Április közepén kerül a boltokba Majoros Nóra letehetetlen fantasyje, a Pityke és prém. Háborúk és békék címmel 2018. április 21-én, szombaton 18 és 19 óra között mutatjuk be a kötetet Zágoni Balázs A Gömb című regényével együtt a Könyvfesztiválon.
A szerző háromrészes, exkluzív interjút adott Dávid Ádámnak, a kötet felelős szerkesztőjének (a szerkesztés oroszlánrésze Rét Viktória nevét dicséri). A beszélgetés első részében többek között a regény különös címe, háttértörténete és részletesen kidolgozott társadalomképe kerül terítékre, de szóba kerül a Pityke és prém fájó aktualitása is az előítéletektől az idegengyűlöletig.
Majoros Nóra © Tóth Gábor
MÓRA: Pityke és prém – elég titokzatos cím. Miért tartottad fontosnak, hogy az eltérő öltözködés külső jegyeivel és szimbolikájával különböztesd meg a két szemben álló népcsoportot, a pitykéseket és a prémeseket.
M. N.: Az identitásunk első, legszembetűnőbb jele a megjelenésünk. A pitykések és a prémesek beszédükben, viselkedésükben, szokásaikban és hiedelmeikben is eltérnek, és akinek az öltözködése pitykés, annak a szóhasználata, a gondolkodása, az étkezése, a kisujja körme hegye is az. No meg szerettem eljátszani a szóeleji „p” betűkkel.
MÓRA: Ez a poláris világrend a Capuletek és a Montague-k acsarkodását juttatja eszembe. Mit érdemes tudni a pitykések és a prémesek ősi szembenállásáról?
M. N.: Nem egyszerű szembenállásról van szó, mert az egymás mellett élő három csoport, a pitykések, a prémesek és a pórok egyszerre ellenségek, miközben erősen egymásra is vannak utalva. A pitykések például éhen halnának a pórok nélkül, a pórok meg elveszettek lennének az uralkodóik nélkül – számtalan ehhez hasonló ellentmondásos viszony jelenik meg a regényben. Egyedül a prémesek élveznek valamiféle függetlenséget, aminek az az ára, hogy a többiek elnyomják, és nem veszik őket emberszámba. No és ott van a kedvenc, láthatatlan szereplőm, a természet, hiszen az emberek tetteinek Mirináriában is következményei vannak a környezetükre.
MÓRA: „Két kastély volt egymásba fonódva. Az egyik a pitykések fellegvára, a híres-míves Priccenproszlin. A másik az első kastély termei mellett, alatt, fölött volt elrejtve, a személyzet sötét folyosóiból és kamráiból állt. Úgy hívta mindenki, a Trottyonkoszlin.” – írod a regény elején. Lenyűgöző részletességgel mutatod be a kastély ellentmondásos, intrikáktól és belső feszültségektől terhes atmoszféráját, ahol egy fedél alatt él a királyi család, a pitykések krémjének számító talpnyalók és a zegzugos folyosókon közlekedő szolgálók hada. Őket egyébként mind valamilyen Sárinak vagy Sanyinak hívnak, és a pórnéphez tartoznak. Hogy alakult ki benned ez a kasztrendszerre emlékeztető, izgalmas társadalomkép?
M. N.: Sokszor érzem, hogy magunkat zárjuk dobozba, aztán szorongunk a falak mögött. De változtatni nem tudunk, vagy nem is akarunk, mert végül is kényelmes az életünk úgy, ahogy van. A szigorú társadalmi rend jellemző a szereplőim belső világára is, hiszen csak a saját kereteiken belül tudnak gondolkodni, és nagyon erős történések kellenek ahhoz, hogy kilássanak a falaik mögül. Prillaszárit, az egyik ikerkirálykisasszonyt például majdnem kivégzi egy prémes, már feni a kését – ez az élmény kell ahhoz, hogy a királykisasszony elkezdje kritikus szemmel nézni a saját világát, és nyitott szemmel nézni a többiekét. A regényben a szereplők sorsa annak függvényében alakul, ki hogyan tudja leküzdeni az előítéleteit, mennyire lát ki a saját „kasztjából”.
MÓRA: Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a Mirináriával szomszédos Körkubik-völgy fekete bőrű lakói az egyenlőség nevében a prémesek segítségére akarnak sietni, de ők babonásan félnek a körkubikoktól, és démonoknak hiszik őket.
M. N.: A körkubik főhős, Ében Hatos fensőbbségtudattal érkezik Mirináriába, mert az ő országában demokratikus rend uralkodik, ami kevesebb teret enged a babonának. Neki éppen azzal kell szembesülnie, hogy az ő tökéletesnek hitt világa kívülről éppen olyan félelmetes lehet, vagy éppen az ismeretek hiánya viheti félre a külső szemlélőt. Ugyanúgy nyitottságot, a másikra való odafigyelést tanul ő is, mint a pitykés királykisasszony, vagy éppen Móg, a prémes. Sőt, még az sem biztos, hogy a körkubik számára ez a folyamat könnyebb.
MÓRA: Miközben a regény elsődleges olvasata egy középkori hangulatú fantasy – amely szerencsére mentes minden aktualizáló kikacsintástól –, lényeges, mindannyiunkat érintő társadalmi kérdéseket is feszegetsz benne a társadalmi előítéletektől és a kirekesztéstől kezdve az idegengyűlöleten át a faji megkülönböztetésig. Miért tartottad fontosnak, hogy reflektálj ezekre a súlyos témákra?
M. N.: Íróként nem valami küldetéstudat motivál, hogy bármit is papírra vessek. Az írás ahhoz hasonlít, mint az álmodás: képekké, történetekké állnak össze a fejemben a napközben átélt élmények. Az engem körülvevő világ, a tapasztalataim sora hívta elő a képeket, amelyekből ez a regény született. Meg egy álom. A regény elején lévő, csipkehidas jelenetet tényleg megálmodtam, és utána kiszakadt belőlem a történet.
Korábbi munkáim során sokat utaztam, különböző országokat, kultúrákat ismertem meg. Miközben egyre nyitottabbá, kíváncsibbá váltam, úgy lett szembetűnő, hogy a környezetem egyre inkább bezárkózik, és egyre hangosabbá válnak az előítéletek. A regényt 2014-ben kezdtem el írni, és ezek a kérdések már akkor is aktuálisak voltak. Sokkal jobban szerettem volna, ha a regény mára aktualitását veszíti, de sajnos nem így történt.
MÓRA: Minden népcsoportot, illetve társadalmi réteget képvisel egy-két fontos szereplő, így válik egyből átélhetővé és szerethetővé a Pityke és prém ellentmondásokkal teli, összetett világa.
M. N.: Amikor az ember meghallgat egy történetet, különböző módon mesélik el a szereplői. Például ha egy szakítás során az ember mindkét felet meghallgatja, olyan, mintha nem is ugyanaz történt volna velük. Ezt mindig is izgalmasnak találtam, és élveztem eljátszani a jelenséggel a regényben. Azt is szerettem volna, ha az olvasók nem egy népmesei helyzetben találják magukat, amikor éppen a királykisasszonnyal, vagy pont a szegénylegénnyel azonosulnak, hanem egyszerre látják a királykisasszony, a szegénylegény és még a sárkány igazát is.
Borító: Papp Beatrix