Szerző: Lanczinger Mátyás
Meglepően nagy tömeg fogadott az Urániában. A Jimi Hendrix koncertfilmet is ugyanitt láttam, de arra harmad annyian voltak csak kíváncsiak. Érdekes az is, hogy milyen korosztály képviselte a többséget: a mozit 70%-ban 50 év felettiek töltötték meg, a „fiatalság” abszolút kisebbségbe szorult. Talán szívükben örökifjak vagy nosztalgiázni vágyó rajongók, vagy mindkettő, ki tudja. Elvégre a koncert, amiről a felvétel készült, 1981-ben történt, szóval nem mai darab. Ellenben a közvetített energiák filmen keresztül is frissen süvítenek még ma is.
Moziszékben ülve koncertet nézni kicsit fals dolog. Az ember kényelmesen hátradől és hol az egyik, hol a másik könyökére támaszkodva végigüli az egészet. De egy koncerten táncolni szoktak, hé! Vagy legalább egy helyben állni, hol az egyik, hol a másik lábra támaszkodva. Az indíttatás megszületik az emberben, de ha nem akar normasértő lenni, akkor bizony a fenekén marad, maximum a lábával dobol (mint ahogy én) vagy bólogat (mint az előttem ülő hölgy). A felvételen jól láthatóan ülésekre volt „kárhoztatva” a montreal-i közönség is, ellenben nagy részük mégis felállva ovációzott imádott zenekarának (ámbátor lássuk be, tánc nem volt ott sem). Nekünk, moziszékben ülőknek viszont legalább megadatik, hogy közvetlen közelről, feszesre vágott snittekben láthassuk azt, amit a valódi koncertközönség nem láthatott – a kamerák diszkréten ugyan, de szinte a zenészek nyakában lógtak végig.
https://www.youtube.com/watch?v=GNZ5QNHxNZI
Nem ismerem jól a Queen-t. Ezt úgy kell érteni, hogy egy albumuk sincs meg. Viszont legalább 10 slágerüket biztos, hogy többször hallottam már és szeretem is dudorászgatni. Tehát mégis ismerem őket! Legalábbis ők tettek róla, bemásztak a hallójárataimba és ott jól meg is telepedtek. A show, amit ez a koncertfilm megmutat, több évtizedes múltja ellenére is bátran megállja a helyét ma is. Örökérvényű energiák tárulnak fel, ráadásul valami utánozhatatlan jellegzetességgel és nem csak Freddy Mercury ikonikus alakja miatt. A Queen profizmusa és tálentuma megkérdőjelezhetetlen, ezen a koncerten keresztül is érződik, hogy nagyon komolyan vették a zenét és egymást is. Mercury nem „takarja el” a többieket, egymást támogatva zenélnek végig. Sőt, szinte azt lehet mondani, hogy voltaképpen 3 énekese volt az együttesnek, hiszen a basszusgitárost leszámítva még ketten jutnak fontosabb énekesi szerephez Mercury-n kívül. De a főszerep mégis a frontemberé, aki amúgy meglepően allűrmentesen csinálja végig az egész koncertet, persze a védjeggyé vált hősies pózok végig megjelennek, és a póló is elég hamar lekerül, de igazán csak a koncert végén vetkőzik ki magából szinte teljesen. 2 órán keresztül, szinte szünet nélkül dübörög a zongoraszólamokkal tarkított kísérleti, ámde mégis slágeres rockzene, helyenként markáns stílusokkal operálva (pl. ilyen az egyik, általam dudorászgatott sláger tőlük, a funky-s beütésű Another one bites the dust), méltón mutatva be, hogy miért is tudta bevésni magát ez a zenekar örökre a rock történetébe – a Királynő hangja bizony nem vénült semmit.
PS avagy egy kis illemtanakodás: ha már szóba került a normasértés, az illem sajnos nem fért be a moziba, ennyi hangosan beszélő embert (az előadás közben!) még nem láttam (hallottam) soha. Tudom, hogy manapság egyesek ebből szinte presztízskérdést csinálnak, hogy nekik egyszerűen joguk van pl. hangosan telefonálni film közben, a moziban. Vagy arról lenne szó, hogy a koncertfilm kivétel és aközben szabad? Vagy arról, hogy az időseknek már szabad? Vagy ha már táncolni, pogózni nem lehet, akkor ez a moziban megengedett minimális „lázadási” forma? Sajnos nem interjúvoltam meg senkit sem a miértről, válasz nélkül maradtam, de azért egy kicsit kitolásnak érzem az egészet, nem csak magammal, de a Queen-nel szemben is. Vagy egyszerűen a magam 34 évével sokkal „öregebbnek” számítok? 🙂