Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Azt hiszem, alapvetően kétféle ember van: az egyik rendszeresen olvas, a másik kerüli a könyvkritikákat. Én, ha olvasok is, azt legfeljebb utólagos információgyűjtésre használom, nem saját érdeklődésem felkeltésére vagy véleményem kialakításához teszem. Most tavasszal mégis kivételt tettem, mert előbb olvastam ajánlókat Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről című legújabb novellás- és verseskötetéhez, mint ahogy azt a kezembe vettem. Túlságosan kíváncsi voltam az új elbeszéléskötetre, és nem bírtam megállni, ne olvassak utána annak.
Azon népes rajongói táborba tartozom ugyanis, akik világszerte nagy szeretettel olvassák az idén 77 éves, eredetileg biológus végzettségű, Moszkvában élő Ljudmila Ulickaja könyveit. Az emberi bensőben zajló, az életet meghatározó, sok esetben irányító vagy eldöntő történések alapján a mindennapi életet ábrázoló elbeszélései, regényei ugyanis letehetetlen olvasmányélményként hatnak rám is. Az általa írt történetekben mindenféle ítélet nélkül hagy nyomot világszemlélete és élet- és művészetfilozófiája is, oly módon, hogy az orosz hagyományok mindenkori tiszteletben tartásával, és az oda tartozás tudatával, de ő maga világpolgárként, bármelyik nációhoz tartozó hőse személyiségét képes így ábrázolni.
Ljudmila Ulickaja, ugyan folytatott irodalmi, irodalomhoz köthető tevékenységet, de elmúlt 50 éves, mikor első önálló elbeszéléskötete – nem hazájában, hanem Franciaországban – megjelent. Verseket saját bevallása szerint gyermekkora óta ír, de egy, és A lélek testéről kötet két fejezetét előszó helyett felvezető szabad versek kivételével soha nem publikálta. A Morcsányi Géza fordítását jegyző 11 új elbeszélés hőseinek története, élettörténete, eltérő tartalommal és kimenettel, de ugyanarra vállalkozik: a lélek anatómiájának, és a testhez való viszonyának ábrázolására. Az írónő védjegyévé vált, emberismeretből és empátiából kirajzolódó jellemábrázolással életre hívott, sokszor magányos hősei lelkének saját testüktől való lehetséges elhatárolódását, kiválását – nem meglepő módon itt is – a halálhoz, a halálhoz fűződő viszonyulásuk, és az álmon, mint a lélek testből való kilépésének elsődleges lehetőségeként sokszor szinte abszurd, groteszk módon teszi. Hiszen azt vizsgálja ő maga is, hogy a lélek képes-e önállóvá válni, testtől függetlenül „létezni”, és ennek többféle módját kísérletezi ki. Nem misztifikálja a halált. Olyan történeteket alkotott most is, amelyek végső harmóniája ellenére is azokat a döntéspontokat teszi – végtelen együttérzéssel és ítélet nélkül – előtérbe, ahol az adott életút eldőlt, ezáltal a halál előtti időszak jelentőségét emeli. Nincs számára értelmetlen élet, kölcsönhatásokban és összefüggésekben gondolkodik és szereplői életének a különbözősége is alapvetően abban rejlik: a hős maga felismeri-e ezen kölcsönhatások és összefüggések jelentőségét saját életében.
A könyvet értelmező több forrás is egyértelműen utal arra, hogy az orosz írónő és Enyedi Ildikó filmrendezőnk, Testről és lélekről című filmje között – nem csak a címet, de a tartalmat, mondanivalót illetően is – áthallások találhatóak. Ezt erősíthetné az a tény is, hogy a prózai szövegek magyarra fordítása a film főszerepét játszó Morcsányi Gézához kötődik. Mind a két alkotó tisztelőjeként a konkrétumok keresésétől azonban óva inteném az olvasót, hiszen leginkább az azonos értékrendből és gondolkodásmódból fakadó összecsengésekről van szó. Az álmomról, mint a testből való kilépés egyik legmegfoghatóbb, legelképzelhetőbb, és az embereket összekötni képes lehetőség kapcsán természetesen sokkal több és mélyebb kapcsolódási pontról beszélhetünk. A film és az elbeszélés, mint önkifejezési lehetőség közötti különbségekből is fakad, hogy míg Enyedi Ildikó a film nézőjét mintegy akarata ellenére is végigvezeti, beavatja egy sokszor igen fájdalmas, felismerésekkel járó folyamatba, addig Ulickaja finoman, tapasztalatai és tudása alapján hitelesen sejteti a történéseket. Az elbeszéléskötetben több utalás is van nagy elődökre. És azt nagy örömmel fedeztem fel én is, hogy Ulickaja is beviszi, ha csak egy munkahely erejéig is, egyik főszereplőjét a Tverszkaja utcába. Arra a helyszínre, ahol Bulgakov Mestere és Margaritája találkozik. Ahol „maga a sors vezette őket egymás felé, és ők ketten egymásnak vannak teremtve” élmény beteljesült.
Ljudmila Ulickaja szinte határtalan emberismeretéről tudni kell, hogy önmeghatározáson alapul. Örökbecsű limlom című kötetében válogatott esszéin, interjúin keresztül egész életéről a tőle megszokott nyitottsággal és őszinteséggel szól arról is, hogyan jutott el ő maga ehhez az önmeghatározáshoz.
„Van, ami visszatartson attól, hogy Andrej Kraszulinról írjak: ő a férjem, ezért nehéz átlépni a magánélet határait, a nyilvánosság elé vinni azokat a gondolatokat és érzelmeket, amelyek az intim szférában születtek. (…) Az Andrejjel folytatott beszélgetések során megnyíltak előttem olyan fontos dolgok, amelyekről az ember születésétől tud, csak nem fogja fel őket: az ő segítségével tárult fel előttem a koordinátarendszer, az a kulturális ábécé, amely nélkül nincs semmiféle alkotás. Ezek az új felfedezések pontos önmeghatározásra késztettek: az ő műtermében lett belőlem író. (…) Elmehetek oda, amikor fogytán az erőm, az energiám, vagy egyszerűen rossz hangulatban vagyok. Elüldögélek, elnézelődöm, végigfuttatom a szemem a falakon és a polcokon és visszatér a koordinátarendszer, helyreáll az események nagyságrendje: a fontos megmarad, az apróságok és a szemét kihullanak. Andrej nagy árnyékot vet – jó nekem ez alatt az árnyék alatt.”
https://magveto.hu/index.php?action=konyv&id=139482858
