Szerző: Monostori Andrea
Vajon mi köze egymáshoz egy hóbortos gyilkosnak, egy hivatásából kiábrándult lelkésznőnek és egy jobb sorsra vágyó recepciósnak? Egyáltalán, hogyan lehet három ilyen lehetetlen karakterből egy történetet kerekíteni? Jonas Jonassonnak ez is sikerül legújabb, az Athenaeum Kiadónál megjelent könyvében.
Jonas Jonasson svédországi szerző, idén lesz 55 éves, és bár újságíróként, televíziós producerként mindig is közel állt az írás művészetéhez, csak 2007-ben adta ki első regényét. Írói stílusáról már az első látásra kicsit harsány borító fülszövegén olvasható mondat is árulkodik: „Jelenleg kisfiával és néhány csirkével él egy svéd szigeten.” Valóban, a szerző, ha még nem olvastuk korábbi nagysikerű műveit (A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt, Az analfabéta, aki tudott számolni), már az első oldalakon megnyeri magának az olvasót, ahogy saját nevén élcelődik (születési neve egyébként Per Ola Jonasson), és pergő gyorsasággal, szinte vázlatszerűen rajzol ki elénk szokatlan, nyelvi humorral és helyzetkomikummal átitatott élettörténeteket.
Itt van Per Persson, az elszegényedett családból származó, álcázott bordélyházból bűnözök lakhelyévé átalakult panzióban dolgozó portás és Johanna Kjellander, a családi egyházi örökséget nyögve-nyelve viselő, szégyenszemre nőnek születő lelkésznő. „[…] örömmel megosztották egymás között a világ és benne a földgolyó teljes lakosságának utálatát. A teher így mindjárt a felére csökkent, mert a fejenként hétmilliárd helyett mindegyikükre csak három és fél milliárd jutott.” (73. o.) Valamint feltűnik a fél életét börtönben töltő Johan Andersson, azaz Gyilkos-Anders, aki szabadulása után elhatározza, hogy jó útra tér. No, nem úgy, ahogy mi gondolnánk, inkább csak amolyan Gyilkos-Anders módra, vagyis a csonttörés a legtöbb, ami nála még a munkavégzés során ezentúl belefér. És persze ott vannak az igazi nagyhalak, a stockholmi alvilág fejei és a kisebb bűnözők is, akik szeretnék útját állni három főszereplőnk boldogulásának és meggazdagodásának.
Ott kezdődnek ugyanis a bonyodalmak, amikor recepciósunk és lelkésznőnk egy véletlen folytán találkoznak, és egy másik véletlen folytán olyan helyzetbe keverednek, ahonnan nincs más kiút, mint kieszelni, hogyan fogják Gyilkos-Anderssel közösen kiépíteni igazságszolgáltató-adósságbehajtó vállalkozásukat. A dolgok tulajdonképpen előírásszerűen haladnak, míg Gyilkos-Anders a jó útra térés egy magasabb fokára lépve ki nem jelenti, hogy életét Jézusnak szenteli, és ezentúl már verekedni sem hajlandó. „A lelkésznőnek és a recepciósnak nem volt kidolgozott elképzelése arról, milyen legyen a közös jövőjük. De a félkész elképzelésük sem tartalmazott olyan alternatívát, hogy egy kisméretű lakókocsiban együtt éljenek egy ingatag kedélyállapotú, frissen megtért, alkoholista gyilkossal, akit a fél ország bűnözői üldöznek.” (123. o.)
Olvasás közben, ahogy időnként önkéntelenül is hangosan felnevetünk, nem tud nem eszünkbe jutni Piszkos Fred, Fülig Jimmy, Senki Alfonz és társaik, és ezzel talán magyarázatot is kapunk arra, hogy a magyar olvasóközönség miért érzi annyira otthonosan magát Jonasson világában. Abban a világban, ami egyébként nagyon is svéd, nem csak helyszíneiben, de a történet által megidézett problémák tekintetében is. Hogyan lehet Svédországban egyházat alapítani? Hogyan működik a rendőrség, az adóhivatal, a média? Jonasson célkeresztbe állítja az állam és a társadalom alapvető kérdéseit, de csak vízipisztollyal lövöldözik rájuk. „A lelkésznő jelenlétében Istent nem lehet minden további nélkül jóságosnak nevezni. Azt mondta, százszámra tudna példákat hozni a Biblia történeteiből, amelyek alapján az Úr orvosi esetnek minősíthető.” (344. o.) Hiszen nem is kell igazi támadásnak vennünk a visszásságokat, melyekre jó érzékű humorral rámutat, célja sokkal inkább az, hogy két nevetés és összekacsintás között kicsit magunkra ismerjünk, és merjük néha kikacagni önmagunkat is.
Ahogy átutazzuk Svédországot hőseinkkel, a kalandok csak úgy repítenek az oldalakon át. A történet aztán kicsit megtorpan, nyugodtabb vizekre ér, és az utolsó fejezet kezdetén el sem tudjuk képzelni, miről fog szólni a hátralévő hetven oldal. De Jonasson olyan könnyedséggel evez tovább Svédország tengerein, és kelt hullámokat maga körül, ha arra éppen szükség van, hogy úgy érezzük, szinte rászóltak, hogy a könyvnek valahol véget is kell érnie. Ha rajta múlna, talán a végtelenségig is tudná folytatni, és groteszk leleményességgel újabb és újabb epizódszerű fordulatokat kanyarítana a papírra. Olyannyira igaz ez, hogy a szerző nem állta meg poén nélkül az utolsó lapon található köszönetnyilvánítás megírását sem. Bizony, ebben a könyvben azt is érdemes elolvasni.
Jonas Jonasson: Gyilkos-Anders és barátai (meg akik nem azok)
Athenaeum Kiadó Budapest, 2015
Oldalszám: 384
ISBN: 978-963-293-510-2