június kilencedikére ébredtem volna, mert akkor éppen vasárnap lenne, az a nap, amire a karácsonyi szünetben történt disznóvágás óta várok izgatottan, mert végre befejeződött a tanév, és én végre-valahára mehetek a tatabányai nagymamámhoz falura, mert hiába város Tatabánya, a cementgyáriak kertvárosi része még igenis falu, egymást ismerő felnőttekkel, disznókkal, csirkékkel, nyulakkal, patakkal, kerttel, megmásznivaló gyümölcsfákkal, határban lévő végeláthatatlan, saját kezűleg művelt termőfölddel, és kiserdővel, ami oly sok izgalmat rejt egy olyan fővárosi kisgyereknek, mint nekem, aki most még csak a reggeli fogmosást sem síbolom el, mert nem akarom, hogy valami útját állja az én első, nagylányos egyedül-nyaralásomnak, hiszen anyuék éppen csak levisznek ma, megebédelnek, és már este jönnek is haza – tegnap még dolgoztak, mert 1974-ben a szombat még nem munkaszüneti nap -, bár azt még el sem tudom képzelni, hogy valahol két hétig nélkülük kell ott aludni, ami kicsit el is bizonytalanít, de mint büszke kisdobos, tudom hogy ezt a próbatételt is állni fogom, és különben is, ott várnak a kis barátaim, akik meg az én városi történeteimre várnak, és tátott szájjal figyelik majd a május elsejei felvonulásról, meg a tűzijátékról szóló beszámolóimat, amiket majd jól kikerekítek, és amiből ők még csak egy-egy percet láthatnak a tévében, mert a híradó mindig mutatja pártunk és államunk vezetőinek ünnepekkori jóságos mosolyát, és integetését, amivel megengedik, hogy ilyen luxusélményben lehessen részünk, csak azt nem szeretem, amikor az arcomat megveregetik, mint kitűnő tanulóét, de apuék azt mondják, ki lehet bírni egyszer egy évben, szóval, én most egyszer ebben az életben szeretném, ha nem kéne reggelizni, kávézni, próbálom is gyorsítani a készülődési folyamatot, kihagyva egy-egy lényegtelennek tűnő fázist, mint például mosakodás, de az öcsém csak lassan nyammog, még csak kétéves, elég nehézkes, legszívesebben itthon hagynám, és rohannék a Keletibe, ahol már várnak rám a vonatok, tippelek szürke vagy fekete mozdonyunk lesz-e, végre odaérünk, előrerohanok, felszállunk, a szívem majd’ kiugrik a helyéről, amikor megcsap a fülke jól ismert, szúrós szaga, ami nekem maga a mennyország illata most, figyelem anyut, ahogy zsebkendőket vesz ki a táskájából, és gondosan letörli a szürke, domború, műanyag üléseket – amihez odaragadunk majd a melegben -, és háta mögé sem pillantva rám szól, hogy ne nyúljak az ablakhoz, mert nyilván rögtön le akarom húzni, és kidugni a fejemet, mert érdekes ám egy pályaudvar, jönnek-mennek, kiabálnak, folyton szól a hangosbemondó, csak az idő vánszorog csigalassúsággal, de szerencsére bejön az újságárus – figyeld, jön! böki meg aput anyu, ölében az öcsémmel -, kiabál, hogy vegyenek-vigyenek Lányok, asszonyok, meg Ország-világ, meg Dörmögő Dömötör, mert benne van Micsurin a kecske, akinek elöl van a tőgye, hátul a szakálla, és én mindig szeretném megnézni ezt a híres kecskét, de anyuék azt mondják, ez csak egy szöveg, nem kell komolyan venni, csak el akarja adni az újságot, és ebben lehet is valami, mert mindig ezt mondja, amikor vonattal utazunk, bár én mégis inkább azt hiszem, hogy ez egy olyan rettentően nevezetes kecske lehet, hogy mindig minden újságban benne van, mint Kádár elvtárs, de amikor ezt a párhuzamot elmondtam apunak, annyit hümmögött, hogy csendesebben, mert a falnak is füle van, ami szerintem nem igaz, mert a fal nem ember, de anyu szeme is veszélyesen villan, ám ekkor