A színház egy keddi napon kezdődött – Interjú Bácskai Júlia szabadSZÓművessel

Szerző: Sári Edina

Ha vannak kórházak a test bajaira, akkor lehet gyógyhatású színház is, ahova akkor kell elmennünk, ha úgy érezzük, hogy saját magunkkal, vagy az emberi viszonyainkkal vannak gubancaink. Vagy ha merő emberi kíváncsiságból csupán szórakoznánk mások gubancain.

A Bácskai Júlia pszichológus, író által megálmodott és vezetett Hangulat- és Kapcsolatjavító Vándorszínház terapeutája ő maga, aki – mit is tehetne mást a gyógyulásunk érdekében, mint – igazi színészekkel eljátszatja a mi lelkünket nyomorgató problémáinkat azért, hogy kívülről ránézve, végigélve, a lehetséges megoldások egyikét- másikát szemrevételezve dűlőre jussunk a bensőnk forrongásához vezető gondok megoldásában.

Bácskai Juli Pszichoszínháza a tizenhetedik évében jár, igazi brand-dé nőtte ki magát a színházak között, állandó játszóhelye van az Eötvös10-ben, s a színészek ismertségét és elismertségét jelzi, ha a helyzeteket, emberi viszonyokat a színpadra álmodó játékmester felkéri őket bármilyen szerepre.

Amikor az önéletrajzát olvastam, kísérteties analógiát fedeztem fel Bácskai Juli és az enyém között, mintha a saját életutamat láttam volna viszont az ő soraiban.

Nagyon kíváncsi lettem rá, az ő útja mikor és hogyan kanyarodott a színház, a színjáték felé.

Lakása könyvtár-dolgozószobájának hatalmas foteljébe süppedve mesélt nekem.

„Az a kérdés, hogy hogyan jutottam el a Pszichoszínház megálmodásához, alapításához és vezetéséhez?

Egyrészt minden azzal kezdődött, hogy szabad embernek születtem, és szabad is akartam maradni, mert az a legfőbb érték számomra, hogy ne daráljanak be.

Másrészt azt sem tudtam, mi az a pszichológia, de eszmélésem óta nagyon érdekelt az ember természetrajza.

Középiskolás koromban végigzongoráztam magamban a lehetőségeket, de rájöttem, hogy számomra a növények dögunalmasak, az állatoktól félek, a természet szeretetét és megismerni vágyását idősebb koromra prognosztizáltam, így kíváncsiságom tárgyának megmaradtak az emberek.

Nem voltam kitűnő tanuló sem, a pszichológia szakra akkor összesen tíz embert vettek fel, esélytelen volt felvételizni is.

Egy reklámcégnél kezdtem el dolgozni, és elvégeztem egy kétéves reklámkurzust, később egy elméleti kutatóintézetbe kerültem, ahol én találhattam ki magamnak a kutatásokat.

Rájöttem, hogy a kutatóintézet zászlaja alatt olyan helyekre lehet eljutni, ahova különben ritkán, illetve soha nem engednek külsősöket. Egy évig jártam egy kórházba, egy évig egy textilgyárba, ahol sok embert, sok élethelyzetet megismertem.

Harmadrészt az emberek iránti kíváncsiságomhoz hozzájött az, hogy én mindig is írtam. Írtam a varrónőkről, ápolónőkről, szinte mindenkiről, akivel kapcsolatba kerültem.

Negyedrészt  tíz évesen csináltam először egy színházi előadást a balatoni nyaralás alatt a többi gyerekkel, mert nem voltam az a sportolós-úszós gyerek, viszont valamivel el kellett ütnöm az időt. Az első év előadása hagyományt teremtett, azután minden szülőkkel való nyaralás alkalmával bemutattunk egy általunk írt és játszott színdarabot a felnőtteknek.

Ezek mindegyike hozzátett ahhoz a „nagy” egészhez, hogy most a Pszichoszínházat vezetem, de menjünk végig sorjában!

A népművelő-könyvtár szakot  elvégeztem egy főiskolán, közben jelentkeztem az ELTE-re pszichológia szakra. Komplex hat éves képzés volt, mindenre kiképeztek minket: klinikai pszichológia, pedagógiai pszichológia, de én mindig is tudtam, hogy építő jelleggel akarok fejleszteni, tanítani. A Ki kicsodában is úgy szerepelek, hogy az egészségesek pszichológusa vagyok, és ehhez tartom magamat.

