Szerző: Sári Edina
Nagy izgalommal készültem a Holdvilág Kamaraszínház és a Kókai János Társulat koprodukciójában készült Gázember groteszk víziójának előadására, mert imádom az abszurdot, amit már csak egy paraszthajszál választ el a groteszktől, ami a valóság még jobban torzított, ambivalens emocionális elemekkel tarkított változata. Az egyszerű néző csak ül a nézőtéren, és magában hezitálva kérdezi: most sírjak vagy nevessek? Mert ami a különbség, az talán a groteszk erősebben áthallásos valóságalapja, ami körülvesz bennünket a hétköznapokon a világban és amin dühöngünk vagy kétségbeesetten kérdezgetjük: hogy történhet meg ez velünk? ilyen a világképünk? ezt hagyjuk a gyerekeinkre örökségül? miért hagyjuk, hogy így legyen?
© Tóth Viktória
A színházművészetben kevesen vállalják fel groteszk darab bemutatását, mert felmerül a kérdés, érti-e majd a néző magát a történetet és az ambivalens elemeket tartalmazó műfajválasztás célját, ezért a komor komédia és a vidám tragédia egybeolvasztása bátor cselekedet.
A Holdvilág Kamaraszínház nem félős, ha darab- vagy műfajválasztásról van szó, sőt, azok megközelítése is sokkal inkább a formabontásról tesz tanúbizonyságot, amit a Kókai János által írt és rendezett Gázembernél is megtapasztaltunk.
Már a nézőtérre való beengedés sem volt mindennapos, mert a Thália által megszentelt deszkákon, a színpadon kaptunk helyet, körben, a díszletek között. A mellettem ülő nézőben felmerült, hogy esetleg interaktív helyzetbe kerültünk, de szerencsére nem, a további események a szokásos mederben folytak, a színészek játszottak, mégpedig zseniálisan, mi pedig tátott szájjal néztük, mit lehet egy ilyen kis helyen kihozni egy ennyire lehetetlen helyzetből.
Mert a főszereplő, Egres Béni, alias Homolya Huba (Kókai János) stabil helyzete és sorsa lassacskán ellehetetlenül. Éldegéli a sikeresnek mondott zeneszerző életét, dolgozik, a műveit még az operában is elismerik, tehát számottevő egyéniség egy számára valós világban, valós emberek között, látszólag valós kapcsolati rendszerben.
Az operában játsszák ugyan a zeneműveit, de azokat mintha rajta kívül senki sem élvezné igazán. Vajon mi lehet mégis a sikerességének a titka? – teszi fel a kérdést a hüledező néző. Az operaházba bejutni zeneszerzőként nem mindennapi teljesítmény – vakarjuk a fejünket gondolatban. De nem sokáig morfondírozhatunk ezen az anomálián, mert azonnal egy munkahely titkos románcába avat be minket a darab írója.
Ugyanis Huba, a Kultuszminiszter (Regős János) fiaként majdnem viszonyba kerül az amúgy leszbikus Primadonnával (Koncz Eszter), de amikor kiderül, hogy Huba az Eladón (Kovács Andrea) kívül senkivel sem kíván frigyre lépni, akkor durcásan visszavonul és jobb híján megelégszik az öltöztetőnő (Kalocsay Mercedes) hevületével.
Ahogy azonban halad előre a történet, egyre inkább azt vesszük észre, hogy a kezdeti lelkesedés után, mintha főhősünk körül egyre fogyna a levegő, és ezzel arányosan az ő kézzelfogható személye is egyszer csak illékony valósággá változik.
Huba egyre jobban elhalványul.
A társaságában lévők egy idő után már észre sem veszik őt, hiába áll ott és mondja a magáét. Szomorú és kétségbeesett, közben mégis keserűn kacagtató a próbálkozása, hogy ismét láthatóvá váljék, illetve, hogy legalább nehogy kirajzolódjon a világból, hogy elfeledve őt, eltűnjék a semmibe.
Huba néha nevetést, néha könnyeket csalva az arcunkra, erősen küzd a fizikai térben maradásért és az Eladó iránt érzett szerelméért, miközben a mindenkinek megfelelni vágyó, Operaigazgató (Geltz Péter) egy visszautasíthatatlan ajánlatot kap a Kultuszminisztertől az intézmény hasznosítására, miszerint focipálya lesz belőle a befolyásos és szó szerint csókos Női Futball Edzőnő (Koltai Judit) kérésére. A groteszk történet körül zajló világ társadalmi helyzetét a Pártnő (Molnár-Kovács Éva) kinyilatkoztatásai világítják meg, ami tökéletesen beleillik az operaházban éppen zajló eseményekbe.
A Kultuszminiszter és az Edzőnő a munkakapcsolat elmélyítése érdekében össze is bútoroznak és azontúl egymáson kívül nem érdekli őket semmi és senki, ami miatt Huba sorsa megpecsételődik, végzete beteljesedik. Hiszen, ha már a családtagjának sem fontos az élete, vajon kinek lenne az?
A Gázember című előadással jó néhány kérdésre keresik a választ az alkotók.
Képesek vagyunk-e igazán figyelni egymásra? Érdekel-e minket valójában, milyen a mellettünk élő ember? Van-e időnk valóságos kapcsolatokat építeni? Vagy… minden kapcsolat illékony, mint maga a főhős? Ja igen! És önmagunkat valóban ismerjük-e…?
A vastaps után érdekes módon nem széledt szét azonnal a közönség, hanem a művészekkel és alkotókkal közösen beszélgetve bizonyítottuk, hogy azon az estén egymásnak igenis fontosak voltunk és nem tünékeny érzékcsalódás az egymás iránti figyelmünk.