Joe Fritz-t a világ első 30, és Magyarország legjobb jazzklarinétosaként is jegyzik. Budapesten született, itt is él pillanatnyilag, de rengeteget járt külföldre, ahol nem csak elsajátította a gershwin-i világot, de kamatoztatta is azt a tudást, ami a birtokában van. A jazz nemzetközi és hazai helyzetéről, a személyes sikeréről és általában a kultúrában – és ezen belül a zenében – adódó pillanatnyi lehetőségekről beszélgettünk.
Joe Fritz – Fotó: Kaunitz Miklós
– Pár éve bekerültél a világ 30 legjobb jazzklarinétosai közé, 2014-ben pedig második alkalommal is Magyarország legjobbja lettél. Milyen utat jártál be, hogy ide elérj?
– A klarinét faramuci hangszer. Magyarországon úgy van kitalálva az oktatás, hogy klasszikus zenei formában lehet akadémiai szinten tanulni, jazz tanszaki szinten viszont csak szaxofont, klarinétot nem. Ha lenne is valakinek olyan ötlete, hogy klarinétozzon jazzt, annak elvették a lehetőségét attól, hogy ilyen végzettséget tudjon szerezni. Én először hegedültem négy évet, utána jött a klarinét. Ezt én választottam, eleve azért, mert jazzt akartam játszani. Tizenegy évesen engem nem motivált az, hogy megmondták, hogy ez nem jó, mert én tudtam és éreztem, hogy ez jó, és ezt akartam csinálni. Azért hegedültem négy évig, mert a szüleim erőltették, hogy ezt csináljam. De nem érdekelt egyáltalán. Amikor be akartam fejezni, azt a lehetőséget ajánlotta fel az apám, hogy abbahagyhatom a hegedűt, ha más hangszert választok. Akkor én már szerettem a jazzt, a gershwin-i világot, így azt mondtam, hogy legyen a klarinét. A szerencse is közrejátszott, hiszen az apám klarinétos volt addig, amíg én meg nem születtem, így volt otthon hangszer is. Májusban megmutatta, hogyan kell összerakni, és októberben már zongoristával játszottam. Az nagyon gyorsan ment. Úgyhogy azt gondolom, szerencse kérdése is, hogy az ember rátaláljon arra a hangszerre, amiben tehetsége van. Mivel Magyarországon nem lehetett ennek az oktatását megoldani, nekivágtam a világnak, elmentem Párizsba, Németországba, Angliába, ahol a legjobbaktól tudtam tanulni. Így sikerült elérni azt, hogy most már jegyzett klarinétos vagyok.
– Az, hogy ilyen fiatalon ráéreztél erre a tehetségre, mennyire határozta meg azt a sikert, ahol most tartasz?
– Nem tudom megmondani, hogy szerencse vagy szerencsétlenség, de 11 évesen kiestem a klasszikus zenei oktatásból. Lehet, hogy pont ezért lettem jazzklarinétos, hiszen ha oda bekerülök, akkor elmegyek másik irányba. Kitartóan makacs tudok lenni. Persze az ember csinálja a dolgát, lemezeket és hívnak rendszeresen zenélni, az szépen lassan beérik. Én nem vagyok büszke a tehetségemre, mert az vagy van, vagy nincs. Az ember a szorgalmára lehetne büszke, de arra én nem vagyok, mert az nekem nincs. Én soha nem gyakorlok, csak akkor, ha valami olyan új zenei esemény van, amire gyakorolnom kell. A formációkban ahol játszom, a zenészek sokszor csak ismerik egymást, de még soha nem zenéltek együtt. Előveszem a hangszert és jól szól, mert pont ebben vagyok tehetséges. Én fuvolázom is, de azt mikrofonba már nem tudnám megfújni, mert abban nem vagyok tehetséges. A jazz gyakorlása egy fontos karbantartása az embernek, de alapvetően nem attól lesz jó. Az valószínűleg a gondolkodásmód és a rátermettség együttese. Ez vagy van, vagy nincs.
– Szakmai és közönségdíjas szavazások alapján is a legjobbnak tartanak, azért ez elég nagy dolog, nem?
– Nem tartom magam annyira nagy sztárnak, mint ahogy az elért eredményeim alapján gondolnának. Magyarország legjobb klarinétosának lenni nem olyan nagy dolog, mert én vagyok egyedül. Igazából az, amit csinálok, azt egyedül csinálom az országban, nem nagyon van ellenpont. Arra viszont, hogy beválasztottak a világ harminc legjobb klarinétosai közé pár évvel ezelőtt, arra büszkébb vagyok. Egy brazil hölgy, aki jazzklarinét-őrült, az összes YouTube-on található jazzklarinét felvételt összegyűjtötte, és ezekre lehetett szavazni. Így egy ötezres listából kerültem be az első harmincba. Ez azért jöhetett létre, mert ma már nem probléma, hogy hol élsz, hiszen ott van az interneten mindenki. Régen ez nehezebb volt, az ember kapott egy műsort a rádióban. Vagy tudtad, ki zenél, vagy nem. Most az internet világában elérhető bárki. Amikor két év után hazajöttem Amerikából, szembesültem azzal, hogy én lettem Magyarország közönségdíjas klarinétosa úgy, hogy egy percet sem voltam itthon. Annyira bekerültem a köztudatba az évek alatt, hogy bár soha nem hajtottam arra, hogy a legjobb legyek, csak úgy alakult, hogy az lettem. Hét lemez van a saját nevemen, és további negyvenhárom, amin közreműködőként játszom.