Közben beleszerelmesedtem a 25. Színházba. Hosszú éveket töltöttem el úgy a társulattal, hogy nem voltam a tagja, de állandó bejárásom volt a próbákra, előadásokra, vidéki turnékra, ami életem egyik legnagyobb élménye volt.

A 25. Színház Magyarországon az első avantgárd, alternatív színházi műhely volt, amely az Egyetemi Színpadból nőtte ki magát. Gyurkó László író alapította Berek Katival, akibe akkor éppen szerelmes volt.

Elsőként Jordán Tamást válogatták be a társulatba, aki abban a pillanatban otthagyta a Műszaki Egyetemet, mert az Universitassal még csak-csak összeegyeztette a Műszakit, de a 25. Színházzal már nem tudta.

Hármukhoz érkezett a Főiskoláról többek között Haumann Péter, Lázár Kati, Cseh Tamás, Márta István, Novák János, Kristóf Tibor.

Kicsit változott a helyzet, amikor megérkezett Földessy Margit és Iglódi István, mert ők behozták a professzionális színjátszás vonalát.

Ekkor a kedvesen amatőr színház, az első magyar avantgarde színház, ahol több Jancsó-darabot is bemutattak, ismert országjáró társulattá vált.

Hozzám úgy jutott el a 25. Színház híre, hogy egy riportot hallottam velük, és nagyon meghatott, hogy olyan helyekre viszik el a színjátszást, ahol még sosem járt társulat.

Csodálatos dolognak tartottam, amikor megyei turnékkal jártuk az országot, megálltunk egy-egy állomáson, és kihirdettük, hogy az iskolaudvaron lesz színház, körbekiabáltuk nagy csinnadrattával a falut, és jöttek a nénik, bácsik, meg a gyerekek kis sámlival, horgászszékkel. Mindez a hetvenes évek közepén történt, amikor még nagyon kevés embernek volt tévéje, az is fekete-fehér, nagyon kevés műsorral, még kevesebb szórakoztató műsorszámmal, ami viszont erősítette a közösségi életet, mert kényszerűségből átjártak egymáshoz az emberek együtt nézni a dobozt.

A 25. színház erőssége az volt, hogy mindig közvetlen kapcsolatot tartott a közönséggel. Velük volt olyan élményem is, amikor felnőtt emberek kiabáltak fel a színpadra, a Don Qujiote alatt, hogy „vigyázz, ott jön mögötted!” úgy, mint a gyerekek a bábszínházban. Nem láttak soha színházat, és igazinak gondolták a történetet.

Ezeket a reakciókat átélni egyszerűen csodás volt!

Akkor találtam ki magamnak, hogy én „főállású néző” vagyok, és mellette írtam, írtam a történeteimet. Nemcsak az asztalfióknak, hanem különböző napi- és hetilapoknak, valamint a Pesti Műsornak színikritikákat. Persze közben mindig csináltam valami „rendes, felnőtt” keresőtevékenységet.

Amikor végezetem az egyetemen, éppen akkor indult be az országban az iskolapszichológia, és minket, végzősöket személyesen úgy kértek fel erre a foglalkozásra. Nekem két kikötésem volt, hogy középiskola legyen, és hogy koedukált iskola legyen.

Ehhez azért ragaszkodtam, mert akkor már évek óta kijártam iskolákba előadásokat tartani, mint a VIII. kerület népművelője, és azokba – szakiskola lévén – egynemű gyerekek jártak.

Az én professzióm pedig az volt, hogy az égetően hiánycikk szexuális felvilágosítás témáiról beszéljek, meg magáról a párkapcsolatról, mert a gyerekeknek szükségük volt egy olyan emberre, aki előtt nyíltan beszélhettek, és aki nem ájult el a történeteik hatására, vagy bizonyos szavak hallatán. Akkoriban ilyen kérdésekről csakis az IM-ben (Ifjúsági Magazin) lehetett olvasni Dr. Veres „Pali bácsi” rovatában, ahol néha már a kérdések is megütközést keltettek, a válaszok meg pláne kiütötték „fent” a biztosítékot.

Végül a zuglói István Gimnáziumba kerültem, ami az egész város legtekintélyelvűbb iskolája volt, ahol az érdemjegy volt a minősítés egyetlen záloga, tehát igazi autokrata, parancsuralmi rendszer volt az igazgató jóvoltából.

Az lett a vége, hogy egy idő után mindenki nálam panaszkodott, meg is jelent akkor rólam egy cikk, hogy az egyik vállamon a gyerekek, a másikon a tanárok panaszkodnak, fejünk felett pedig ott az igazgató. Én ott, abban a helyzetben, mint beosztott, nem sokat tudtam tenni.

