Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Fotók: Tóth Viktória
Néhány óra erejéig bárki, aki elég bátornak érezte magát, kipróbálhatta milyen a világmindenség részeként, egy másik ember tekintetében elcsendesedni a főváros közepén, a Deák Ferenc téren. Az október 29-i rendezvény a budapesti helyszínnel része lett a Világ Legnagyobb Szemkontaktus Kísérletének, amelyet a „The Liberators International” hirdetett meg több kontinens nagyvárosaiban, hogy aztán az ott készült felvételek egy globális videó részeként fogalmazzák majd meg a résztvevők üzenetét a belső béke utáni vágyról, amely összeköti az embereket is. A szervezők célja az esemény megszervezésével az volt, hogy felhívják a figyelmet arra, mennyire nincsenek igazi kapcsolataink, igazi kapcsolatok az emberek között. Ennek kifejezésére a programban önként résztvevők bárkivel szemkontaktust létesíthettek és tarthatták azt annyi időre, ameddig számukra az kölcsönösen kellemes volt.
A késő őszi, napfényes, de szeles délutánon korosztálytól, nemtől és nemzetiségtől függetlenül senkit nem zavart az, hogy leüljön a földre – néhányan székre – és vállalja azt, némán szembe merjen nézni egy másik emberrel. Lelket felemelő élmény volt már nézni is azokat, akik vállalták a kihívást. Néhányan beszélgetést is kezdeményeztek egymással, voltak, akik kézfogással is megerősítették a hatást, a legtöbben némán, de szinte kivétel nélkül mosolyogva mélyedtek el a másik ember tekintetében, hogy aztán öleléssel búcsúzzanak el. Egy viszont minden párban azonos volt: megköszönték az egymásra szánt időt és figyelmet.
Egy biztos, a pillanatban erős érzelmi stabilitás jellemezte azokat az embereket, akik vállalták a számukra idegen ember tekintetében való feloldódást. Nekem is jó néhány perc kellett, amíg rászántam magam arra, hogy zavarom kimutatását is vállalva leüljek így, egy másik emberrel szembe, és úgy adjunk a másik számára magunkból valamit, hogy az egymás objektív ismerete nélkül is erősebb hatású, minden ember által tudatosan megalkotott köteléknél.
Természetesen az önmagunk és a velünk szemben helyet foglaló, percekre társunkká váló személy személyiségétől függően a bennünk keletkezett hatás más és más mértékű, és nem mérhető ahhoz, ha két igazán egymásra hangolt lélek tekintete találkozik. De a közösségi tereket használó, nagyvárosi ember számára már sajnos nem evidens a másik figyelembe vétele, a pillantásának állása sem. Pedig csak akkor tudunk önmagunkkal, a tapasztalatainkkal és a döntéseinkkel igazán együtt élni, ha szembe tudunk nézni másokkal is. És ez az, amely a legnagyobb hiánycikk ma a világon.
A programon részt vevő több száz ember órákon át, még a meghirdetett időpont lejárta után is élvezte a szembenézés önmagában keletkezett hatásait, és feszegette ez által saját határait is. Minden jelen lévő ember önmagából kiindulva tett valamit a közösen meghirdetett cél elérésének érdekében. Hiszen a világegyetem aprócska részeként, a két milliós világváros lakóiként csak a saját szabad akaratunkból fakadó változás az, amely tömegjelenséggé változik. Éppen ezért iszonyatos abba belegondolni, ahová most eljutottunk, az is több millió ember önnön akaratából fakadt és állt össze azzá a globális jelenséggé, amely ellen ez a rendezvény megnyilvánult.
Hiszen azzal együtt is van módunk és lehetőségünk társas lényként élnünk a metropoliszok közepén, hogy a legbensőnkben nem mindig lehet a hang hiánya a csend és a béke jele. Sokszor unásig ismételgetem magam is Bereményi Géza dalának, a Csönded vagyok sorainak jelentését és jelentőségét. Ez az, amit fel kell(ene) ismernünk önmagunkban, hogy megtalálhassuk másokban is. Mert ez a világmindenség legnagyobb ajándéka. Aki nem hiszi, tapasztaljon utána.