elindulunk, és én az ablakra tapadva tudakolom, megyünk-e majd az alagútba is, mert tavaly, amikor a Balatonhoz mentünk, akkor alagút is volt, de most csalódottan veszem tudomásul a választ, hogy alagút nincs, viszont téliszalámis zsömle igen, kérek is egyet anyutól, aki szemrehányóan néz rám, miért nem reggel ettél, még el sem indultunk, és máris éhes vagy, de ez inkább időhúzás részemről, hogy minél gyorsabban teljék az idő, és már ott legyünk, és legnagyobb meglepetésemre hipp-hopp elhagyjuk Bicskét, és már Szár alsónál járunk, ahol apu viccelődik a vesszőkön, hogy biztos ráfújta a szél az állomásnévre a vesszőt, anyu szerint lehetne több esze is apunak, minthogy gyerek előtt ilyet mondjon, mert azonnal rázendítek, és hangosan mondogatni kezdem, szar alsó, szar alsó, mire anyu rögtön megfenyeget, hogy hazamegyünk, ha nem hagyom abba, tehát hang nélkül a számat mozgatva mondom tovább, amíg anyu felemelt mutatóujja el nem kezd vészjóslóan ingadozni, de akkor már szedjük is le a bőröndöket a csomagtartóból, mert magam sem hiszem el, de tényleg ideértünk Tatabánya felsőre, ahol a nagymamám már vár az állomáson, beszélget az állomásvezetővel, aki segít lepakolni, és kérdezi, ez melyik fia, Jakabné, hát, a Guszti Pestről, a Szabadsághegyi Gyermekszanatórium műszaki vezetője, büszkélkedik a nagymamám, amire nagyot nő az ázsiója a kis, poros állomáson, ki is húzza magát, s amikor kézen fog, kérdezi tőlem, akkor most itt maradsz velem kettecskén, naná, hogy maradok, és már kérdezem is mennyi csirke van, kiszedhetem-e reggelenként a tojásokat, érik-e már a cseresznye, van-e malac az ólban, és van-e kisnyúl, a barátnőm megérkezett-e már a szomszédba, anyu rám is szól, hagyjam apuékat beszélgetni, mert apu mégiscsak a nagymama gyereke, ami azért érdekes, mert az apu öreg már, pláne gyereknek, de anyu azt mondja, az embernek mindig a kicsi fia, meg lánya marad a gyereke, még annak öregkorában is, ezen egy pillanatig elgondolkodom, és valami megnyugtatóan jóérzés tölt el, hogy amikor megöregszem, akkor is a szüleim kisgyereke leszek majd, aztán hirtelen előbukkan a kis patak a fahíddal és máris visszacsöppenek a jelenbe, rohanok a ház felé, dühös kutyák ugatnak meg, de tudom, hogy itt nem engedik ki őket, láncon vannak, mert csak házőrzők, és tudom, hogy pár nap múlva úgyis mindegyik a tenyeremből eszik majd, mert itt nagy a gyerekek egymás közti jövés-menése, a nagyobbak a kisebbekre vigyáznak, reggeli után elmegyünk, ebédre vissza, és a hat órás harangszóra térünk csak véglegesen vissza, ki-ki a saját portájára, tízórait, meg uzsonnát az ad, akinél éppen rajcsúrozik a gyerekcsapat, lekváros kenyér, gyümölcs, hét elején kis maradék sütemény dukál mindenkinek, nem csinálunk ebből nagy faksznit, mondja nagymama, és tényleg, itt valahogy minden leegyszerűsödik, kialakul a napok ritmusa, mikor kelünk, mikor eszünk, mikor fekszünk, nem is igazodunk az órához, a reggelihez a kertből szedem a paradicsomot, paprikát, bár az én nagy kedvencem az újhagyma, kidülledő szemmel tolom be a számba még a zöldjét is, nagymama mondogatja is, jó paraszt lennél te, mindent megeszel, nem kényes a gyomrod, a télen vágott disznó kolbászát, szalonnáját, sonkáját esszük, a sovány részét akár fél óráig is képes vagyok a számban szopogatni, a végén már kifehéredik, de amíg van íze, addig rágcsálom, nagy bögre zsíros házi tejet kapok utána, ritkán kakaót, színe alig van, viszont jó édes, rengeteg cukorral készül, a fölét leszedem, azt utálom, de a