Át is mentem a Rákóczi Gimnáziumba, ahol az igazgató (Horn György) egy hét ismeretség után odaállt elém, és azt mondta: Juli, létrehozok egy új szemléletű iskolát, velem tartasz? És én azt mondtam neki, hogy a világ végére is elmegyek vele.

És így született meg az Alternatív Közgazdasági Gimnázium Óbudán, aminek az egyik alapító tagja vagyok. Fantasztikus alkotó, építőmunka volt! Az első évben nem is volt tanítás, csak azon dolgoztunk, gondolkodtunk, hogyan is épüljön fel a poroszos iskolarendszer ellentétét képviselő oktatás.

Azt mondtam, nekem csillag van a homlokomon, olyan szerencsés vagyok, hogy egy ilyen iskola születésénél bábáskodhatom, és erősen részt is vettem a munkában. Rögtön bevezettem azt, hogy az iskolapszichológus egy hétköznapi, állandóan a közösségben jelenlévő ember, akihez bárki, bármikor fordulhat bármilyen problémájával. Hozzám nem lehetett utasítani gyerekeket, jöttek ők maguktól, ha úgy döntöttek. Vezettem önismereti-, pszichodráma csoportokat, de volt olyan, hogy csak bejöttek megenni az uzsonnájukat és közben kicsit elcsevegni a világ dolgairól. Életemben először volt saját szobám. Jó volt ez a kuckó, sokan hozták a verseiket vagy az új cipőjüket megmutatni, vagy sírva jöttek be, mert a szüleik válása a küszöbön állt – nálam nyitott kaput talált mindenki, aki arra járt.

Közben pedig írtam pszichológiai témájú publikációkat napilapokba, hetilapokba, és ezeket összegyűjtve könyvformában is kiadták.

Egyszer csak többedmagammal együtt megkerestek, hogy kellene egy tankönyv, ami az önismeretről szól. Az én koncepciómat fogadták el, aminek az volt a címe, hogy Magánélettan. Ahogy megszületett az első kötet, már meg is érkezett a felkérés a második megírására. Haladóknak. Ez a tankönyv egyben egy munkafüzet is volt, amibe az olvasó-tanuló beleírhatta a válaszait, de sok slágerszöveg, idézet, humor, grafika is tarkította, emellett tartalmazott statisztikákat is, a válásokról, abortuszokról, tehát mindent beletettem, ami a 14-18 éves korosztályt érdekelheti, és előreviheti a saját maga megismerésében.

A Magánélettan tankönyvnek olyan karrierje lett, hogy egyre nagyobb kiadókhoz került, olvadt bele különböző oktatási projektekbe, amíg végül visszaszállt a kiadói jog rám, és most szeretném is kiadni, csak nincs időm menedzselni a munkát.

Ez a feladat felemelő volt, de a többi munkámmal együtt kezdett túlnőni rajtam. A hátam mögött a rám folyamatosan számító gyerekekkel, plusz nekem is volt otthon kettő, akikkel foglalkozni akartam, ezért sokszor végiggondolva, nagy szívfájdalommal döntve otthagytam az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumot, aminek a névadója is vagyok, sőt a logóját is én találtam ki. (Szyksznian Wanda grafikus munkája)

Azóta vagyok szabadúszó.

A színház 2000-ben kezdődött, egy keddi napon.

Azon a reggelen arra ébredtem, hogy én mint gyakorló pszichológus, látom a párkapcsolati gondokat, és rájöttem, hogy ugyan jól le lehet írni ezeket, hogy ne legyenek szárazak a történetek, de az még mindig csak két dimenzió és papír, viszont ha élő színészekkel adjuk elő, akkor megelevenedik, és élő lesz a szituáció, amibe beleélheti magát a néző. És akkor jobban, mélyebben hat rá a mondanivaló.

Az ötletet legott kipróbáltuk Kapolcson, és olyan sikere lett, hogy bementem a Merlin Színházba, ahol akkor Jordán Tamás volt az igazgató, hogy mit szólna hozzá, ha ezt folytatnánk? Akkor fogalmaztam meg, hogy, ha esik, ha fúj, minden hónap 10-én előadás lesz! Akkor még nem tudtuk, hogy ez egy önálló originális műfaj, és azt sem, hogy én ezzel olyan helyzetbe hozom magamat, hogy minden hónapban ki kell találnom valami történetet, kerítenem kell két színészt, szereznem kellékeket, egyszóval menedzselnem is kell az előadást.

