egy jó felállás, munkamegosztás köztünk. Az ötletelés viszont közösen megy, sőt, abba a család is beszáll, már a tizennégy éves Kyara is mondja a tippeket – mit látott, és azt hogyan lehetne megcsinálni -, például az Akadémia ötlete is így merült fel.
– Az előbb is említettétek a tanítványaitokat, beszéljünk egy kicsit a Rippel Brothers Mozgásművészeti Academy-ról! Mi a missziója, miért alapítottátok, kik járnak oda, mit tanulnak?
Viktor: – Már két évtizede a pályán voltunk, amikor úgy gondoltuk, hogy azt a sok tapasztalatot, elméleti és gyakorlati tudást tovább kellene adni, hogy ne menjen veszendőbe, hanem inkább adjuk át a következő generációnak is. Ez az ötlet, majd feladat a szívügyünkké vált, és ezért indítottuk el az Akadémiát. Mi imádjuk a cirkusz világát, az atmoszféráját, és mindent, ami ezt körülveszi, és a szakmai tudáson kívül ezt a szerelmet akarjuk átadni a tanítványainknak is. Rajtunk biztosan nem múlhat, hogy a XXI. században kihaljon ez a hivatás!
Ferenc: – Bennünk folyamatosan ott motoszkált, hogy ezt a saját javunkra felhalmozott tudást azért is át kell adnunk, mert azzal a mi életünk is kiteljesedik, új távlatok nyílnak meg előttünk. A mi hivatásunk a pillanat művészete, gondolj bele, a műsor első hat-hét percében előadjuk a számunkat, a nézőnek tetszik, de a harmadik, negyedik, sokadik produkció már kimos az agyából minket, hazamegy, és még kevesebb emlékfoszlánya marad rólunk, a munkánkról, amit sok évtizedig tanultunk, tökéletesítettünk. Ezt az emléket próbáljuk meg egy kicsit elnyújtani egy jó lekövetéssel. Ha tetszett a nézőnek, amit látott, hazamegy, megnézi a honlapunkat, látja, hogy hopp, ezeknek a fiúknak van egy iskolájuk, lehet, hogy kedve támad kipróbálni magát, neki vajon sikerül-e, ami nekünk, eljön hozzánk és megpróbálja megtanulni mozgást, és ellesni a titkot. A tanulóink többsége lányka, akik simán lemásszák kötélen a fiúkat az iskolában, mert sokkal erősebbek és ügyesebbek a mi oktatásunknak köszönhetően. Az Akadémia által a mi művészetünk egy hidat képez a múlt és jelen között, generációkon ível át és válik értékké az átadott tudás, és ezáltal nyújtjuk meg a művészet pillanatát.
Viktor: – Olyan jó látni a tanítványaink ügyesedését, az én kislányom, Kyara is lépett már fel velünk, de van szólószáma is, és már nem általunk, hanem alanyi jogon jár neki a taps, az ováció. Nem csak a tudást adjuk át, hanem fellépési lehetőséget is biztosítunk a legtehetségesebbeknek, sőt, menedzseljük is az arra érdemes tanítványainkat.
– Hány éves kortól lehet jelentkezni a szeptemberben az ötödik tanévét megkezdő RBA-ra?
Ferenc: – Korhatár igazából nincsen, de nyolc év alatti gyerekekkel nem foglalkozunk, mert őket még fegyelmezni kellene, és azt nem akarjuk. Ennek a műfajnak az oktatása és befogadása egyfajta örömszerzés is, amelyet nem akarunk elrontani folyamatos figyelmeztetésekkel. Azt is figyelembe kell venni, hogy a mi szakmánk nem egy sakkszakkör, itt nagyon fontos a fegyelem, mert életveszélyes helyzetek is adódnak az oktatás során. Felső korhatár sincsen, egyszer lejött hozzánk egy 63 éves hölgy, aki azt mondta, írt egy bakancslistát, azon rajta van, hogy meg akar tanulni szaltózni. Négy-hat hét alatt megtanulta, bemutatta nekünk a vizsgán, magában kipipálta a kívánságot és boldogan távozott. Volt egy ötvenéves, zöldségesként dolgozó tanítványunk, aki megunta az addigi életét, otthagyta a standot, eljött hozzánk, és annyira tehetségesnek bizonyult, hogy kimenedzseltük őt, most egy luxushajón lép fel a saját artista produkciójával. Én magam nagyon hiszek a hét éves periódusokban, mindig lehet váltani, és mindig meg lehet és kell is újulni, ez is az egyik üzenete az Akadémiánknak.
