Szerző: Varga Bótos Anna
Tudunk-e még föl-föl dobott kőként visszaszállni, ahogy Ady is mindig visszatért? Elfogadjuk-e még Vörösmarty „Itt élned, halnod kell” szentenciáját? Képesek vagyunk-e még azonosulni Petőfinek és reformkori kortársainak a hazaszeretetével? Vagy mára már a haza szakralitása is átfogalmazódott, és a gyors globalizációs átalakulások sodrában a hazához fűződő kapcsolat sem lehet ugyanaz, mint a XIX. vagy a XX. század romantikus, idealisztikus világában volt?
Naponta szembesülünk mind a saját, mind pedig környezetünk változásainak számtalan jeleivel, folyton tágul körülöttünk a tér, s mindez gondolkodásunkban, életvitelünkben, értékrendünkben is előbb-utóbb leképeződik. Ebből a folyamatból a hosszú évszázadokig szentnek és megváltoztathatatlannak hitt értékek sem maradhatnak ki. Hogyan vélekedünk például az egyik legfontosabbról, arról a világról, amelyben élünk, a saját szülőhazánkról? Szükséges-e a haza fogalmának átértékelése, jelentéstartalmának, szerepének tisztázása, pontosítása, esetleges átfogalmazása szinkronban a valósággal, s más, vele rokon értékek, fogalmak, morális tartalmak számbavétele, mint például az identitás, a hazafiság, a patriotizmus, a hazaszeretet, a haza tisztelete, a haza iránti felelősségérzet, a szülőföld, az otthon, a nemzet, a nemzeti büszkeség és öntudat, az önértékelés, a közösségi érzés, a szolidaritás és az anyanyelv? Hogyan vélekedik minderről a mai értelmiség? Kiürült-e mára mindaz, ami azelőtt szent volt számunkra, vagy lehet-e még más, új tartalmakkal, motiváló erőkkel megtölteni? Ezeket a nagyon is időszerű kérdéseket tette fel a Noran Libro tizennégy ismert és elismert kortárs szerzőnek, akik a kiadó felkérésére megfogalmazták a hazával kapcsolatos nézeteiket, érzéseiket, dilemmáikat, aggodalmaikat. A kötet „vitaindító” írása nem más, mint József Attila Hazám című jól ismert, a hazát bírálva szerető zseniális költeménye. Mennyiben változott a haza állapota, s a hozzá való viszonyunk 1937. májusa óta, amikor is nagy költőnk e sorokat papírra vetette?
Nyilvánvalóan a tényeknek, a jelen objektív realitásainak kortárs szerzőink általi különböző megközelítései cseppben a tengerként láttatják az egészet, a megtett életutak, a kulturális és családi háttér, a pillanatnyi közérzet, vérmérséklet, kritikai attitűd, a sikeresség, a nagyvilágban tapasztaltak sokszor indulatoktól, keserűségektől sem mentes szubjektív látásmódján keresztül.
