Lejegyezte: Sári Edina
A hangját már hallottam szinkronban, és amikor megláttam a Pesti Magyar Színház Naptárlányok című előadásában Jessie-ként, akkor rögtön azonosítottam vele.
Koherens a megjelenésével. Erőteljes a kisugárzása és pozitív a jelenléte. Látszik rajta, hogy szeret mulatni saját magán és másokat is imád megnevettetni. Ezzel még jó humor is párosul, így remek játszótársat kap az, akivel összehozza a szereposztás.
Már-már elfogadja önmagát, de örökké ambivalens marad a színészi pályával kapcsolatban.
„Keleti Pista bácsinál kezdtem a Pinceszínházban. Ő mondta rólam, hogy szemérmes exhibicionista vagyok. Kérdeztem tőle, Pista bácsi, ez mit jelent? Hát azt, hogy olyan vagy, mint az, aki kimegy a Ligetbe mutogatni magát, de a kritikus pillanatban eltakarja az inkriminálható testrészét egy kalappal.”
– Meglepett, amikor májusban Tallós Rita – a darab rendezője – felhívott, és felkért a szerepre, főleg, amikor felvázolta, miről szól. Kérdeztem, hogy biztosan engem akartál felhívni? Határozottan igen mondott, amire én is. A darabban vetkőzni kell, és mivel én amióta világ a világ, elégedetlen vagyok a megjelenésemmel, ez erős kihívásnak ígérkezett. De nemcsak elégedetlen vagyok, hanem alapból egy hülye bevállalós is, plusz arra gondoltam, hol van még a szeptember vége! – és elvállaltam Jessie szerepét a Naptárlányokban. Kábé augusztus közepén eszméltem fel, és kezdtem el aggódni, hogy mégis mi a búbánat lesz ebből, mert itt állok kövéren, hogyan fogok én nekivetkőzni, főleg, hogy egy valós, kézzelfogható naptáron egy fotó is megörökít! És akkor otthon leporoltam a futógépet. Nem lettem sokkal vékonyabb, viszont határozottan jobban bírom a gyorsöltözéseket, futkorászásokat a takarásban. Külalakom miatti aggodalmam ellenére óriási sikere van a darabnak és naptárnak!
Az volt a fantasztikus ebben a próbafolyamatban – és ez a csapatmunka érdeme –, hogy hihetetlenül jó, pozitív energiák gyűltek össze a színpadon. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan produkcióban vettem részt, amit ennyire jó volt próbálni. Illetve sok jó próbafolyamatos darabot éltem meg, de ez benne van a top ötben. Amúgy is, ahogy öregszem, egyre jobban szeretek próbálni. Mára elmúlt belőlem az idő sürgetése, élvezem a mindennapi próbák alatti szöszölést a szereppel, a többszöri nekifutás lehetőségét, önmagam „kóstolgatását”, mi az, ami még ott van bennem, vagy mi az, amit determinált bennem az élet. Ebben a próbafolyamatban az összjáték volt a legklasszabb. Már mindannyian elfoglaltuk és/vagy elfogadtuk a saját helyünket a színház világában. Beleértve a rendezőnket, Ritát is. Csak a lényegre kellett koncentrálnunk, ez nagy energiákat szabadított fel. A közönség is láthatja ezt a kohéziót, ami kialakult, és ami sodró lendületet ad az előadásnak. Ezt bizonyítják a nézőtérről érkező reakciók, a nevetések, szipogások, nyíltszíni tapsok, amelyekből érezzük, hogy a nézők együtt rezdülnek a hat rylstone-i nővel és a többi szereplővel az egész előadás alatt. Kell több egy színésznek? Nem mellesleg újra egy darabban játszom az öcsémmel, Bede-Fazekas Szabolccsal.
– Volt egy posztod a fészbukon, amelyben leírtad, azon elmélkedtél a takarásban, hogy mi inkább a színház feladata. A szórakoztatás vagy az ismeretterjesztés.
– Ismeretterjesztés? Ezt írtam volna? Csak arról polemizáltam önmagammal – pont a Naptárlányok kapcsán –, hogy néha elszemtelenedem a színpadon, mint a piaci légy, jólesik nevettetni, s vajon ez a művészeti skálán hol helyezkedhet el. Meglehetősen magamnak való vagyok az életben. Közös élményt akarok megélni a színházban, katarzist, amit úgyis el lehet érni, hogy az embernek a nevetéstől csordul ki a könnye. Boldogság, hogy olyan „óriásokkal” lehettem egy színpadon, akik a piedesztálról néha alászállva nagy huncutságokat követtek el a kollégák szórakoztatására. Van, akinek ez jól áll, van, akinek nem, részemről szerencsére igen.
Bede-Fazekas Anna, Soltész Bözse, Hegyi Barbara, Igó Éva, Tóth Enikő, Udvarias Anna
– A szerepekből megismerhetjük Bede-Fazekas Annát, az embert?
– Mint az elején mondtam, szemérmes exhibicionista vagyok. Persze, ott vagyok benne a szerepben, a kimondott szóban, a cselekvésben, a karakter az én hangomon szólal meg, az én vagyok. Én is vagyok. Popper Péter ezt annak idején nagyon szépen meghatározta A pokol színei című könyvében, amelyben az átváltozások titkairól írt, a színész méltóságáról, és a színésztípusokról. Ott írja, hogy van a komédiás színész és a varázsló színész, tehát van, aki belülről építkezik és van, aki kívülről.
Szerintem nincsenek ilyen merev határok, valahol minden színész a köztességben lebeg, persze szerepe szerint lehet dominánsabban hol egyik, hol a másik. Ezt próbálom átadni a tanítványaimnak is.