kakaót kiskanállal eszegetem, hogy soká tartson, a sűrűje a kedvencem, a kenyér jó kis rozsláng, amit hetente kétszer veszünk a bótba’, ahogy itt mondják, ami a telep fő utcájának végén van, ahol a napi kétszer jövő busz is kanyarodik, mellette van a kioszk, ahol bizonyos napokon fagyit is árulnak íztelen, jeges, de igazi tölcséres, és kicsit messzebb van mozi is, ahol nagymama szomszédja a pénztáros, és nagymama is szokott jegyszedőként dolgozni, és akkor ingyen nézhetem a Dean Reedet, meg Winnetout, ami a kedvencem, a nagy indiánkönyv mind a négy részét kívülről fújom, és a történeteket a gyerekekkel el is szoktuk játszani a kiserdőben, és kapok sok-sok értékes színésznaptárt, amiről tudom, hogy az iskolai cserekereskedelem piramisának csúcsára repít majd, de most még csak reggeli után vagyunk, és indulunk vásárolni a bótba, és én egész úton odafelé a Gyár utcán azzal nyaggatom nagymamát, hogy vegyen nekem Kismackót, ami egy finom kakaós ostya, és Pesten nincs, csak Balaton szelet, persze kapok, meg van fagyi is, és a kérdésre, hogy mi legyen ebédre a leves után, smarni, vagy palacsinta, az elkényeztetett gyerekek válaszát vágom rá, mindkettő, mire Nagymama kicsit kalkulál magában, de azt mondja, tulajdonképpen egyik csak kicsit más mint a másik, így mindkettőt megkapom, a szomszéd pajtásaim legnagyobb döbbenetére, mert persze eldicsekszem ezzel, de az uzsonnaidőben nálunk lábatlankodók is kapnak belőle, palacsinta meg annyi lett, hogy csomagolunk még másnap is, mert megyünk a kertvárosi strandra, és jön velünk a szomszéd néni, aki a nagymama barátnője, ami megint furcsa, egy öreg néninek barátnő!, de jön az ő unokája is, aki az én barátnőm, ezért nem töprengek sokáig az általam feltalált ellentéten, hanem egészen strandzárásig ugrálunk, hintázunk, eszünk, pancsolunk, homokozunk, a két öreg barátnőt nézzük, ők mit csinálnak, hát, semmit, csak ülnek a hűvösben és minket figyelve beszélgetnek, hogy miről, ki tudja!, szegénykék, biztosan unatkozhatnak, este aztán fáradtan és hitetlenkedve kérem ki magamnak a felszólítást, hogy mosakodjak meg a lavórban, és mutogatom a tiszta nyakamat, meg kezemet, és magyarázom, hogy mi egész nap a medencében voltunk, ő viszont be sem ment a vízbe, fürödjön csak ő egyedül, a vitának csak az vet véget, hogyha sokat akadékoskodok, akkor elmegy nagymama mesélőkedve, amit semmiképpen nem szeretnék, ezért gyorsan végzek, és az ágyban már félálomban várom a mesét, másnap viszont már korán ébredek, rohanok a tyúkokhoz, szedem ki a tojásokat, rohanok a kertbe, húzogatom a hagymát, megszámolom, hány cseresznye érett meg tegnap óta, meglepetve látom, hogy a hinta felszerelve lebeg a szőlőlugasban, még gyorsan hajtok is párat reggeli előtt, utána pedig megyünk a kiserdőbe, ahol nagymama koszorút fon nekem erdei virágokból, ami olyan tarkállón csodaszép, hogy el akarom tenni menyasszonykoromra, amin nagymama jóízűt nevet, de én csak szorítom magamhoz az illatos gyönyörűséget, és egészen estig abban sétálgatok fel-alá a lugasban, kihúzva mind a száznegyven centimet, magamra könyörögve az utazóruhámat, ami halvány rózsaszín, és éppen olyan, mint egy menyasszonyi ruha rövidben, és amit Bécsből küldtek nekem Martinék – ahelyett, hogy erős vászonszoknyát és meleg pulóvert küldtek volna, jól tudhatják, hogy itt hiánycikk! mérgelődött anyu -, ezért egész nap ki sem megyek játszani, csak a szomszéd kislánynak engedem meg, hogy felpróbálja a koszorúmat egy pillanatra, de neki is csak azért, mert