Hogyan működik a Pszichoszínház? A témákat én találom ki, ebből nincs hiány, van egy mappa, aminek az a címe, hogy Leendő témák. Ezek olyanok, amiket az élet hoz, vagy hozzák a páciensek, barátok, vagy körülnézek, átélek dolgokat. A téma kiválasztása után keresek olyan színészeket, akiknek a személyisége passzol a történethez. Nagyon széles a nézői célcsoport, ezért széles színművészi korosztállyal dolgozom a huszonévestől a hetvenig. Nagyon sokat járok színházba, ismerem, megismerem a színészeket, látom, alkalmasak-e és melyik előadásra.

Amikor felhívom a kiszemelteket, akkor rávágják, hogy örömmel jönnek, nem is kérdezik, mi lesz a téma, mert megbíznak bennem, hogy jó a szimatom a kiválasztásnál.

Boldogok, amikor felkérem őket és még boldogabbak, amikor már megcsináltuk az előadást, mert ez nem egyszerű. Interaktív előadások ezek, szeretik, hogy a semmiből hozhatják létre az előadást, amihez én azért játszható kapaszkodókat adok, igyekszem pontosan instruálni őket. Szituációk, karakterek, kellékek, mindent alájuk tolok, hogy utána működjenek benne önjáróan.

Az is érdekes, hogy a két színész egymással mindenféle próba nélkül hogyan fog tudni nemcsak együttműködni, hanem közösen a témára rezonálni. Sokszor előfordult, hogy ott, helyben, az előadás előtt ismerkednek meg egymással: Hegyi Barbara, Csányi Sándor, szervusz!

Ma már sok az átjárás a színházakban a különböző produkcióknál, de ahhoz nem elég, hogy mindenki mindenkit ismerjen és játsszanak is egymással.

Izgalmas ismerkedés is ez nekik, kis kikacsintás a szakma más képviselői felé, mert a társulatban dolgozó színész örül, ha kikukkanthat a saját díszletei mögül.

Azt is végiggondolom, érdekes lesz-e az ő interakciójuk a színpadon a nézők számára. Még nem nyúltam mellé, hogy kit kivel eresztek össze. A konkrét dialógusokat nem írom meg, csak a szituációkat és a jelenetek vázát, amiket lejátszom magamban. Az előadás előtt egy-másfél órával leülünk, és akkor beszéljük meg, hogy akkor az első jelentben ez van, a másodikban az. És akkor a színész kérdez, vagy hoz magával ötletet magához a témához, vagy azt mondja, ne így legyen, mert amúgy hitelesebb lesz, és hallgatunk egymásra, mert a szándékunk közös: egy jó előadást csinálni, amit nemcsak élvezünk, hanem ami építő is  mindannyiunk számára.

Rugalmasan kezeljük a dolgot, hiszen az életből vesszük a történetet, és az életnél változóbb, változékonyabb dolog nincs a világon.

Én nem egy steril pszichológus vagyok, aki csak az egyetemen ült, utána pedig a rendelőjében, rálátásom van a különböző helyzetekre, hogy egy életre ellát témával, és a mappám is csak egyre vastagabb lesz a megvalósításra váró ötleteimtől.

Az Eötvös10-ben játszunk minden hónap 10-én, de bárhova hívnak (fesztiválokra, céges rendezvényekre, iskolákba, klubokba, vidékre), örömmel és szakértelemmel megyünk és visszük az előadásokat, ezért is aposztrofálom magunkat vándorszínháznak.

Egy évadban nyolc darab „hónap tizedike” van, mert októberben kezdünk, májusban fejezzük be a játékot, a többi vendégjáték pedig abból adódik, ha meghívnak bennünket.

Voltunk már a Szigeten a melegsátorban, felléptünk a Szenvedélyek Napján, az Európa Napon, ami az elfogadásról szólt, játszottunk a kisebbségek integrációjáról vagy gyereknevelésről szóló előadásokat.

És persze, az örökzöld téma, a szerelem, a házasság, a párkapcsolat, a gyerekvállalás, a másság felvállalása-elfogadása – mindez kifogyhatatlan tárháza az emberi lélek játszmáinak.

Az emberek igénylik a beszélgetést, mert egyre magányosabbak, egyre elszigeteltebben élnek a virtualitás álcája mögé bújva, ezért azt gondolom, hogy a Pszichoszínház reneszánsza még csak most következik.”