Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Szeptember 20-án jelent meg Polcz Alaine (1922-2007) pszichológus, tanatológus, író önéletírása a Jelenkor Kiadó gondozásában. A három forrásanyagból táplálkozó kötet alapjai a Petőfi Irodalmi Múzeumban, Mészöly Miklós hagyatékában mágneslemezen őrzött írásokból, az írónő által magnetofonra mondott és egykori munkatársa Ablonczy Anna által őrzött „Vízakna-fájlokból”, és egy befejezetlen, közöletlen életinterjúból származnak. Az írónő még életében készült a még Erdélyben – szülővárosában Kolozsváron, később Bukarestben, és Vízaknán – gyermekként átélt visszaemlékezései alapján megírt élményeit, benyomásait közölni. Az alapvetően tudományos munkát végző Polcz Alaine írói tevékenységét minden megjelent kötete esetében saját életélményeire alapozta. Azok tárgyilagos stílusa, ezáltal tisztasága és tapasztalatainak önzetlen megosztása tette azokat olyan hiteles forrásokká, amelyek ezen nagyon sokszor kiszolgáltatott életutat ábrázolva íróvá emelték őt.
Első, 1991-ben megjelent szépirodalmi műve, az „Asszony a fronton” már megjelenése évében elnyerte az Év könyve díjat. Ebben a könyvében Polcz Alaine nem csak első házassága kietlenségének felismerését, de a II. világháborúban elszenvedett borzalmait, saját és nőtársainak sokszoros megerőszakolását, és embertelen környezetüket is megörökítette. Az ezt követő írói alkotásai szinte minden esetben összefüggésben vannak második férje, Mészöly Miklós munkásságával és az egymáshoz fűződő mély, elválaszthatatlan, folyamatos kölcsönösségre épülő, de nagyon viharos kapcsolatukkal. Éppen ezért nem meglepő az sem, hogy e gyermekkori visszaemlékezésekben is utalásokat találhatunk férjére és tágabb felnőttkori környezetére, az élményei alapján gyakorolt hatások által is. Mégis a lineárisan felépített kötet meg tudja őrizni azt, a tapasztalatlan gyermeki rácsodálkozást a testvérekre, féltestvérekre, szülőkre és rokonságra, amellyel az írónő, már felnőttkori tudása birtokában sem élt vissza. Nem elsősorban környezeti, vagy külső leírásokkal jeleníti meg a szerző a gyermekkorát meghatározó személyeket, hanem azok reakciói, megnyilvánulásai, az élethez fűződő viszonyulásai által. Így a kötet nem csak egy kislány önmagára ébredését és a világra való rácsodálkozását, annak történelmi, tárgyi háttereit, adottságait örökíti meg, de megannyi ember sorsát is. Ezzel azt sugallva, a felnőtt korba ért író és pszichológus már gyermekkori „szemüvegén” át is úgy látta környezetét, ahogy az egész életén át tette: tévedhetetlen emberismerőként, a közönséges halandók világában egyedülálló látásmóddal, kíváncsisággal és érdeklődéssel. Teszi ezt úgy, hogy nem csak a testi fejlődésére, nemiségének megtapasztalására, öltözködési-, hagyományápolási szokásaira tesz tárgyilagos, kijelentéseket, de gyermeki felfedezéseiben is megnyilvánul az összefüggések keresése és az emberek, a természet változásainak megfigyelése is fontos szerepet kap. Polcz Alaine már gyermekként sem gondolkodott a praktikus, élethez nélkülözhetetlen dolgok használatán, sokkal inkább keltette fel kíváncsiságát az, hogy hogyan lehet minél több információt befogadni az őt körülvevő emberek világa által.
Az, hogy ez adottság, képesség, kiválasztottság vagy valamiféle hit kérdése, mindenki – olvasóként – eldöntheti önmaga. A könyv 133. oldalán talán magyarázatot találhatunk arra is, hogy ez a későbbi élete során sokat tapasztalt, testi és lelki szenvedések sorozatának is kitett nő hogyan bírta elviselni azt, amit a sors rámért:
„Egyszer, amikor anyáék nem voltak otthon, és ébren vártam benézett az ablakon az angyal. Csak a szemét láttam, fenn a felső ablaknak a sarkában. Piros volt. Akkor kezdődött a kapcsolatom az angyalokkal. Nemes Nagy Ágnes is sokat bajlódott az angyalokkal. Csak a halála előtt kaptam meg ezt a versét, Vera küldte el:
Angyalt látni se jó, futott és nem értem el,
Olyan mindenki angyala, milyet megérdemel.”
Polcz Alaine: Gyerekkorom, Jelenkor Kiadó, 2018