A Belvárosi Színház egyik sikergyanús új produkciója, a Mohácsi testvérek munkája, az örökzöld kedvenc, a Hippolyt, avagy „a nagypolgári villa mellé jár az ezüst kiskanál is” alcímű vígjáték.
A próbaidőszak rendkívüli rövidsége miatt a próba ma délelőtt tíztől éjfélig tart, amit rövid, intenzív, ámde munkamegbeszélésekkel teli szünetek szakítanak meg. Az egyik ilyen szünetét áldozta fel Mohácsi János, a darab rendezője, hogy válaszoljon kérdéseimre.
Mohácsi János
– A klasszikus Csortos-Kabos-féle történeten felnőve kérdezem, milyen lesz ez a Hippolyt?
– Teljesen más lesz, mint a Zágon-féle eredeti mű – amit a két színészóriásra írt a szerző -, nem is akartuk, hogy ahhoz hasonlítsák a nézők, ez nem egy utánérzés. Ebben az előadásban sok új szituáció van, írtunk bele pluszszereplőket is, a színészek (Elek Ferenc, Kulka János – a szerk.) sem Kabos vagy Csortos replikái lesznek. Hagyjuk, hogy a néző a klasszikus vígjátéki helyzetbe sodródjon, mint az ér a nagy óceánba, amikor mindenki mindenkivel, aztán mégsem azzal, de végül mégis- izgalmas, már-már bohózatba illő történet kerekedik a kezünk alatt.
– Hagyja, hogy improvizáljanak a színészek?
– A próbák során vannak improvizációk, változhat a darab szövege, sőt, a színészeknek is szabadságot adok, megmondom, hogy ettől-eddig a pontig azt mondasz, amit akarsz minden este, de meg kell húzni a határt, nem lehet lazára engedni a gyeplőt, a vígjátéknak szigorú szabályai vannak, a világon nagyon kevesen tudnak teljes improvizációra építeni, én nem is vágyom rá. Az a szerkezet működik, amit kitalálunk az írókkal és a próbákon, s annak kell érvényesülnie az előadásokon is.
– A Hippolyt egy újabb folytatása a Csárdáskirálynőnek, a Liliomfinak, mint az Ön által rendezett régi, magyar operett- illetve filmsikerek színpadi adaptáció sorozatának?
– Engem az érdekel, mi az az egyfajta tisztaság, ami ezekben a – valljuk be, egyszerű – történetekben van, és nagyon izgat, mi az, ami miatt a népek nagyon szeretik ezeket a meséket, amik igazán nem nagy, bonyolult cselekmények. Például a Hippolyt is akkor vált igazán érdekessé, és akkor kezdte reneszánszát élni, amikor a Vajda nővérek átírták- az eredeti Zágon darabot nem szokták játszani. A Csárdáskirálynő, a Liliomfi, és most a Hippolyt történetében is azt érdemes megnézni, mi lehet abból érdekes ma. A Liliomfinál például Mácsai Pál kifejezett igénye volt, hogy nagy klasszikushoz nyúljunk hozzá, kissé poroljuk le a nyelvezetét, tegyünk életszerű helyzeteket bele, maiasítsuk.
– Mi van, ha a nézők nem veszik a lapot?
– Hát, olyan nincs! – nevet. Amennyiben ez mégis előfordul – az én életemben talán háromszor volt olyan, hogy érezhető volt, ez nem egy brutális közönségsiker -, akkor érdemes elgondolkodni, hogy hol hibáztunk, és le kell vonni a tanulságot. A próbákon még nem derül ki, hogy mellényúltunk, de amikor bekerül műsorra, akkor már fél év után látszik, hogy hol futott mellékvágányra a szerelvény.
– Az Önök által jegyzett színdarabok a társadalmi kérdésekhez mindig is rendkívül empatikus érzékkel közelítenek. Ebben a darabban is lesz egy kis összekacsintás a közönséggel, egy kis fricska a ma is létező, hirtelen meggazdagodott, ám műveltségében kevéssé gyarapodott Schneider-féle rétegnek?
– Aki a Hippolytra vesz jegyet, nem arra készül, hogy egy markáns társadalomábrázolás részese lesz, hanem egy nagyon emberi, nagyon szerethető, komoly és vicces családi konfliktusokba bonyolódó mesét vár és kap, tele vígjátéki elemmel, sziporkázó színészi alakításokkal.
– Ha már társadalomkritika: vasárnap lesz a Nemzeti Színházban az Alföldi korszak búcsúgálája, amit szintén Ön rendez. Mi volt a műsor koncepciója?
– Lesz vagy negyven műsorszám, hét meghívott író, három zenekar játszik, és sok-sok színész fellép, aki valaha játszott, illetve a mostani Alföldi-társulat tagjai, de lesznek szereplők az új társulatból is, így erőteljes koncepciót nem lehetett felállítani. Ha mégis annak nevezzük, akkor az az, hogy ajándékot adni mind a közönségnek, mind a Nemzeti Színháznak.
A gálába belekeverednek majd a színház által játszott darabok részletei is, tehát ez egyfajta keservidám búcsú a Nemzeti elmúlt öt évétől. Azt kértem a fellépőktől, hogy mindenki azt az ajándékot hozza, amit erre az alkalomra a legmegfelelőbbnek tart.
Sári Edina
Bemutató: 2013. július 4., 19.30
Helyszín: Belvárosi Színház, Budapest VII., Dohány u. 1/a.
Hippolyt – Kulka János
Schneider Mátyás – Elek Ferenc
A felesége – Csákányi Eszter
További szerepekben:
Téby Zita, Pető Kata, Boros Anna
Mertz Tibor, Nagy Viktor, Pál András
Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Remete Krisztina
Grafika: Csáfordi László
Dramaturg: Perczel Enikő
Rendező: Mohácsi János
Producer: Orlai Tibor
Nemzeti búcsúpiknik
A Nemzeti Színház elmúlt öt évének záróeseménye június 30-án, vasárnap 18 óra és éjfél között lesz, amelyet a Csoport A Kultúráért (CSAK) és a színház szervez. A nagyszínpadi gálát a főbejárat előtti kivetítőn is közvetíteni fogják a színház parkjában, mivel szeretnék, ha minél többen részesei lehetnének az eseménynek, és minél többen búcsúztatnák együtt a Nemzeti Színház Alföldi-korszakát. A műsorban leginkább csoportos produkciók láthatók majd, mindenki valami számára fontos számmal, szöveggel készül.
A felkért írók között van Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Grecsó Krisztián, Nádasdy Ádám, Spiró György, Térey János, Závada Pál, Darvasi László, akik egy-egy írással a mai közéletről, a mai életről akarnak beszélni.
Az esten többek között fellép Sinkó László, Gálffi László, Kútvölgyi Erzsébet, Csákányi Eszter, Pogány Judit, Mácsai Pál, Jordán Tamás, Bodor Johanna, Jávori Ferenc (Fegya) és a Budapest Klezmer Band, Kovács Márton és a Szakértők Zenekar, valamint Dés László.
Alföldi Róbert is színpadra lép, ő adja át Az Évad Nézője-díjat. A társulatból fellép még Bánfalvi Eszter, Bodrogi Gyula, Gergye Krisztián, Gáspár Sándor, Hevér Gábor, Kulka János, Makranczi Zalán, Mészáros Piroska, Mátyássy Bence, Nagy Mari, Radnay Csilla, Szatory Dávid és Tenki Réka is.