Idén május 10-én 11. alkalommal került megrendezésre az éves tavaszi képregényfesztivál Budapesten, ismét a Dürer Kertben. Elmondhatjuk, hogy a hagyománnyá érett visszatérő programpontok (pl. Comic Battle vagy az Alfabéta-díjak átadása) mellé lassan felzárkózni látszik a külföldi vendég alkotók megjelenése is (szám szerint 5-en voltak most), nem hiába kapta meg a rendezvény a „nemzetközi” elnevezést.
Mivel alkotóként magam is valamelyest a részét képezem a hazai képregényes életnek, elmondhatom, hogy nem ez az első fesztivál, amelyen részt vettem, sőt már a legelső alkalommal is ott voltam és végigrajzoltam az egész napot. Most viszont csak és kizárólag látogatói minőségben jelentem meg, mondjuk úgy, „megfigyelőként”. A résztvevő alkotók nagy részét személyesen is ismerem, úgyhogy sok régi ismerőst üdvözölhettem a nagy sürgés-forgás közepette, még ha csak egy röpke kézfogás erejéig is.
Megérkezvén a szokásos kép fogadott: kígyózó sorban állnak az emberek a bejutásra várva. Türelemmel végigálltam én is, amennyit kellett, végül sikerült bejutni és pont beleütközni a már javában folyó, szép emlékű Bucó, Szetti, Tacsi alkotóival való beszélgetésbe. Gyerekként nagy kedvencem volt ez a sorozat, számomra mindig egyfajta „maiságot” képviselt, továbbá megjegyzendő, hogy azon ritka hazai képregények közé tartozott, melyek nem könyvadaptációk voltak. A végig derűs hangulatú beszélgetés során sajnos megtudhattuk azt is, hogy annak idején egy kellemetlen állami beavatkozás miatt szűnt meg a sorozat. Ezután viszont öröm volt látni, milyen sokan álltak sorba dedikációkért (velem együtt) az idős, de lelkesedésben még abszolút fiatalos alkotócsapat asztalánál.
savoya-park-vilagnezet-kiallitasmegnyito
Ez a nap számomra amúgy is főleg a dedikációk megszerzéséről szólt: a külföldi meghívottak közül a svájci Pierre Wazem Barangolás(ok) c. albumába, illetve a holland Typex Rembrandt-ról szóló igen vaskos kötetébe, hazai fronton pedig a tavalyi Alfabéta-díjas A munka gyümölcse c. képregénybe szereztem rajzos dedikációkat, Várnai Noémitől pedig sikerült egy eredeti, festett, Tini Nindzsa Teknőcöt ábrázoló képet szereznem.
Magyar alkotások terén számomra leginkább a reménykeltés van érvényben, olyan jövőbeni kiadványok tekintetében, mint A Hegy vagy a Nyugat és a zombik. Ez utóbbi nem is olyan régen első ízben próbálkozott a közösségi finanszírozással, hogy létrejöhessen fizikai formában a mű, tette mindezt olyan sikerrel, hogy egy nap alatt meglett a gyártásra szánt pénzösszeg. Gondolom, ez adhatott lökést A Hegy alkotóinak is, akik szintén hasonló finanszírozásban (ámde a Libri Kiadóval karöltve, amely vállalta a hazai terjesztést) gondolkodnak, mint a velük való rövid beszélgetésből megtudhattuk. Nyár közepén indul be a kampány, én szurkolok a srácoknak, hogy sikerüljön egy nemzetközi szinten is működőképes könyvet létrehozni. Minderre sajnos még sokat kell várni, előre láthatóan 2016 végére készülnek majd el.
A magyar kiadványok vonalán maradva: Fritz Zoltán is előrukkolt egy saját comic strip-eket tartalmazó kiadvánnyal, melyhez speciális kartontokot gyártott, ezáltal adva exkluzív jelleget neki, míg a válogatott grafikusokat tömörítő Direkt ismét tematikus fanzinnal jelentkezett (mely jellegét tekintve sokkal inkább grafikai kiadvány, mintsem képregény, de ez ne szegje senki kedvét), „előtte-utána” témában. Mindehhez lemosható tetoválást is lehetett mellékletként vásárolni.
A Dürer kert szerintem nagyon jó helyszínként funkcionál ehhez az eseményhez, a maga kiülős hangulatával, székeivel, asztalaival, a lombos fákkal és a karnyújtásnyira lévő hotdogossal. Az egyéb beszélgetős stb. programpontok mellett a vásár adja a fesztivál gerincét, amely viszont egy belső térben helyezkedik el. Sajnos visszatérő probléma évről évre, hogy nem lehet elférni a tolongástól rendesen, de még nagyobb baj, hogy nincs elég fény, így sajnos szó szerint a homály lepte el jó néhány alkotó standját. Ezt a kellemetlen aspektust (és a fesztivál napján különleges erővel rázendítő szelet) leszámítva csak pozitívan tudok nyilatkozni az eseményről, jó hogy van ilyenünk, lehet persze rá mondani, hogy „kicsi és savanyú”, de a bejáratnál látott sor azt jelzi, megvan a saját stabil és érdeklődő közönsége, a meghívott vendégek pedig a hazai, képregény-barátabb kultúrájukat megvillantva csak még európaibbá teszik az egészet.
És még a tombolán is nyertem egy Pókember dvd-t 🙂
Lanczinger Mátyás
Fotók: Braczkó Dóra, Lanczinger Mátyás