Szerző: Tóth Judit Nikoletta
A napra lehet nézni, de rájuk nem. Zavartan fordítom el a fejem attól, ahogyan a gyakorlatiasságnak is szerepe van. Hangtalan átkötések sorozata, ahogyan nyújtja, elveszi, kezdi, befejezi. Kerek, mint a nap. Nem forró, mégsem tarthatom oda az arcomat. Nem mert megéget, hanem mert olyan ereje van.
1.
Nagyapa és a kert ugyanaz. A kert is hatalmas, gyümölcsfákkal, szőlővel és a nagyapából áradó derűvel teli. Egyszer megszámolom: 38 szilvafa van. Nyári estéken cipelem a nagy vödröt a fák alatt, csak akkor mehetek ki játszani a barátaimmal, ha összeszedtem a cefrének valót. Egy ilyen este számolom meg a fákat is.
Nagyapa a kertben előttem halad, most épp azt mutatja, hogyan kell szőlőt kötözni. Egy ilyen alkalommal, amikor éppen ribizlit szedünk, halálhírt közölnek a rádióban: meghalt Kádár János. Nézem nagyapát, ahogy egy pillanatra megfeszül a teste, hogy aztán némán szedje tovább a gyümölcsöt.
Kisanyámnak szólít. Kis anya. Akkoriban nincs már más nő a közelében csak én. És nagyapa mos, főz, takarít, végigkíséri a nagylánnyá válásom útját.
Egyik este leküld a pincébe rumos meggyért a vacsorához. Nem félek, együtt is sokat jártunk le korábban és már villany is van. A hordók az árnyékukkal jól megférve a fal mellett sorakoznak. Ismerős a sokat használt prés, és a lopótök hosszú árnyéka a falon az ügyetlenkedésemre emlékeztet akkor is, ha a polcon fenntartott rendben könnyedén megtalálom a rumos meggyet.
A pince menedék, mert nagyapa katonaszökevény. Ő mondja így. Azt is, ha megtalálták volna, felkoncolják. A szomszéd néni annak ellenére, hogy nem értem, mondja azt nekem, hogy nagymama megőrizte nekünk nagyapát. Elfújom a gyertyát, amit nagyapa a kezembe nyomott, még akkor mikor indultam a pincébe. Lekapcsolom a villanyt és szaladok a lépcsőn felfelé. Tudom milyen: vár.
Egy nyári este a lugasban mosdunk lavórból. Jellegzetes szappan illat van. Kék-vörös. Kiterítve a szürke rongy, amibe töröljük a lábunkat. Ez a kapca, kapcarongy. Ráteszi meztelen talpamat és behajtogatja formára a puha anyagot. Azt mondja, ha nem jól csinálom, a bakancs véresre töri a lábamat. Pedig akkor még nincs is bakancsom.
Aprócska vagyok, még nagymama is él és a konyhában teszünk-veszünk. Nagyapa jön be, egy vödör kútvizet tesz a ládára. Látom, miután belép az ajtón és tekintete megtalálja nagymamát, abban a pillanatban kisimul az arca. Azóta is keresem másokon is ezt az azonnali megszépülést.
Karácsony van, nagyapa önt egy kupicával nekem is. Állunk a fa előtt és énekelünk. Nem számít, hogy már csak ketten vagyunk, a hagyományból nem enged. A dal végén elindul az üres poharakkal a konyha felé. Az ellenfényben kirajzolódik a sziluettje és az is, mennyire sovány. Ez lesz az utolsó telünk együtt. Nyitott szemmel találom meg egy tavaszi este az ágyon. A csend jelentését, ami halálában körbeveszi azóta is felismerem.
2.
Aprócska templom az erdő közepén. Mária festett arcán révület, és attól, ahogy olvad le az időtől a festék, a ruhája mintha leszakadna róla. Azt nézem, azt a mély bordó és a barna közötti átmenetet, de mindez csak addig tart, amíg egy mókus fel nem tűnik a feje fölött. Éppen olyan, mint amilyennek azt képzeltem, amelyikről nagypapa mesél esténként nekem. Miközben nagymama pörgeti az ujjai közt az olvasót érzékeli a felismerésemet, mert a szeme akkor is követ, ha dolga van.
Délután újra az égig érő barackfák sora, ahol a madárfütty nagyapa ajkain fakad. A lassú mozgású fekete macskát, ahogy átsuhan a kerten biztonságos távolságból nézem. Az ásót is, ami kifordítja a földből a gilisztákat. Nem szép látvány, de ahogy tekeregnek, abban már furcsa örömem lelem.
A ropogó tűz hangja a kandallóban, miközben forralt borral kínálják a vendégeket. És a kopott cigánykártya lapjainak a sercegése. A szélük egészen kifeslett, és elzsírosodott a használattól, amint szikár asszonyok kezéből potyog ki általuk a jövő. És nagymama arca komor marad, amíg valódi reményt keres az üzenetekben az aszott arcú, poros asszonyok számára. Hogy aztán miután elmennek, beleálmosodjam a madártej vanília illatába a konyhában.
3.
Balra fordulok a kisutcán. Jobbra talán a szerencse lakik, de nekem nem arra van szükségem, hanem bizonyosságra, épp ezért nézem oly sokáig a balra kanyarodó házsort. Vagy talán azért, mert a szív oldalán lakik, fordulok tényleg arra.