nekik van egyedül fényképezőgépük a környéken, és engem is lefényképeznek a koszorúval a fejemen, és hiába könyörgök, hogy már másnap vigyék a fényképészhez előhívatni a képemet, a fotókra őszig, a Margó néni nagyobbik lányának esküvője utánig várnom kell, csak akkor hívatják elő a tekercset, de a legnagyobb igazságtalanságnak mégiscsak azt tartom, hogy estére bizony már kornyadoznak a pipacsok, búzavirágok, mégis erősen remélem, másnapra még megmarad, megkérdem lámpaoltás után, ha imádkoznék, megmaradna-e, de erre nagymama nem tud egyértelműen válaszolni, én meg imádkozni nem tudok, így majdnem feladom a reményt, és igazam is lett, mert másnap reggel csak az állítja meg a végeérhetetlen zokogásomat a halott koszorú láttán, hogy kirándulunk Tatára, a Turulhoz, ott sütünk szalonnát, utána meg pancsolunk a tófürdőben, amivel máris eltelt az első hét, vasárnap jönnek az unokahúgomék, aki még kicsi, így nem engedik, hogy ott maradjon, és én hirtelen nagyon szerencsésnek érzem magamat, hogy én vagyok a legidősebb unoka, előttem áll még egy egész hét, mondom ugrándozva nagymamának, aki nevetve mondja, meg még az egész élet!, és elkapja a szárnyát a kendermagosnak, amelyik hamarosan a lábasban, majd a gyomrunkban végzi, az abbahagyhatatlan néger kockával együtt, ami az én személyes kedvencem, és soha nem tudok annyit enni belőle, hogy megunnám, és már integetünk is a kocsi után, melyik fia volt ez, Marika, kérdezi Klárika néni, az alsó szomszéd, a kisebbik, a Béla volt, a mérnök, mondja, büszkén a nagymama, már ők is Pesten laknak, teszi hozzá miheztartás végett, pedig a környék már így is irigykedik rá kissé, autó is, meg mérnök is, meg még Pest is, de hamar napirendre térnek felette, van más dolog elég, amin rágódni lehet, én például azon, hogy mit fognak válaszolni anyuék a levelünkben feltett kérdésre, hogy megtoldhatnánk-e ezt a két hetet még eggyel, mert nagymama úgy látja, remekül kijövünk egymással az esti fürdésnél előforduló torzsalkodáson kívül, de én annyira akarok maradni, hogy még azt is ünnepélyesen, a szívemre tett kézzel, kisdobos becsületszavamra megígérem, hogy mind a két fülemet megmosom különösebb egyezkedések nélkül, és én még azt is megírtam anyuéknak, hogy lássák, hogy nagy vagyok és felelősségteljes, aki kibír még egy hetet nélkülük, hogy már tudom, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, és ez már olyan biztos, hogy a többi, mindig efelől érdeklődő felnőttnek is elmondhatják, Edina csirkepásztor lesz, mert ahhoz csak ülni kell a kék ég alatt, a jó meleg nyári időben, lehetőleg egy helyes kis sámlin, a terelőhelyig be kell szerezni egy botot, ami jó messze elér, és azzal kényelmesen lehet a tyúkokat egzecíroztatni, meg az őrzés alatt felolvasni nekik, hogy mi történt a prérin oldsatterhand, meg vinetu testvéremmel a nagy forró, indián nyárban, de az állattartás nem merül ki pásztorkodásban, enni is kell nekik adni, ezért délután még elmegyünk a malomba kukoricát daráltatni a disznóknak, ami a saját terményünk, ugyanúgy mint a krumpli, amit folyamatosan kapálni kell, ha sült krumplit akarunk enni, mondja nagymama hazafelé, és ezen hosszan elgondolkodom elalvás előtt, amikor halványan, körvonalak nélkül felsejlik bennem, hogy a felnőtt élet valamivel több lehet, mint evés, olvasás, játék, de ez még annyira távoli és ködös érzés, ami csak elmém felszínét karcolja, ezért hasra fordulok a vasalt ágyneműjű, jószagú ágyban, és már pereg is előttem a gondnélküliek könnyű álma.
x