Ma, amikor Európa államai között átjárhatóakká váltak a határok, amikor a „nagyarányú népességvándorlás a globalizáció természetes velejárója” lett, „amikor egyre több ország fogadja el a többszörös állampolgárságot”, amikor a technika segítségével percekre zsugorodott az, ami valamikor fényévnyire volt tőlünk, amikor a munkaerőpiac nyitottsága lehetővé teszi a más országokban való letelepedést, mi az ami köt és mi az ami eltávolít bennünket szülőhazánktól? Hol vagyunk otthon valójában, s esetleg lehet-e egyszerre több hazánk? A szülőföld vajon haza is, s a nemzet határai azonosak-e az országhatárokkal? Mi határozza meg identitásunkat? Van-e a hazát alkotó közösségnek elég összetartó ereje, s ha van miben rejlik. Petőfi haza csak ott van, ahol jog is van jelszava hogyan teljesül a jelen körülmények között, s a joghoz miféle kötelességek társulnak? Létezik-e még felelős hazaszeretet, a hazáért aggódó, felemelkedéséért küzdő, cselekvő hazafiság, hiszen a haza olyan, amilyenné saját polgárai teszik öntudatos, tervszerű, pontos és elkötelezett munkájukkal. A nézetek igen eltérőek a hagyományosabb hazafelfogástól, az objektív elemzéseken, okfejtéseken keresztül egészen a transznacionalizmusig és a szokatlanabbnak, pragmatikusabbnak vagy akár utópisztikusabbnak tűnő megfogalmazásokig. Ízelítőül a teljesség igénye nélkül íme néhány idézet a könyvből:
„Valószínűleg nincs mondanivalóm a hazáról. (…). Húsz év alatt háromféle országban élve soha, egy átsuhanó pillanatra sem volt honvágyam. Nem tudom mi az” – vallja Lángh Júlia budapesti születésű írónő, aki a közhelyeket kerülendő rövidségre és tömörségre törekedett megfogalmazásában. „Nem tudok írni arról, hogy milyen az én hazám. Az csak van. Az a feladata, hogy van. Egyszerűen csak egy természetes állapot, adott, mint a gravitáció.”
A szülőföldön megtapasztalt kisebbségi lét mindennapi problémái vezérelték Markó Béla tollát, aki magas szinten, döntéshozói, politikusi minőségben próbált rájuk megoldást találni. ” Megyünk haza, csak nem tudjuk, hol is van az a haza. Nekem is szép ez a szó, de üres. Nem tudom tartalommal megtölteni, megfoghatóvá tenni. (…). Van nemzetem, vitázom róla, szeretem, haragszom rá, van családom, van szülőföldem, van otthonom, ezek mind megnevezhetők (…) Számomra ugyanis, ismétlem, nem az a gond, hogy befogadónak vagy kitaszítónak érzem-e a hazámat, hanem hogy van-e egyáltalán. (…) Hajdanában elhittem, hogy van, aztán rájöttem, hogy csak volt, és titokban még mindig abban reménykedem, hogy lesz. (…) Volt hatásköröm, sok mindenben dönthettem, de alapjában véve előkelő idegen, már-már ideiglenes útitárs maradtam a román nemzetállamban.”
Végel László vajdasági író szintén a kisebbségi sors nézőpontjából próbálta megragadni a haza fogalmát: „A valóságos kisebbségi, aki nem talált magának mímelt hazát, mindig két haza között él. Ez az ismertetőjele! Egyiket sem tagadja meg, de egyikkel sem üzletel. Nyelvem hazája nem a hétköznapom hazája, a hétköznapom hazája viszont nem a nyelvem hazája.”
Kun Árpád, a Norvégiában élő soproni író egy csíkszeredai beszélgetést elevenít fel a haza és a kisebbségi probléma érzékeltetésére: „Az Aranykapca teraszán eszembe jutott a párizsi szabadságmámor. Fejtegetni kezdtem, hogy mi, magyarok, akiknek egy része kiszakadt az állam testéből, és kisebbségiként kénytelen élni, predesztinálva vagyunk, hogy megértsük a kisebbségi létet, nemzetünk egyik legnemesebb szellemi küldetése, hogy fogékonyak legyünk bárminemű kisebbség iránt” (…). „Ha megkapom az eredeti kérdést, hogy mit vigyenek tovább gyermekeim belőlem, egyetlen dolgot találok, amihez ragaszkodom, amit nem bírok elereszteni, ami a legnemesebb résznek látszik mindabból, amitől magyar vagyok. Az, hogy Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Vajda János, Ady, Szép Ernő, Füst Milán, Kosztolányi, Babits, József Attila, Weöres Sándor, Jékely Zoltán és Kormos István nyelvén gondolkodom, azt beszélem. Ezt az egyetlen nyelvet értem meg a legapróbb árnyalatokig, a legfinomabb mellékjelentésekig, és vagyok képes használni a legpontosabban. Mintha a világot az Isten ezen a nyelven kimondva teremtette volna meg nekem, amin ötvenéves fejjel már nem változtathatok”.
