Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Baska József (1935-2017) magyar szobrász és festőművész 12 éves koráig Csehszlovákia területén élt. A Beneš-dekrétumok következtében olyan súlyos és különböző mértékű atrocitások érték szülőföldjén, hogy szüleivel és három kisebb testvérével menekülni kényszerült. A vizuális művészetek terén sikeres életutat bejárt művész egész alkotói folyamatát meghatározó trauma fejleményének néhány napját lánya, Baska Barbara összeállításán keresztül, már felnőttként elevenítette fel az alkotó a Trend Kiadó gondozásában megjelent: Baska magyarul beszél című könyvében.
A szinte novellaszerű, rövid részekre tagolt, a cselekmény időszakához köthető családi fotográfiákkal és a szerző festményeivel is kiegészített könyv letehetetlen olvasmányélménynek bizonyult számomra.
Nem tudom mekkora szerepet játszott ebben a Krasznahorkai várhoz fűződő furcsa vonzalmam. Úgy fejezném ki inkább, megmagyarázhatatlan az ismerem a helyet érzése, hiszen sosem jártam ott. A megfogható élményeken túli kapcsolódásom a vár környékéhez vonzhatta be az átélt és egy életen át hordozott történetet. Talán ettől is olyan hiteles és olvasmányos, és nincs összefüggésben azzal, 2012 tavaszán elpityeredtem a hírtől: ég a kedvenc váram. A még mindig újjáépítés alatt álló épület sorsában is van némi párhuzam Baska Józsefével. Azt amit ki- vagy megégettek bennünk mások is, csak lassú, következetes és hiteles, ettől minőségi munkával lehet helyrehozni. Baska József és családja története az újrakezdéshez szükséges erőről szól. Ugyan az akkor és ott történtek egy konkrét, az érintettektől független kiváltó ok: nemzetiségük miatt következhettek be, ha jól belegondolok ez minden üldöztetés és kitaszíttatás „apropója” nem csupán a történelemben, nagy eszmék által, de az egyéni újrakezdéseket megelőző tragédiáknál is. A művész a gyermekkorában átélt traumáját alkotásain keresztül is dolgozta fel.
A szeretetteljes családi légkör, amelyet hozott – majd sajátjaként is megteremtett – oldja a történetet meghatározó feszültséget, amely erőssége, hogy úgy képes a biztonság törékenységét ábrázolni, amitől azért izgul az olvasó, hogy a szereplők megmenekülnek-e.
Egyszerű, mégis nagyon sok réteget mozgató történet. Úgy marad a jelen feszültségében, hogy annak pillanatairól kiérezni, azok a múltban gyökereztek és a jövőben teljesednek ki. Az író erős képi világgal jeleníti meg a téli tájban sokszor egyéb évszakokat is megidéző emlékekkel azt a néhány napot, amikor a történet játszódik.
Az újrakezdést megelőző eseményektől és a diszkrimináció ezen formájától elvonatkoztatva áthallható az az erő, amely által főként a családfő felépíti romba dőlt életük minden elemét. Arra, hogy az akkor alig 12 éves gyermekben ez hogyan fordul át pozitív töltetté, bizonyíték saját életműve. És, hogy a történet minden újrakezdést megelőző trauma elviselőjévé váljunk, játsszuk azt, hogy a Baska Józseftől vett idézetben egyes – az adott történetben meghatározó – szavakat (vastaggal szedett betűkkel jelölve) kicserélünk. Íme az eredeti sorok:
„Ezek a verések jótékonyak voltak a jellemem fejlődésére, nem ismertem többé a fájdalom félelmét, egyáltalán a félelmet, a lapulást, büszke voltam ezektől a verésektől. A belső öntudattól nem éreztem soha megalázónak, sőt észrevettem, hogy ez a tanár lassan feladja. Soha többé nem bújtam senki mögé, mindig vállaltam magam és nemzetségem.”