Szerző: Sokolowski Dániel
Kezdetben csak játszunk. Kitalálunk történeteket, életre keltjük a babákat, tologatjuk a játékautókat, úgy kezdődik és végződik, ahogy mi akarjuk. Ha valaki gonoszul szétrúgja a kockákból felépített várunkat, vagy más fordulatokkal kontárkodik bele a mi saját mesénkbe és akaratunk megtörik, sírva fakadunk – összetört a kis világunk, mi nem ezt akartuk, meg sem próbáljuk érteni, hogyan lehet másképp, mint a sajátunk, mert az csak a miénk. Mit kezdünk hát azzal, ha felnőttként tele a szobánk romba dőlt babaházakkal, kerék nélküli kisautókkal?
Babákkal játszott, s pár év után
A babák arcában meglátta magát
Hozzájuk beszélt gyöngéden, s vadul
Nem tudta mi fájt, de fájt piszkosul
Indultak felé a jó emberek
Felnőttek, vének, apró gyermekek
Szemükben kérdés, így szólt a vád:
Dönts végre, ki vagy te, melyik babád.
A Másik Produkció egy olyan történetet mesél el, ami sokunkkal, vagy akár mindünkkel megesett már. Tallér Edina története nem újkeletű. Mindenki hoz magával viselt dolgokat a múltból, nincs olyan, hogy egy társas kapcsolat tabula rasa kezdődik, ahogy a filmekben. Már az első pillantások, reagálások, elejtett mondatok árulkodóak lehetnek, és árulkodni is akarnak, mert előbb vagy utóbb úgyis elhangzanak majd, kiderülnek, kiabálnak, ordítanak, és nem tudhatjuk, milyen hangzavar kerekedik belőle…
A lány összevont szemöldökkel pakolássza életének szétszórt darabjait a padlón. Gondterhelt, mert a kirakósdi nem passzol, sosem passzolt, de nem is volt igazán idő kirakni. Már rég nem gyerek, már élni kéne, de sosem jön az ihlet. Az az egy perc hiányzik, akármennyi idő is áll rendelkezésre, mindig kéne plusz hatvan másodperc, mert talán annyi éppen megoldaná a dolgokat. Csakhogy a hiányzó egy perc itt sosem annyi amennyi, végtelen hosszú. A semmibe futó idő, amit bárhogyan nyújtunk, nem lesz elég, az óra nem üti el a végét, mert nem elérhető az időben. Ez a lélek hiányzó, megoldatlan része, a lyukak a puzzle-ban, mindaz, ami feldolgozatlan, nyers és maró, nem csak minket, de általunk a környezetünket degradálja akár egy életen át.
Múltak az évek, s felnőtt a lány
Babái arcát viselte magán
Szerelmek jöttek, s így szólt a vád:
Dönts végre, ki vagy te, melyik babád
A fájdalmas kérdés újra talált
Ledöntve lelkének védőfalát
Gyermeknek érezte újra magát
Összetört szíve nem bírta tovább
Megint csak és folytonosan hazajön valahonnan a férfi, és a lány minduntalan próbálja eljátszani, hogy is lenne jó együtt, hogyan felelne meg, hogyan sikerülhet torkon ragadni azt a bizonyos percet, rabul ejteni és átlépni vele a szakadékot.
Hétköznapi szituációk és visszatérő, kísértő emlékek egy kamaradarabban – ebben a formában lehetne jellemezni az előadást, melynek jelenetei annyira hétköznapiak, hogy túlságosan is ismerősek, és annyira ismerősek, hogy nagyon is megtörténnek. Néha jó lenne azt mondani, sajnos, máskor meg azt, hogy szerencsére. Az előadás ugyanis egy megrekedt lélekállapotba mutat bele, nem sokkol, nem akar túl mélyre mászni a nézőben és a történetmesélés és átélés között előbbihez bújik közelebb.
A lány próbálkozik. Több, de inkább kevesebb sikerrel próbálja kifejezni magát, egész lényét, minden múltját és jelenét és egyúttal megértetni saját magával, ki is ő valójában. Óriási és egyben meddő feladat egy egész életet egyben cipelni és néha megdobálni vele a másikat úgy, hogy közben célt sem találnak a darabok. Kárt ellenben okozhatnak és okoznak.
Egy napon a lány eltöpreng, milyen lenne, ha kiléphetne a saját testéből, és csak lélekként létezne tovább. Amit ugyanis nem tudatosított magában, hogy életének döntési pozícióit, mozgástereit olyan traumák és komplexusok ejtették túszul, amelyekből nem tud szabadulni, ahhoz túlságosan hozzá nőttek, már-már szüksége van rájuk, ha elszakadna tőlük, hiányoznának, és mi lenne azután… már nem lenne önmaga.
De közben ott a boldogság lehetősége, ami szintén nem vár örökké, akár az a bizonyos vonat, elrobog, mire észbe kapnánk, hiába van rá jegyünk, mert ahogy lekéstük, az már örökre érvényességét vesztette. Szép nagy slamasztika, ha közben magunk sem tudjuk, hol járunk éppen, honnan akarunk eljutni, és hová. Így egyik járat sem vesz föl minket, hiába érezzük, hogy mennünk kell, sosem jutunk majd oda, ahol saját otthonunkra lelhetnénk.
Úgy döntött, nem mozdul
Nem pislog, nem pirul
Nem nevet, nem is sír
Nem zokog, nem is tud
Rájött, hogy ki volt ő
Miért a fájdalom
S álmában örökre
Babává változott
A lány ezekkel a körhintába ragadt lélekállapotokkal kel és fekszik, közben a férfi folyvást próbálja kézen ragadni és kihúzni őt abból, amit viszont nem lát tisztán. A lány a kézfogást rángatásnak éli meg, lepattannak róla az udvarlásnak, tetszés kifejezésnek eszközei, a kedves kis apróságok ugyanúgy, mint a nagy vallomások, nem tud szeretetnyelvet értelmezni.
A darab róla szól, kétségtelen, mert hiába van darabokban, őt mégis egyben látjuk, a férfi pedig akárki lehetne, legtöbbször csak egy bohóc, nem gondolja igazán komolyan a dolgokat. Ami egyedül jellemzi őt, hogy valamire-valamiért kell neki a lány.
Kettejük viaskodásáról, se veled se nélküled kapcsolatáról szól az előadás, ami minden boldognak vélt, és akként megélt pillanat ellenére mégiscsak a magány és elhagyatottság artikulációjával nyit és azzal is zárul.
És egyszer csak úgy lett, hogy életre kelt
És babázni tanított embereket
És azok is választottak mind babát
És elénekelték az összes dalát
https://rs9.hu/egy-perccel-tovabb/
Az írásban Tompos Kátya: Babákkal játszott c. dalszövegéből idéztünk.