Interjú: Tóth Judit Nikoletta
Fotók: Kaunitz Miklós
Cseh Tamás ma, január 22-én lenne 75 éves, amely alkalomra, immár harmadik kiadásként az Európa Könyvkiadó gondozásában jelenik meg Bérczes László beszélgetőkönyve, amely alapját egy majdnem egy éven át tartó beszélgető sorozat adta. Ennek kapcsán ültünk le beszélgetni.
Mielőtt bármi mást kérdeznék tudnod kell, nagy rajongója vagyok a rendezéseinek, és ha tudok az összes Ördögkatlanon ott vagyok viszont magát a kötetet frissen olvasom, mikor megtudtam találkozunk, nem is sikerült a végére jutnom. Cseh Tamással élőben, előadóként nem találkoztam, néhány dala, felvételről rám is nagyon nagy hatást gyakorolt. A könyv róla, veled nagyon inspirált és foglalkoztatni kezdett ezzel kapcsolatban egy gondolat, amivel indítanám is ezt a beszélgetést. Nem olyan régen, Röhrig Géza mondta egy interjúban, hogy „mindig csak a másiktól tudhatod meg, hogy te ki vagy”. Nem csak a könyv kapcsán, de azért is nagyon sokat beszélgettél Cseh Tamással. Nagyon sok minden kiderül általad Tamásról, az ő életművéről, a gondolkodásmódjáról, a világhoz való viszonyulásáról. Mi derült ki Bérczes Lászlónak saját magáról ezek alatt a beszélgetések alatt?
Bérczes László: – Érdekes ez a Röhrig mondat, mert én úgy fordítom le, hogy az, aki nagyon valamire születik, mondjuk Tamás arra, hogy dalnok legyen, az által tudja meg, hogy ő kicsoda. De aki nem születik nagyon valaminek, mint például én, az segítséget keres, tehát keresi a másik embert, akivel mondjuk beszélgetve, meg persze barátságban, tényleg megtudhat valamit önmagáról. Önző módon engem csak saját magam érdeklem, és most mégse tudok hirtelen erre válaszolni, hogy mi az a konkrét dolog, amit megtudtam magamról. Azt megtudtam, de azt talán előtte is tudtam, hogy Tamás engem nem venne be még gyalogosnak se a seregébe. De ezt tudtam is magamról és nem is szeretnék még gyalogos se lenni Tamás seregében és senkinek a seregében. Tehát azt talán addig is tudtam, hogy mindenáron a béke, a párbeszéd mellett voksolok és nem a háborúskodás mellett. Tamásban és ezt a könyv is példázza, gyerekkorától a háborúskodás, az indiános volt a hangsúlyos. Az Indián-játékban is érdekes dolog, hogy nem tudtak együttműködni egy másik indián szervezettel, mert az utóbbi inkább a hagyományok ápolásában találta meg az örömét, Tamásék Indiánja viszont háborús játék volt. Tehát ott a törzsek egymással csatáztak, és immár Tamás nélkül, csatáznak a mai napig. Így én ebben sem vettem volna részt. Tamásnak volt egy erős, férfias, mondhatjuk: militáns tulajdonsága is.
Bérczes László
Kicsit partizán is volt.
Bérczes László: – Partizán, aki indiánként kivonul a világból, partizán, aki mindenáron kiáll az igazáért. A Tamással való beszélgetések során megerősödött bennem, hogy én a konfliktust nem keresem, hanem kerülöm. Amikor még a Bárkán (Bárka Színház) dolgoztam, Tamás estjein mindig ott voltam. Előtte sokat beszélgettünk az öltözőben, és az est után is vele voltam – egy ideig. De amikor már a világmegváltó sávja kezdődött az éjszakának, én bizony leléceltem.
Nagyon átérződött a könyvön az és tetszik is, hogy annyira természetes kölcsönösség és őszinteség van köztetek. Ahogyan ő és te is megnyilatkoztok a világhoz, az emberekhez való, az egymáshoz való viszonyotokról, abban semmi körítés, semmi köntörfalazás nincsen. Semmi álarcot nem visel. Ő az életben sem viselt ilyen pózokat?
Bérczes László: – Az emberi viselkedésben természetesen minden egy kicsit pózzá válik. Ahogy Tamás például nem tudott mit kezdeni a sikerrel, a tapssal, és ahogy tétova civilként, fél mosollyal az arcán zavartan toporgott a színpadon… Mindezt ő tudta magáról, és profi módon „használta” is. Tehát rajtamaradt póz volt, mégis igaz és hiteles. Vagy amikor – nem gyakran, de megesett – elfelejtette a szöveget: ebből ő ügyes gesztusokkal erényt kovácsolt, és a dal jobb lett, mint volt. De az egészben az a leglényegesebb, hogy a dal mindig ott és akkor született meg. Akkor is, hogyha a tízezredik alkalommal énekelte azt Tamás. Tanúja voltam, ahogy még az utolsó időszakában is, tehát 30 év éneklés után is, valami belső, a lámpaláznál sokkal gigantikusabb, élethalál izgalom volt benne színpadra lépés előtt, amiből következett, hogy ő nem fog rutinból semmit megoldani. Innentől kezdve óriási tétje volt minden egyes színpadra lépésnek, mert az a másfél óra semmi másról nem szólt, mint hogy ő ott most áll és énekel. A jelenlét erejének mondanám ezt. És ebből következik az őszinteség. Mert nem elhatározásból őszinte az ember. És nem is elhatározásból izgul. Ez a jelenlét személyessé tett minden elhangzó dalt. Aki ott ült és hallgatta, azt élte meg, hogy a dal csak neki szól. Miközben persze nem csak neki szólt, de itt és most történt meg a dolog. A legjobb fajta színháznak az ereje ez.