– Hol tanítasz és mit?
– Drámapedagógiát tanítok az Őze Lajos Alapítvány égisze alatt, két helyen, Kőbányán és Újpesten. Mindkét helyen fantasztikus gyermekeim vannak, nagyszerű szülőkkel. Újpesten a dráma szombat reggel kilenckor kezdődik és a szülők vállalják, hozzák a gyerekeket, akik nem a lóbőrt húzzák az ágyban, hanem jönnek és drámáznak és szeretik csinálni. Nagyon, nagyon büszke vagyok minden csoportomra. És nagyon sokat tanulok tőlük. Ahogyan gondolkodnak, ahogyan látják a világot, abban őszinte rácsodálkozás, őszinte vélemény és természetesség van. És lassan egy éve drámázom a Budai Gyermekszem Pont Általános Iskola gyerkőceivel is. S bár a kezdet kezdetén elmondom a szülőknek és a gyerekeknek is, hogy nem szeretnék kis Júliákat és kis Rómeókat látni a foglalkozásokon, az év végi bemutatók előtt mindegyik azt kérdezi nagy boci szemekkel: „Én leszek a főszereplő?” „ Hány mondatom van?” „ Neki mért van több mondata?” Úgyhogy nincs is más dolgom, mint írni egy darabot tizenhat főszereppel.
– Van szerepálmod?
– Így ötven pluszosan? Nincs! Inkább szereplőtárs-álmaim vannak, hogy kikkel szeretnék még játszani. Az élet, vagy a sors úgyis hoz jó helyzeteket, akkor is, ha nem akarom görcsösen. Itt van például a Naptárlányok. Komolyan mondom, sok-sok véletlen kellett – amiben én nem hiszek –, hogy végül én játszam Jessie –t, ami – ahogy mondani szokták – pofán talált. Ezt én így nem tudtam volna kiálmodni magamnak. Hát nem sokkal klasszabb ez így? Többször fölvetődött már, hogy csináljak monodrámát. Attól félek, hogy halálra unnám magam magamtól. Egyértelműen társulatpárti vagyok, mert amikor szakmai gyakorlatoztam a Vígszínházban, eldöntöttem, hogy én pont így akarom, harminc év egy helyen, hűségesen, szeretetben, aztán semmi nem úgy lett és még csak nem is miattam. Vagyis annyiban miattam, hogy nem sokszor emeltem fel a telefont szerepért, szerződésért. Ha igen, azt el is baltáztam. Annak idején Petrik Jóska bácsi azt mondta két nagyfröccs között: a színésznő nem megy, a színésznőt hívják. Na, ilyen hülyeségek befészkelik magukat a fejembe és determinálnak.
– Milyen feladatok várnak 2018-ban?
– Februárban a Magyar Színházban elkezdem próbálni Háy János Utánképzés (ittas vezetőknek) című darabját. Az egyik pszichológusnőt játszom majd, ezen kívül megy tovább a nagy sikerű Naptárlányok, és nyáron folytatjuk a Mi kis falunk forgatását. És tanítom tovább a gyerekeimet.
– A tanításon kívül van még valami szenvedélyed?
– Aha, imádok főzni. Konyhában, fejben – ezt csak azért mondom, mert nemrég Hegyi Barbara meghívott egy beszélgetős műsorba, ahol fejben főztünk. Amíg volt a Yummber – sajnos már nincs – csináltam a kezdetektől. Nem részletezem az egész sztorit, a lényeg, hogy vadidegen embereknek főztem, amikor ráértem, ezt föltettem az internetre és aki bejelentkezett, jöhetett enni a lakásomra, a konyhámba. Igen, először én is megrémültem, ki jön, miről fogunk beszélni, meddig marad? Egyrészt a rendszer biztonságos volt, másrészt fura, de a hasonlók hasonlókat vonzanak. Hozzám ismeretlenül is középkorú, értelmiségi emberek jöttek és nagyon jól szórakoztunk. De kevesen. Érdekes, hogy nem lett népszerű ez az étkezési forma, pedig ott volt az asztalon a szívem-lelkem. Mintha kicsit bizalmatlanok lennénk egymás iránt. Egyébként szeretek otthon lenni. És aki járt már nálam, az is szeretett nálam otthon lenni. Szerintem nagyon barátságos otthonom van. Anyám és apám jó manuális készséggel rendelkezik, tőlük örököltem az állandó „bütykölést”. Átrendezek, átalakítok, megszerelek, kifestek, igazi házi barkács. Van pici kertem, épp kis fűszernövényeknek való. Vagy olvasok, zenét hallgatok és néha zongorázom. Egy időben komolyan nekiálltam, elővettem a régi kottáimat, gyakoroltam a szonatínákat, főleg egyet, ami a kedvencem volt. Aztán a szomszéd néni megjegyezte: hallom mostanában zongorázik, kedves Anna, mindig ugyanott rontja el.
A főzésen kívül van még egy szenvedélyem, a régi tárgyak gyűjtése. Olyanokat szeretek beszerezni, amiket használni tudok. A legtöbbet a saját nagyimtól zabráltam, használom a régi, fából készült tökgyaluját, a piros vájlingot, nálam van az éjjeli szekrénye és egy 1848-ban hímzett falikép, ami öröklődött családon belül. Járok ócskapiacokra, böngészem az antik portálokat és ha választani kell egy új cipő vagy egy régi csiszolt pohár között, az utóbbit választom. Az öreg tárgyakban ott van bezárva egy-egy régi mese, furi történet, ami most már az én tárgyam, az én történetemmel, és ez összekapcsolja a múltat és a jelent.