Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Nem volt ismeretlen számomra Enyedi Ildikó munkássága korábban sem, de a 2017-ben bemutatott Testről és lélekről című filmje olyan hatással volt rám, amin magam is meglepődtem. Mikor egy közeli barátom megkérdezte, pontosan hányszor láttam moziban az alkotást a sajtóvetítést követően és megállapítottam: ötször, mindketten tudtuk ez nálam Guinness rekord. Egy élmény után feldolgozhatatlannak tűnt a film első rám gyakorolt hatása. Nem túlzás, de zokogva törtem az utat a tapsviharból kifelé, hogy aztán jó néhány héttel a bemutató után is újra átéljem, amit még soha: állva tapsolt a polgári közönség is az egyik vetítésen.
A Balázs Béla-díjas rendezőnő 2021. szeptember 23-án a magyar mozikba kerülő alkotása, A feleségem története nem csapja arcul ennyire az embert. De ez csak a felszín, és talán abban gyökerezik, hogy egy kicsit érzelmileg érinthetetlenebb a közönségével maga a történet, és az abban szereplő karakterek. Mert ugyanolyan mélységeket és magasságokat járnak be, és a legteljesebbnek induló kapcsolódásokhoz szükséges áldozatokat is meghozzák a kapcsolat működésének érdekében, mégis távolságtartóbb a nézőivel a film maga. Persze ez semmit nem von le a művészeti alkotás értékéből, csak más perspektívába helyezi azt, máshonnan közelít ugyanahhoz a célhoz az azt megteremtő alkotó.
A nemzetközi koprodukcióban forgatott, a Mozinet forgalmazásában vetített romantikus filmdráma, amelynek a forgatókönyvét most is Enyedi Ildikó készítette Füst Milán: A feleségem története: Störr kapitány feljegyzései című regénye alapján, sem kíméli meg ettől a felismertetéstől és önmagába áthallástól, szereplőin át a közönségét. A rendező évtizedekig várt a Nobel-díjra is jelölt szerzőnk húsz nyelvre lefordított nagyregényének adaptációjához szükséges jogokra, hogy aztán nemzetközi filmszínészek (Léa Seydoux, Gijs Naber és Louis Garrel) főszereplésével a hazai forgalmazáshoz magyar szinkronnal készítse el az angol fő nyelvvel, de az adott helyzetekhez illeszkedően német, francia és olasz nyelven rögzített filmjét.
A világirodalom egyik legmegfejthetetlenebb történetének – amelyet az író maga is évekig írt – megfilmesítésének igényét Enyedi Ildikó saját élettapasztalata ihlette. De bármilyen hozzáállással, elvárással is ül be a bő 2,5 órás élményre a néző azt tudnia kell, nem csupán ez a két alkotó ismeri fel, adja vissza a saját tapasztalatai megosztásával a minden valamirevaló szerelem kezdetének – és végének – történetét. Annak a találkozástól az elengedésen át a felismerésig tartó – Enyedi Ildikó filmjében hét leckére osztó – folyamata stációiként jelentkezik mindenkinél. Akkor is, ha nem tudatosítja azt magában. És akkor is, ha bizonyos adottságoktól (kor, korszak, nem, társadalmi státusz) el kell tudni vonatkoztatni. Ugyanis ami a regény lapjain és a filmvásznon történik, sokkal inkább ezekre a keretekre és kategóriákra épül, és nem az adott szereplők személyiségét meghatározó, hozott tapasztalatokra vagy adottságokra alapoz. Nem konkretizálja például, hogy milyen előzmények okán lesz betegesen bizalmatlan és féltékeny Störr sem.
Az 1920-as évek európai nagyvárosaiban, annak kikötőiben és sokszor a nyílt tengeren játszódó, az átlagos mozifilmeknél valamivel hosszabb játékidejű filmet egyáltalán nem volt nehézség végigülni. A sokszor közeli, színekben gazdag, mesélő képek az élet ütemét átadó sorozatai tökéletes vizuális ízelítőt adtak nem csak az adott kor, de a címszereplő belső világából is. A két ember egymás irányába és ezáltal önmagába történő nyitását követő átmeneti bezáródások idejének és erejének váltakozása, a szereplőkben egyaránt megtalálható jó és rossz tulajdonságok ábrázolása, az intimitás megjelenítése odavonzza a néző figyelmét.
A film varázsa számomra abban rejlett, hogy az élet egyszeregyét annak összetettségén, saját magunk teremtette titokzatosságán és törékenységén át mutatja meg közönségének. Az élet azon igazságára alapoz, hogy ami elkezdődik, annak be kell fejeződnie. Nagy kár, hogy sokszor magamban és magam körül is azt tapasztalom, ezt az alapvető igazságot nem engedi átfolyni a legtöbb ember az életén. A kezdetet még csak-csak felismerjük, de vagy lezárunk, mielőtt vége lenne, vagy nem ismerjük fel hol a vég. Folyamatos kontrollal, az elképzeléseink szabályozása alatt akarjuk irányítani az életet.
Ezt, Lizzy így fejezi ki férjének: „Hiába várod, hogy az élet igazodjon hozzád. Neked kell igazodnod az élethez. Különben megbüntet.”
Störr kapitány testi adottságai (magassága), lelki hozzáállása (érzelmi távolságtartás) és kivívott társadalmi státusza (irányítás és szervezés képessége és anyagi jóléte) is egészen addig a pontig ezt a fajta igazodást szimbolizálják, amíg nem találkozik feleségével. Ebből a gondolkodásmódból próbálja szívvel-lélekkel végig- és ezáltal kivezeti a film teljes alkotógárdája a közönségét. Nagyon fontosnak tartom azt kiemelni, hogy Störr kapitány (is) – a felesége által az első pillanatban felismert – a becsületesség tulajdonságával rendelkezik ahhoz, hogy ez így, ilyen minőségben sikerült.