– Mennyi lemezed van arányában külföldön forgalomban?
– Talán a fele.
– Mennyit kell ehhez most külföldön lenni? Többet vagy külföldön, mint itthon?
– Most nem, egy éve jöttem vissza Amerikából, azóta itthon vagyok. És úgy látom, hogy itthon jobban elismerik a jazz területén azt, aki külföldön is előfordul.
– Hogyan lehet itthon érvényesülni ilyen zenei tudással és elismerésekkel?
– Borzalmasan nehéz. Az élőzene abszolút kiszorult a vendéglátásból. Vannak az óriáskoncertek – Müpa és társai – és aki oda bekerül, annak teltház is lesz. Emellett van a klub- vagy étteremszintű zenélés. De ez vagy van, vagy nincs, vagy működik, vagy nem. Teljesen más megítélésben van Magyarországon nemcsak a művészet, általában a munka. Én szórakoztatásnak nevezném azt, amit csinálok. Nem tartom művészetnek. A jazzművész nekem nagyon mondvacsinált dolog. A jazzre a 30-as években táncoltak, aztán fejlődött mindenfelé. Önkifejezési forma, de ezt művészi szintre emelni szerintem felesleges.
Joe Fritz – Fotó: Kaunitz Miklós
– A jazzt nem lehet divatból szeretni. De akit megfog, nem tud szabadulni tőle. Milyen a jazz helyzete ma Magyarországon?
– Azt hiszem, speciálisan Magyarországra jellemző probléma az, hogy kétfelé volt szakítva a jazzhallgatóság, már a 60-as 70-es évektől. Volt a nagyon modern jazz, amit játszott a Pege, Babos Gyula. Nagyon jók, de nagyon modern. Emellett volt a Benkó Dixieland Band féle vonal, ami nagyon régi. A kettő között nem volt semmi. Az utóbbi húsz évben – például Michael Bublé miatt is – divatba jött az a szűk sávja a jazznek, ami itthon nem volt elérhető. Pont azt várják az emberek a színpadon, amit nem kapnak meg az itthoni palettán. Ezért van az, hogy a Hot Jazz Band, a Cotton Club Singers mind fel tudtak jönni, és kezdtek egy űrt kitölteni. Az pedig már másik, az üzleti szempont, hogy a jazzből vagy általában a zenéből pénzt kiszedni senki sem tud. Se fellépő, se zeneszerző.
– De sorra nyílnak a jazzklubok Budapesten… Mégis mi lehet az oka a megtorpanásnak? Eleve kicsi a piac?
Őszintén, én nem szeretek most itthon lenni, mert nagyon rossz légkör van ma Magyarországon. Ez nem titok, sokan vagyunk így. Nincs perspektíva. Olyan egyszerű, de meghatározó dolog miatt van ez így, mint az, hogy a pénz kiszorult a magánszférából. Nincs már olyan, hogy az ügyvéd felhív és megbíz, hogy csináljunk egy lemezt a kuncsaftjainak. Minden pénz a politikában van, egyszerűen eltűnt a mecenatúra a lemezekből. A jazz, mint műfaj is nehéz, hiszen elment az idő felette. Amerika egy csodálatos hely, de pontosan ugyanolyan helyzetben van ott a jazz, mint itt a cigányzene. Hiába látják a régi filmeken azt, hogy Jávor Pál mulatott egy cigányprímással, ha már a budapesti éttermekben sincs meg a cigányzene. Ugyanez van Amerikában. Rengeteg hely van, de tisztán jazz zene nincs sehol. Mindent kell tudnod játszani, nemcsak jazzt, ha érvényesülni akarsz, mert a közönség ezt várja el.
– Hol találkozhat veled a közönség mostanában?
Két formációban játszom most. Az egyik az FM Cafe. A név a Fritz-Marosi vezetéknevekből ered, hiszen Marosi Zoltán tangóharmonikással játszom együtt. Szerda esténként a Godunov nevű bárban lehet minket megtalálni. A másik egy olyan formáció, amelyben állandó tag mellettem Gyárfás István gitáros. Itt a bőgős személye mindig változik, mert a bőgősök sokat vannak külföldön.
Pár hét múlva lesz egy nagy projekt, amire készülök. Ez nekem nagyon nagy kihívás. A Magyar Rádió felkért február 20-án egy koncertre a Klasszikus és jazz sorozatukban. Itt az első részben klasszikus zenét játszom, a második részben pedig jazzt. Az az érdekes, hogy én vagy 20 éve nem játszottam klasszikus zenét, itt viszont újra Rossinit, Webert, Stravinskyt és Weiner Leót fogok játszani. A második részben pedig egy kis fricskát tervezek a szakmának. Olyan műveket fogunk játszani, amit jazzklarinétosok írtak, de klasszikus klarinétosok játsszák, rosszul. Ezt akarom visszahúzni egy jazz zenekarra. Így olyan művészek darabjait fogom játszani jazzként, ami a klasszikus klarinét-irodalomnak a részévé váltak. Erre bizony most rendesen készülnöm kell.
Tóth Judit Nikoletta
Fotó: Kaunitz Miklós