A több állampolgárságú és identitású Szelényi Iván szociológus, egyetemi tanár a lehető legszélesebbre tárva a horizontot azt írja „József Attilának válaszolva: a hazánk a glóbusz, amit Földnek neveznek, fajunk homo sapiens. A 21. század elején transznacionálisak vagyunk. Akkor vagyunk patrióták, ha itt vagy ott, ahol a legtöbb hasznunkat vehetik, igyekszünk az életet, a sajátunkat és a társainkét a lehető legkevésbé nyomorúságossá tenni. Ez se könnyű.”
Heller Ágnes filozófus, esztéta, egyetemi tanár az emigrációról és a hazáról így vall: „Új otthonaimat megszerettem. Olyan országokban éltem, ahol mindenkinek joga van, olyan országokban, melyet különböző népek laknak, ahol a „haza” szót nem nagyon ismerik, de világukért akár életüket is adják. Honvágyam nem volt, magyar emigránsok közül csak a politikai emigránsokkal érintkeztem. Ez az emigráció volt a „hazaárulók” hazája, akkori énem számára az igazi haza”…”. Nekem 1990 óta van hazám. Van jogfosztottság? Igen, nagyon is. De ott lehet csak a jogfosztottságot a nyilvánosság színe előtt megvádolni, ahol a jog eszméje létezik. Aki ma Magyarországon a jogért, a sajtószabadságért, a növekvő szegénység, korrupció, képmutatás ellen kiáll, akit a bitangok hazaárulással vádolnak, az a hazafi. Közéjük tartozni öröm. „Végre hát megleltem hazámat.”
Solymosi Frigyes fiziko-kémikus akadémikus elemzésében arra a következtetésre jut, hogy „Az élhető ország megteremtéséhez alapvető a demokratikus jogok megőrzése, a gyűlölködés megszüntetése, egymás megbecsülése. (…) Nagy felelőssége van az értelmiségnek is, különösen a magasan képzett rétegnek (…) az ország élő lelkiismeretének szerepét is be kell tölteniük. (…) Egyelőre semmi jelét nem látom annak, hogy az elkövetkező évtizedekben sikerülne az Egyesült Európát megteremtenünk. Ennek fényében nekünk még inkább kötelességünk megőrizni hazánkat.”
Dr. Czeizel Endre orvos-genetikus a szakmája felől, a gének oldaláról közelítve a kérdéshez azt gondolja: „…globalizálódó világunkban már nem az a kérdés, hogy „ki a magyar”, hanem az, hogy érdemes-e magyarnak lenni.” Parti Nagy Lajos az anyanyelvet vélve kulcsfontosságúnak leszögezi: ” Az író, ha valamiről, hát minden sorában a hazájáról beszél, hisz amit gyúr, gyömöszöl, mancsol, csöcsörész, gyámbászik, markol, harap, simogat, emledez, amit ki- és befordít életre-halálra, az az édes anyanyelv.”
A reprezentatív, színes fotókkal illusztrált kiadvány, amely a Noran Libro egyik legfigyelemreméltóbb újdonsága, Bitó László, Dr. Czeizel Endre, Csepeli György, Dragomán György, Heller Ágnes, Kun Árpád, Lángh Julia, Markó Béla, Máté Gábor, Parti Nagy Lajos, Solymosi Frigyes, Szelényi Iván, Varnus Xavér, Végel László és Kemény István írásait tartalmazza, s ajánlható mindazoknak, akik szívesen betársulnának a hazáról való jobbító szándékú és kritikus együttgondolkodásba, ami talán az együttcselekvéshez is újabb és újabb lökéseket adhat, hiszen a hazát beillesztve a nagy egészbe, a globalizáció koordinátarendszerébe, ki-ki kijelölheti azt a parányi kis pontot, amelyhez leginkább tartozónak érzi magát, s a jelen realitásain keresztül láttatva a perspektívákat, buktatókat, a problémák megoldására ösztönözve remélhetőleg a haza is hamarabb „fényre derül”.