Ettől gondolhatta mindenki, hogy a barátja, ettől mehetett mindenki oda hozzá jó ismerősként. Mert Tamás valóban ránézett arra az emberre. Emlékszem, hogy a könyv első kiadása után volt egy dedikálás télen a Ráday utcában, és Tamás nem tudott megfelelni a feladatnak. Ő nem tudta azt csinálni, hogy elé raktak egy könyvet és belefirkantott valamit. Ha vele szemben leült valaki, ő beszélgetett vele, és akkor az egy személyes dedikáció lett. Csakhogy a sor a Kálvin térig kígyózott. Tehát a legvégén be kellett gyűjteni a könyveket, Tamás hazavitte őket, mindenki írja bele, hogy mit szeretne, mert egyszerűen nem haladt a sor. Pedig betegen is nagyon igyekezett, legalább öt órán keresztül dedikált. Én ismertem őt, tehát nem tudtam odamenni és azt mondani neki: „Figyelj Tamás, így baj lesz, gyere ki és nézd meg, hol a sor vége”. Ha látta volna sem tudta volna másként csinálni.
Ő mondott neked arról valamit, amikor ez a könyv megjelent, hogy számára mit jelentett? Mert ez így egyben egy összegzés volt az életművéről, a személyes történetéről, akárhogy nézzük.
Bérczes László: – A legjobb az lenne, hogyha itt ülne, és ő válaszolna. Nincs mese, muszáj azt mondanom, hogy igen, neki is fontos volt a könyv. Ő úgy emlegette: a „könyvünk”. Ez jólesett, ennél többet nem is akarhatnék. Tamás nagyon alapos volt, tehát ahogyan egy-egy előadás előtt egész nap készült arra az estére, és ahogy huszonhatodszor kivasalta az ingét, összehajtogatta a dzsekijét, odakészítette a zokniját, kifényesítette a cipőjét, szóval mániákusan alapos volt. Ez jellemezte akkor is, amikor a szövegünket javítgatta. Sorról sorra haladt, és mindenhol egy picit belejavított. Ő jól írt, remek indiános regénye is megjelent, szóval ő segített engem ahhoz, hogy ez egy jó könyv legyen.
Van a könyvben egy momentum, egy nagyon rövid reakció tőled, ami rám nagyon nagy hatást gyakorolt. A Bartók Béla úton álltok és van egy „egymásnak feszülés”, amit te úgy zársz le, hogy azt írod, akkor azt hitted talán soha többé nem találkoztok. Minden valamire való kapcsolatban, bármilyen is az (barátság, szerelem), össze kell feszülni? Vannak ilyen szakadások?
Bérczes László: – Szerintem nem. Ez ennél hétköznapibb történet. Amikor ő este énekelt, egész nap arra a másfél órára készült, gyűjtötte be az energiát, amit kicsapott ott, a színpadon. De még dolgozott benne az iszonyatos energia, és éjszaka olykor „háborúskodásban” szabadult meg tőle. Ez egy ilyen hajnal volt.
És akkor nektek, akik közel álltatok hozzá, ezt meg kellett tanulni kezelni? Önmagadban, nem is igazán őt, hanem azt, hogyan reagáld le ezeket a helyzeteket?
Bérczes László: – Azt tudom, hogy Bereményi Géza talán egy orvos ismerősét kérdezte, mit kell olyankor csinálni, amikor Tamásban dúl az adrenalin. Nincs mit tenni, ez volt a válasz. Ez tulajdonképpen abból fakadt, hogy aznap estére iszonyatos energiákat gyűjtött be, és ebből következett a jelenlét ereje. Tamás máskülönben a hétköznapokban, a mindennapokban egy kedves, finom és szelíd ember volt. A másik ember legkisebb rezdülésére is érzékeny és nyitott, bölcs férfi, aki a másikat egy mosollyal, egy simogatással megsegítette. Ebben mi nagyon találkoztunk. Nem magamat akarom ezzel fényezni, de ebben a szelídségben, ebben találkoztunk. Abban, hogy öt percenként szerelembe esünk, abban, hogy … de nem erről akarunk mi most beszélni. A könyvvel kapcsolatban fontosnak tartom, hogy beloptuk a jelenidőt. Hogy éppen mi van: hogy a gyógyszert szedi, hogy lázas, nem lázas, cigizik-e még… A dalokat is a jelenidő élteti. Tamás és Géza mindig arról beszélnek: „Mi van? Mi van? Mi van?”
