Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Fotók: Stuhl Ágnes
Január 6-án este zártkörű megnyitó keretében mutatkozott be egy több szempontból is különleges fotográfiai tárlat a Herzen utcai TOBE Galleryben. A Venezuelában született, magyar származású, eredetileg építészmérnök végzettségű fotográfus, Tomas Opitz feleségével, a geológusként, majd a MOME kultúramenedzsment szakán végzett Puskás Beával közösen álmodta meg ezt a galériát, amelynek három éves történetében eddig is kivétel nélkül olyan művészek számára biztosítottak bemutatkozási lehetőséget, akik alkotásaiban a tehetség, az igényesség, a minőség egyéni látásmóddal és példaértékű életfelfogással találkozott. A kurátori tevékenységüket meghatározó választékos igényesség és a kitartó munka hatására lett galériájuk a kortárs fotóművészet területén az egyik legmagasabb színvonalat képviselő. Új kiállításuk keretében most a fotográfusként is jegyzett Tomas képeiből válogatott társa Bea egy tematikus, egyéni tárlatra, és a tőlük megszokott módon: továbbgondolni valót.
A művész közel négy évvel ezelőtt, a Fotóhónap keretében mutatkozott be először képeivel. Egyéni tárlat keretében különleges eljárással levilágított fekete-fehér, férfi aktjait kétszer – 2013-ban a TOBE Galleryben Menedék, 2015-ben a RANDOM Galériában MENEDÉK2 címmel – láthatta a közönség.
A most megnyíló, tematikusan egyazon jelenségre fókuszáló „veszteségleltár”, a sokak számára természetes, de nagyon szomorú, az épített környezetünk elhanyagolt, kiüresedett elhagyatottságára irányítja a figyelmet. Tomas Opitz két kontinens számos országában néhány évre visszamenőleg észlelte és örökítette meg azt a jelenséget, amelyet most nekünk is megmutat.
A kiállításmegnyitón Vincze László építész beszédében utalt arra, hogy a két terület: az építészet és a fényképezés közös erőssége az, hogy mindkettő pártolja a múló időt. Az építészet által akaratlagosan, saját használatunkra megváltoztatjuk a bennünket körülvevő természeti környezetet. De azt a kiépített környezetet az ember sokáig nem hagyta magára. Háborúk vagy természeti csapások esetén pedig lehetőségeihez mérten újjáépítette azt. Míg az antik vagy őskori romok a múltról, addig a XXI. századi jelenség, amelyet Tomas Opitz is észlelt és visszaadott alkotásain keresztül, a jelenünkről szólnak, és a jövőnkre utalnak. Miszerint az ember otthagyja és pusztulásra ítéli azt az épített környezetet, amely közvetlen szomszédságában még él, vagy legalábbis élni akar. A képeken nincsenek szereplők, mert már elmentek, elmúltak, otthagyták az általuk alakított és használt tárgyi környezetet vagy már nem eredeti funkciójuk szerint alkalmazzák azokat. Olyan szebb és jobb napokat élt helyszínek ezek, amelyek nem a múltról, a jelenünkről és a jövőnkről szólnak, hiszen élő városok, falvak közepén szellemképekként kísértenek és nőnek tovább.
Tomas Opitz képeiről eltűnt az ember, csak a „keze nyoma”, akaratának a hiánya, és beletörődése a pusztulásba látszik. De hogyan lehet, érdemes–e így élni? Egy olvasmányélményem egyik záró gondolata, a nagyon érzékenyen működő emberi lélek megújulásra való képességére tett naturális hasonlata jutott az eszembe. Az 1940-es években egy ember választott: önmagával vagy a kor társadalmi elvárásaival menjen szembe. Polcz Alaine*, az Asszony a fronton című regényében így ír válásáról: „Elhagytam, mert szerettem, és tudtam, hogy végem van, ha mellette maradok. Olyan volt, mint mikor az ember odanyújtja a fél karját: vágjátok le, mert ha nem, elüszkösödik az egész testem. És valóban, hogy elhagytam, megkönnyebbültem. Jött … ő hozott vissza az életbe.”
Ennek, a környezetünket érintő, Tomas Opitz fotográfiái által is megörökített üszkösödésnek már olyan külső nyomai vannak, amelyet „csak” nem akarunk látni, pedig azonnali beavatkozásért kiálltanak: hozzuk vissza ezeket a városrészeinket az életbe. Hiszen mind a bensőnk, mind a tárgyi környezetünk passzív vagy aktív pusztításával is önmagunkkal, a jövőnkkel megyünk szembe.
A kiállítás 2016. február 12-ig tekinthető meg a TOBE Galleryben.