Nefelejcs nyílik az árokparton. Lehajolni hozzájuk veszélyes. Lányka koromban téptem pár szálat és az engem dorgáló öregember elriasztott ettől örökre. Talán éppen ezért nem is merem a kedvenc virágomnak nevezni az apró, törékeny, illat nélküli csodát. Vagy, mert minden jellemzője kirajzolná azokat a tulajdonságokat, amelyek mentén az évek során kidolgoztam magam.
Ha erdei virágcsokor kerül nagyapám kezébe és kalapban, nyitott szövetkabátban sétál a temetőbe, tudom nincs egyedül csupán a szívében lakunk mindannyian.
Ma sem a nem megbeszélt találkozásunkból tudom, hogy nagyapa egyedül szeretne menni. Hanem abból, a kettesben maradásunk úgy szövi át a napjait, mint a mezei virágcsokrot az ujjai. És hogy abból a csokorból csak néhány szál nefelejcset szánhatott nekem, nem véletlen. A hajdani gyökerekhez hasonlóan nekem kell megerősíteni magam a majdaniságnak.
4.
Az esti imák elmaradhatatlansága. Az, amikor arra kér nagymama, olyanokért is imádkozzak, akik már tényleg nincsenek velem. Mikor sorolom őket a fejem körül gondolatban húzok egy kört, mert bárhol is vannak, azon belül esnek mindannyian.
Nagymama gondosan emlékeztet rá, kik ők nekem. A drága szüleim és a kistestvérem. És ezt olyan jóságosan mondja, hogy tudom, abban lakik az én biztonságomon túl az ő bizonyossága is.
Az angyalok glóriája a legszebb. És a szentjánosbogarak fénye, ahogyan a verandáról nézem. A csikorgás a cipőm talpa alatt, ha cserebogár téved alá a sötétben. Mi mindent jelentenek majd később is nekem.
A kör teljessége, ahogy megperdülök saját tengelyem körül. Mögöttem a fal, előttem a kert végtelensége. Benne apám, anyám és a testvérem emléke rajzolódik ki.
A mindenkori angyalok és szentek látogatása az életükben, ami az enyém is. Abban a mozdulatban is felismerem, ahogyan nagymama az ágyam mellett térdepel és simogatja a halántékomat elalvás előtt. És én nem tudok ellenállni ennek a jóságnak sosem.
Benne van a közel engedés természetessége, amely nem csupán az érintésekben lakik. A teljes elfogadásból mutat meg annyit nekem, amennyit egy gyerek képes befogadni, de elfelejteni sosem.
5.
Gyönyörködöm a karácsonyfához előkészített díszekben. A kedvenceim az apró gyertyatartók. Próbálgatom, ahogy belekapaszkodnak az ujjaimba. Nagyapa a fán is meggyújtja bennük a gyertyákat és ettől megsokszorozza az örömünket a szoba falán.
Ha túlszeretgetem a kacsákat itatás közben, nagyapa a fejét csóválja. A kötődésemért neheztel, hiszen az az állat sültként végzi majd a vasárnapi tálban.
A rózsabarack selymes puhasága a tenyeremben. Ahogy kicsordul a túlérett, napmeleg püré a bőrömre. Vagy a paradicsom, amit a palántáról szedek olykor egyenesen a számba. És a befőzéshez használt üvegek csörömpölése a dézsában mosogatás közben. Mind szeretem.
Nagyapa csíkos pizsamájának anyagát ma is érzem, a súlyos vasaló alatt annyiszor találkozott vele a kezem.
Minden, mindennel összeér. Mint a karjaink aznap este a karácsonyfa körül, vagy a gyertyák fénye a falakon. És az érzés, ahogyan a gyertyatartó apró kampói kapaszkodása feloldódik az ujjaim körül, mikor beáll az egyensúly visszaköszön felnőttkorom során hol a torkom, hol a gyomrom környékén, de folyamatosan.
6.
Nem tudtam, hogy akkor, ott beburkolóztam az időtlenségbe. Hogy aprócska emberként is képes vagyok egy hatalmas fotel karfájába kapaszkodva megtartani egyszerre a múltat és a jövőt. Azt a jelent, ahogyan nagyszüleim létezése átsugárzik rám is. Úgy ülök, mint egy varázsszőnyegen. Kíváncsian, de olykor-olykor tériszonyosan.
Nézem a piros lakkozott cipőm orrát, és attól, ahogyan forgatom a lábfejem, a fény megtörik és tekeregni kezd.
Ugyanolyan természetes, mint a tavaszi illatok, vagy ahogyan befordul a kapu alatt a napfény. És ahogyan a hold világítja majd meg a hátsó udvarra vezető lugas levelei közt a talajt éjjelente.
„Ugyanazt a holdat nézzük mindannyian.” – mondja nekem nagyapa. És bárhol leszek a világon, ha ránézek az égre, majd őket látom visszaragyogni az ezüstfényben. Közben úgy eteti nagymamát, mintha nem lenne jelentősége, ez a test már nem független tőle. De miközben őt eteti, egy dalt dúdol nekem.