Az általam látott rendezéseid közül szinte valamennyiben – leghangsúlyosabban A gát és a Tél című darabokban – alapvető szerepet kap maga a kommunikáció minősége. A gát című darabban egy zárt közösségé, a Télben egy szerelmes páré. Miért foglalkoztat téged ez a téma ennyire?
Bérczes László: – Az életben azok a történések, hogy itt karambol van, hogy kitört a háború, hogy földrengés van… Ezek nyilvánvalóak. De vannak azok, amelyek nem nyilvánvalóak, de attól még történnek. Amikor két ember bizonyos szavakat pötyögtet a másik felé, és közben annyi minden történik. De ezek a láthatatlan rétegekben történnek, és ezek izgatnak engem. A nem nyilvánvaló, az észrevétlen, de attól még létező történés. Most is egy ilyen darab foglalkoztat. Egy XXI. századi civilizációban élő, két „rendben lévő” amerikai házaspár ül a kertben. Béke van, harmónia. Egyikük meglát a közelben egy döglött mókust, és mind a négyen pánikba esnek. Mit kezdjenek a helyzettel? Tökéletesen körbeburkolt, védett békéjükben hogyan szabaduljanak meg a közelükben lévő, elpusztult állattól? Valójában a halál tudatától. Mert magamat is beleértve képtelenek vagyunk bármit is kezdeni az elmúlással.
Eszembe jut Éva (Cseh Tamás felesége) hangsúlya a beszélgetéseitekben… Az, ahogyan időnként megjelenik egy tál levessel, és érezni kell, nem a levesen van a hangsúly, a leves az csak szimbolizálja mindazt, amire a kapcsolatuk épült, a gondoskodást, az odafigyelést.
Bérczes László: – Igen, talán kiderül ebből, hogy Éva egy nagyszerű ember, illetve, hogy egy gyönyörű kapcsolat volt ez. Nyilván nem a leves, de közben mégis a leves… A Nő az életben. Amikor bajban voltam, apám szónoklatot tartott, anyám meg elém rakott egy levest.
Különböző eseményekkel készül a művészvilág Cseh Tamás 75. születésnapja alkalmából. Van kimondottan olyan esemény, amihez te is csatlakoztál? Van olyan, ami különösen fontos?
Bérczes László: – Nem. Nem csatlakoztam semmihez, de 22-én este el fogok menni a Cseh Tamás Archívumba, ott lesz egy est. Hozzájuk van közöm. Barátságból, kíváncsiságból megyek. Mi a nyáron megcsináltunk a Katlanban (Ördögkatlan) egy nagy, nem is tudom minek nevezzem… Cseh Tamás és Leonard Cohen közös estet.
Személyesen nem voltam ott, de több barátom mondta, hogy a Katlan csúcspontja volt, hatalmas érzelmek szabadultak fel a Szoborparkban…
Bérczes László: – Szerettem volna „felhozni” ezt az estet Budapestre, nem sikerült. A lényeg, hogy a 75. születésnap kapcsán (is) sok-sok Cseh Tamás-est tartatik. És ez jó. Nagyszerű zenészek-színészek éneklik a dalokat Lovasi Andrástól Jordán Adélig, Beck Zolitól Tompos Kátyáig… Azt mondanám, hogy szerintem ez a kultúra. Egymásnak adni a váltóbotot. Ez nem karótnyelt hagyományápolás, hanem a dalok újbóli megszületése. Azt, amit Tamás Gézával, Másik Jancsival teremtett, azt kell a magunk módján tovább vinni. Olyan, mint a fülbesúgás. Ha sikerül egy szépet súgni valaki fülébe, akkor az ötvenedik ember talán már nem fogja tudni sem, hogy azt annak idején Tamás súgta valaki fülébe. De ha szépen szól az ötvenedik is, akkor ő megőrzött és teremtett valamit. De hiszen Tamás is abból építkezett, amit hallott: falusi asszonyoktól, a rádióból, mindenfelől. Ez a láncolat maga a kultúra.
Te magad két életművet beszélgettél már végig az érintettekkel. Cseh Tamással és Törőcsik Marival. Bérczes László készen állna arra, valaki vele beszélgessen?
Bérczes László: – Nekem erre nincs szükségem. Ha igaz abból valami, amit Röhrigtől idéztél az elején, és igaz, akkor ezek az én beszélgetőkönyveim is. Ezekből én is felismertem magamat, és mások is felismernek engem. Csak én Tamás és Mari „oldalvizén” hajóztam be a célba.
Egyet még nagyon szeretnék kiemelni. A Cseh Tamás beszélgetőkönyv első két kiadását egy másik kiadó adta ki. Ezt a harmadikat most az Európa Könyvkiadónak köszönhetem. Azt, hogy Tamáshoz méltó, finom odafigyeléssel szerkesztették újra a könyvet. Ez nagyon fontos.