– Tehát, ad absurdum, én is jelentkezhetnék nálatok, jó negyvenesen, kis röcögős hájacskák itt és ott, kötött ízületek, merev izmok…
Viktor: – Persze, várunk szeretettel! Biztosan találunk olyan mozgásformát, amely neked megfelel, például lehet, hogy kitűnően tudsz egyensúlyozni. Felvételi követelmény éppen ezért nincsen, mert lehet, hogy nem tudsz lenyomni tíz fekvőtámaszt, viszont nagyon ügyes vagy másban. A nagy rutinunknak köszönhetően mi már az első pillanatban látjuk, ki mire lesz alkalmas, ki mire lesz képes.
Nagyon sok olyan tanítványunk van, akik Andersen meséjéhez hasonlóan a rút kiskacsából gyönyörű hattyúvá válnak, keményen megdolgoznak az új hobbijukért – esetleg későbbi hivatásukért – külsőleg-belsőleg átalakulnak, s az OKJ-s képzés végeztével rá sem ismernek egykori önmagukra, jé! ez én voltam?! De nagyon sok olyan eset van, amikor a szülő hozza a gyermekét, azután valahogy ő is ott ragad és a tanítványunk lesz, mert megtetszik neki, amit ott lát. Például volt egy tizenhat éves tanítványunk, akinek a jó negyvenes, kicsit punnyadt életmódot élő anyukája felejtette magát nálunk, elkezdett edzeni és egy egészen ügyes légtornász vált belőle, és most azt látjuk rajta, hogy száznyolcvan fokos fordulat előtt áll az élete. Lassan ott tartunk, mint Lakatos Márk, teljesen átalakítottuk a hölgyet fizikailag, lelkileg és mentálisan is. Új test, hátfájás helyett izomláz, új ruhatár, megtalált önbizalom. Örülünk, hogy részesei lehetünk ezeknek a csodáknak!
Ferenc: – Kicsit visszakanyarodva a nyolc év alatti gyerekekre, most kezdtünk el ötletelni egy általunk csak minimax elnevezésű képzésen, azért, hogy a nyolc évnél kisebb gyerekeket is tudják hozni a szülők, mert nagyon nagy igény lenne az ő mozgáskultúrájuk fejlesztésére is, főleg, mivel megszaporodott a hiperaktív és egyéb magatartási zavarral küzdő gyermekek száma, ami célirányos mozgással csökkenthető lenne.
Most azt a tanácsot tudjuk adni ezeknek a szülőknek, tegyék azt, amit velünk is csináltak: vázizom erősítés, atlétika, esetleg szertorna, és mi közben erősen dolgozunk az új stúdium megvalósításán.
– Köztudott rólatok, hogy fontosnak tartjátok a karitatív tevékenységet is. Miért?
Viktor: – Azt valljuk, akinek van, adjon! Mindegy mit, pénzt, időt, szeretetet, törődést, de adjon! Főképpen a Tűzoltó utcai Gyermekkórházba szoktunk járni, fellépünk, és utána körbejárunk a kicsik között, beszélgetünk velük, látszik rajtuk, hogy várják az előadást, de már maga a várakozás ideje is örömmel tölti el őket, mert kicsit kiszakadnak a kórház megszokott, monoton rutinjából, és egy rövid időre elfeledtetjük velük a betegségüket, elfújjuk a fejük fölül az élet rájuk vetülő sötét árnyékát.
Ferenc: – Mindketten szülők vagyunk, és szerető apaként is átérezzük ezeknek a gyermekeknek és családjuknak a szenvedését, és megpróbáljuk őket kicsit felvidítani. Akkor és ott biztosak vagyunk abban, hogy számukra nem csak a pillanat művészetét ajándékozzuk, hanem hosszú időre szép emléket adunk nekik, egyben talán álmot és a gyógyulás reményét is elvisszük nekik.
A Rippel Testvérek kilenc egyedi világrekordját felülmúlni szinte lehetetlen, ám a beszélgetés végére nekem is lett egy magán világrekordom – bár nem hitelesítették hivatalos bírák: öt Rippel még soha nem tartózkodott egyszerre a lakásom szűkebb öt négyzetméterén, tehát: egy négyzetméterre egy Rippel esett! Na, ezt tessék felülmúlni!
Sári Edina