Szerző: Lusztig Ildi
Fotók: Kaunitz Miklós
London Katalin Idő című portérkönyvének teltházas bemutatóját november 5-én László Ágnes, a Kossuth Kiadó kommunikációs vezetője nyitotta meg a Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében. A bemutatón részt vett Szarka Klára a könyv szerkesztője és Závada Pál is, aki az előszót jegyezte. E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, fotótörténész kimerítő fotótörténeti összefoglalót adott arról, hogy miként jelent meg a fotózás, és a fénykép iránti igény az életünkben. Méltatta a női fotóművészeket, akik körébe tartozik e képcsarnok megálmodója London Katalin is.
„Négyezer évnyi” kortárs szellemi elit egy-egy képviselőjét mutatja be a szerző ebben a portérkönyvben. A kötetben szereplő ötven kiválóság átlagéletkora adja ki ezt az elképesztően magas számot. A mögöttük lévő emberség, tudás, szaktekintély, tudományos munka az, amely biztosította helyüket ebben a reprezentatív kiadványban. A maga területén, pályafutásuk alatt mindegyikük maradandót alkotott. Az általuk létrehozott szellemi érték felbecsülhetetlen.
A szerző, London Katalin fotográfus-újságíró – a Magyar Fotóművészek Szövetségének és a MÚOSZ tagja – ezzel a kötettel szintén egyedülálló alkotást hozott létre. Képes regényt, amely ötven fejezetből áll. A félszáz fényképet végignézve láthatjuk, hogy egy-egy elkészült portré önmagában is egy regény, egy igazi és egyben valódi életregény. Azért kelti bennünk a valódiság érzését, mert a képen szereplők mind hitelesek. Nincs bennük kettősség, hamisság.
vadjutka-ezust-ekszerkollekcio-fotok-forrasa-wild-judit
London Katalin elmondta, hogy a portrékönyv elkészítésére kilencven éves édesanyja fotózása ihlette meg őt. Kilencven év hosszú idő és a múlt, a sors visszaköszönt az elkészült portréról. Ez volt az utolsó portré, ami az anyukájáról készült. Fotózáskor úgy érezte, hogy abban a pillanatban nem mint a lánya, hanem mint fotós volt jelen. Érdekes lehet az a szituáció, amikor a profizmus megjelenik szerettünk fotózásakor. Egyetlen kép, amelyben benne van az egész életünk. A tekintetünkben, az arcvonásunkban, a ráncainkban. Jelen esetben az anyáé és a lányáé is.
A bemutatón Heller Ágnes, Ungvári Tamás és Bálint György is megosztották gondolatukat a jelenlévőkkel, hogy számukra mit jelent az idő.
Heller Ágnes beszélt a lineáris időről, az évszakok váltakozásairól és az élményidő fogalmáról. Tegyük fel magunknak azt a kérdést, hogy a negatív vagy a pozitív élmények maradnak meg bennünk? Ha inkább a negatív, akkor bizony a negatív élményidő a meghatározó az életünkben. Nagyon temperamentumos volt az előadása, olyan benyomást keltett, mintha rajta nem is látszana az idő múlása.
Ungvári Tamás Szent Ágostonig nyúlt vissza. Tanítása az időről (amelyről a Vallomások – Confessiones – XI. könyvében olvashatunk) azt vallja, hogy az időt nem illeti meg a lét fogalma. Ungvári Tamás szerint az idő meghatározhatatlan.
Bálint György a diófák növekedését hozta példaként. Egy diófaligetben minden fa egyedi és önálló. Az egyik nagyobbra nő a másik kicsi marad, de ami megfigyelhető, hogy mindegyik fa hagyja élni a másikat.
Az est hangulatát Dés László és Dés András zenei produkciója emelte, amely alatt levetítésre kerültek az albumban szereplő fotók.
Kíváncsivá tett, hogy egy fotóalbumhoz milyen előszó dukál, amely bevezeti és érdeklődővé varázsolja az olvasót, helyesebben kifejezve a „nézőt”, hogy végiglapozza és lássa az oldalakon szereplő hírességeket. A forgatagban felfedeztem Závada Pált, akit megkértem mondjon néhány szót arról, hogy miként kérték fel a portrékönyv előszavának megírására.
– Ismerte az album létrehozóját?
– Nem, az elején személyesen nem ismertem London Katalint. Katalin munkásságáról tájékozódtam, viszont a szerkesztő Szarka Klára volt számomra az a garancia, hogy egy különleges mű van itt készülőben.
– Miből merített ihletet?
– Megkaptam e-mailen a fotókat. Ez már önmagában inspirálóan hat az emberre. Amit figyelembe kellett vennem, hogy semmiképpen nem lehet közhelyes az előszó. A tisztelet az alap és azon túl…? Az albumban szereplő embereknek a korát és a tudását tisztelem. Sokukat személyesen ismerem. Kollégaként, vagy egyéb módon volt alkalmam találkozni és beszélgetni velük.
– Az ötven kép közül melyik a legkedvesebb az Ön számára?
– Nem tudok egyet kiemelni. Talán mégis, amelyik nagyon közel áll hozzám, Ferge Zsuzsa portréja. Őt tudom szellemi pótanyámként említeni. A kötetben szereplők közül, többekkel az irodalomhoz kötődően, vagy a társadalomtudomány révén kerültem kapcsolatba. Személyes érintettség révén, ahogy a portrékat nézem, eszembe jutnak a korábbi beszélgetéseink. Bizony jó érzés ismerni őket.
– Miben látja a különlegességét ennek a portré sorozatnak?
– Abban, hogy a kiadványba bekerültek olyan tudományág képviselői, akik nincsenek a reflektorfényben. Gondolok itt Keszthelyi Lajos biokémikusra, vagy Székely György történészre. Mindegyikük hivatása legrangosabb képviselője. Ezekből a tudományágakból a mai kor szerinti reflektorfénybe nehezen tudnak bekerülni, pedig áll néhány év tudományos munkásság már a hátuk mögött. Ezért örülök, hogy itt helyet kaptak, igaz „csak” egy portré erejéig.
Závada Pál előszavának néhány gondolatával ajánlom szíves figyelmükbe London Katalin Idő című portérkönyvét: „Ez az album a címbéli idő fogalmát próbálja megragadni. Szereplői mindannyian túl vannak pályájuk derekán – életük nyolcadik vagy kilencedik évtizedében járnak, sőt egyikük- másikuk már a tizedikben -, ám ez nem feltétlenül jelenti, hogy alkotóerejük lehanyatlott, hiszen sokuké máig töretlen.”
Nagy találkozások voltak aznap este ott, abban az időben és térben. Jó volt látni az eseményen is megjelent „ezerötszáz évnyi” kortársat, akik a portrékönyvben szereplő társaikkal együtt mindnyájan meghatározó szellemi lenyomatot hagytak az idő mértékegysége szerint immáron a múltban.