Szerző: Sokolowski Dániel
Mi a valóság? Hogyan határoznád meg, mivel? Ha arról beszélsz, amit érzel, szagolsz, ízlelsz, látsz, a valóság csupán az agyad által megfejtett elektromos jelhalmaz. (…) Ez az a valóság, ahogyan ma létezik: Morpheus, The Matrix
Ez a kérdés valójában nem az előadás legfontosabb dilemmája, amely mindinkább úgy hangzik, hogy mi a te valóságod? A Magyar mátrixba belépve a valóság magyar, azaz pont olyan, mint a te hétköznapi valóságod. A magyar valóság pedig nosztalgiaszagú, megfakult színű, múltban élő, és a jövőbe vágyakozó. Egy házaspár, két gyerek, kihagyott lehetőségek, nem öntudatos döntések, elégedetlenség és boldogtalanság, elfojtott vágyakozás. Számtalan könyv, film és történet szól ezekről a témakörökről. Mi ezúttal színházban néztük meg.
A történet két főszereplőjét, egy házaspárt a nézők soraiból választja ki egy hang, abból a célból, hogy meséljenek magukról. Már az fölvethetné az első kérdést, hogy ez a személy létezik-e egyáltalán, és valóban személy-e, azonban olybá tűnik, a kiválasztottak számára evidenciával bír, és akár egy talk-showban, ezt a show részének tekintik, maguk számára kötelező erőnek érzik. A hang riport jelleggel faggatni kezdi őket. Először távolról közelít hozzájuk, majd célirányos és provokatív kérdésein keresztül belemászik az intim szférájuk legbelsőbb részeibe. A stílusa gyanút keltő, mintha máris mindent tudna róluk, de az a szándéka, hogy az igazságaikat ők maguk mondják ki, reflektáljanak saját és egymás emlékeire, és mindebből a nézők számára lassan felépüljön egy romantikus álmokra épített, boldogtalan házasság története.A központi elem itt az önbeismerés és a nézőpontok ütköztetése, midőn ugyanaz az esemény amire légvárak épültek, gyökeresen eltérő lehetett a valóságban, és mindösszesen ennek nem felismerése, vagy éppen a beletörődés és az idő múlása színezte ezeket boldogságszínűre. Valóban mi építettük fel a saját, közös életünket, vagy az események, velünk megesett történések építettek minket? És ezáltal felelősek vagyunk-e a sorsunkért, és a gyermekeink boldogtalanságáért, vagy nyugodt lelkiismerettel dobhatjuk el a felelősség terhét magunktól? A látszatboldogságból kételkedés és boldogtalanság lesz – sejthető az anamnézis-szerű jelenetek nyomában kibontakozó végkifejlet.
A házaspárnak két gyermeke is van, s ők szintúgy cipelik a flitteres gyermekkori reminiszcenciáik megtévesztő boldogsága mögé tudat alatt rejtett traumáikat. Nem boldogulnak a fősodorban, menekülőutakat, félmegoldásokat keresnek kapaszkodóul, keresik a túlélés és boldogulás közti mezsgye sorvezetőit. Szüleik nem sokat tudnak valódi életükről, generációs szakadékba szorultan döbbennek rá azokra a részletekre, melyek a kérdezősködés nyomán a felszínre kerülnek.
Az előadás drámai stílusú, és miként az emberi psziché nyomás alatt hajlamos a komédiába menekülni, a humoros betétek is a részei.
A dráma és a science fiction közötti összekötő kapocs a Mátrix című filmsorozat étosza, a cselekmény során az apa ugyanis programozóként telepíti élete fejezeteit és saját vágyait egy másik dimenzióba, ez a dimenzió pedig programnyelveken megpróbálja értelmezni azokat. Ez azon, nem anyagi világba helyezett nem anyagi emberi szellemi létállapot, amely képes túlélni az embert, amelyből született, és amit tanult, azt képes tovább is fejleszteni. Hogy ez hova vezethet?
Az előadás ezen részei során gondolati síkon akár a néző számára is felmerülhet a gyanú, hogy túlhaladottabb világban él, mint amiről meg van győződve, és itt vissza is kanyarodhatunk a bevezető idézethez, mely az anyagi és szellemi létezés kölcsönös együttesének kérdését fogalmazza meg. Ezen gondolatsor interpretációja igen sajátos élményt nyújt az előadás utolsó részében.
Drámai vonalon az előadás egyéni sorstragédiáinak kidolgozottsága kicsit részletszegénynek érződik, de lehetetlen vállalkozásnak tűnhet két felvonásban több teljes emberi élettörténetet elkülönülten is kielégítően artikulálni. Epizódokat látunk, amelyek jellemábrázolások, sorstörténetek egy-egy kiragadott részletei lehetnek, de ezek inkább nem magukat, hanem a történet második szálát építik fel. Olybá tűnhet, hogy nem is ez az előadás célja, hanem épphogy az a kettősség, amely vélhetően az alkotói dimenziót jellemzi, s ami a mű lényegéül hat át: egy hagyományos sorsdrámának a science fiction doktrínáin való átszűrését.
A történetvezetés reflektál karakterei saját emberi kicsinyességére és tökéletlenségére, megjelennek a hagyományosnak mondható játszmák, elfojtások, és viselkedésminták családon belüli és kívüli magánéletükben illetve azon kívül. A családtörténet mellett a cselekmény áthelyeződik egy másik dimenzióba is, amely szál akár önállóan is megállná a helyét, ügyesen kapcsol át egy olyan hétköznapi, valóságos történetről, melynek szereplőit időközben már valamennyire megismertük, és talán fejben saját magunk történetét is hozzáfűztük, egy mesterséges intelligencia uralta posztapokaliptikus vízióra. Ezzel mintegy fokozva a tér-idő váltás és a szinte katartikusan meghökkentő befejezés hatását.A megjelenítéshez, háttérként az alkotók mindösszesen egy vetítővásznat használtak.
A jelmezek egyszerűek, a nyelvezet hétköznapi, az előadásmód természetesnek hat.
Érdekes előadást láttunk, melyet ajánlunk a dráma, és a tudományos fantázia műfajok kedvelőinek is.
