Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Nem különösebben követem, szeretem vagy tartom a világnapokat. Mert jelenthet-e bármi jelentőset nekem, ha általuk kell emlékeztetnem magam bármire, olyan történelmi vagy társadalmi eseményekre, amelyek át kellene szőjék azt, ahogy élem az életem? Csak annyira praktikusak számomra, mint egy önmagát ismerő, önmagára figyelő nőnek a menstruációs naptár, de valójában a testem is közvetít számomra minden jelet arra vonatkozóan, hol tart a ciklusom. És ilyen a mai nap is, valami olyat üzen, ami a részem, ami átitatta az egész hátralévő életem. Manapság úgy mérem a dolgok, és a társaimmá szegődöttek jelentőségét, ha bármilyen tragikus végzetnek tenne ki a sors, akkor is tudjam, nélkülük már nem lennék ugyanaz az ember, mint aki előtte voltam. Ezért van az, hogy ezen keveseknek még a tévedéseit, a hibáit, a megfutamodásait is értékelem. És jó lenne önmagamat is így méretni meg. Legalább az által, aki ezt tanította nekem.
Bizonyítja is minden nap, mióta az életem részévé vált, hiszen összehangolással működünk, hallgatunk, sírunk, simulunk és igen, harcolunk, mert nem mindig értjük egymást. De összetartozunk, és ennek felismerése és kölcsönös akarása az, amely nagyon komoly megtorpanások után is pótolja a szavak és az érzékelés különbözőségéből fakadó hiányokat, amely bebizonyította, az intelligencia és az érzelemgazdagság kulcsa, így a létezés esszenciája, nem a verbális kommunikációban vagy a másik vonatkozásában tett, mások által normálisnak tartott reakciókban lakik.
Egy autizmussal élő ember hisztije, toporgása vagy nyugtalansága mögött mindig egy kristálytisztán felépülő logikus rendszer áll, hozott személyiségjegyeikkel átszőve. És ezt a logikát kell megértenünk. Ahogy, figyeljük csak meg ők is törekszenek velünk folyamatos kapcsolatban állni. Nagyon szeretem, hogy ahányfélék is, az mégis minden esetben egy nagyon őszinte, hazugság és önámítás nélküli, tiszta világgal párosul. Még akkor is, ha sokszor nagyon fárasztó az, hogy olykor percenként kell aktualizálni ezt a világot stabilitásuk megőrzéséhez, és azért is, hogy, nekünk, akik felelősek vagyunk értük saját világunk is legyen. De azt mindennél jobban tudom, aki egészen közelről tapasztalhatja meg a gondolkodás ezen módját az „átlagosok közül”, már nem hisz csupán annak, amit a szemével lát.
Ma, április 2-án kékbe öltözik, és ezekre az emberekre figyel a világ. Azokra, akik különböző mértékben, de máshogy érintettek abban, hogyan viselik a ránk is zúduló, túlzott és mesterséges fényeket, hangokat, ízeket, az érintés erejét, az illatokat és szagokat, a tömeg és hazugságaik áradatát. Valami nagyon fontosat tanítanak nekünk, nem kevesebbet, mint azt, velünk ellentétben soha nem teszik ki önként magukat annak a hatásnak, amiről megtapasztalták, számukra szinte elviselhetetlen. Vagy ha kiteszik, mert mintegy rákényszerítjük őket legalább nem hagyják vélemény nélkül annak bennük keletkezett érzeteinek a hatását. Amellett, folyamatosan igazodási pontokat keresnek ebben a vad világban, védekeznek is hatásai ellen, sokszor mechanikusan, szemüket, fülüket befogva vagy egyszerű kivonulással. És igen sokan közülük a befelé fordulással. Ezért is láthat a laikus megítélő a dühroham szélén, közepén vagy már végén álló érintetteket és hozzájuk tartozó kísérőket bármerre is jár. Mert kísérő nélkül a legkiszolgáltatottabbak. (És zárójelben jegyzem meg, mi is azok lennénk, azok is vagyunk, nem? Ha nem figyel ránk, ha nem ért meg minket senki igazán.)
© Kaunitz Miklós
A mi személyes világunk a metróban indul minden nap. Fura látványosság lehetünk: kapaszkodásra képtelenek. A viszonylag alacsony nő (én) könyvvel a kezében, nála jóval magasabb, fülét befogó, sokszor visongó, vagy felkacagó fiúcskával (ő) közlekedik. A fül befogása viszonylag friss szokás, most éppen a metró által keltett hangok elviselhetőbbé tételére, a könyvbe menekülés – évtizedek óta – a felszínen is tapasztalt földalatti világ elviselésére, az idő tartalmának kitöltésére szolgál. Nem szeretném részletezni, minek vagyunk kitéve utazásunk alatt. Hogyan olvasunk tekintetekből, gesztusokból, hogyan kell erősítenünk egymást, néha egy-egy érzékenyebb utazó megnyilvánulásával is megerősödve azért, hogy túléljük ezt is, minden áldott nap. Abba sem szeretnék belemenni, milyen emberi tényezők és miért formálják európai vonatos kalandozásainkat, ezekhez a fővárosi utazásokhoz képest, ahol a legnagyobb problémánk annak megértetéséből fakad, miért kell éppen azon a széken ülni, ahová a jegyünk szól. És ide tartozik az is, nem csak személyes túlélési technikákat tanultam itt és most éppen a metrón történő utazásaink alatt. Mára stabilan, minden különösebb koncentráció nélkül megtanultam érezni a megállók közötti távolság mértékét, a befutási idő hosszát, azt, hol lassítunk az alagútban és mi az az időtáv, amikor már túlzottan sokáig áll egy-egy állomáson a szerelvény. Eltérő tapasztalatainál utastársam ugyanis határozottan jelez nekem. Egyik reggel is jött tőle egy ilyen határozott jelzés, amikor a megállóban, zárt ajtókkal, információk nélkül álltunk percekig. Mindenki más szenvtelen arccal, a világ legtermészetesebb dolgaként tűrte ezt…
A kivédhetetlen változások, az idegen megtapasztalása kész lavina számunkra. Mert sokszor számomra is azzá vált. Ha tudunk, persze tudatosan, együtt készülünk a változásokra. Nézzük a naptárat, az évszakok váltakozását, mindent, ami fogódzkodó lehet. Most is készülünk egy változásra, egy búcsúra. A metró pótló buszoktól válunk meg. És sajnos garantálom, hogy ebből tágabb környezetünk is tapasztalni fog, hogy utastársam jó néhány napig még mások számára is jól hallhatóan hangot fog adni veszteségének. De mára már ezek a búcsúzások, ez az alaposan előkészített átmenet is tanít, a változástól való saját félelmeim feloldását is szolgálja.
Sajnos az igazsághoz tartozik az is, hogy a legtöbben, akik még nem vagyunk totális áldozatai ennek az élethelyzetnek, hogy van saját, személyes szabadságunk, az leginkább a szereteten, a figyelmen és az áldozathozatalon alapuló kapcsolat- és ellátórendszereken múlik. Családtagjainkon, barátainkon, a pedagógusokon és igen, kicsit önmagunkon is. Olyanok vagyunk, mint a kötéltáncosok, akik ezen láthatatlan kötelékek által szőtt háló fölött egyensúlyozunk a magasban. Azelőtt szakmabeliként is és nem csak családtagként érintve, érthetetlenül állok jómagam is, akinek igazán módjában állna ezt a hálót valós szálakból megszőnie (például támogatásokkal, megfelelő fizetéssel az érintettekkel foglalkozók számára), aki ezen segíteni tudna, az mikor teszi ezt már meg?