Nagy a készülődés a BMC épületében… A telt házas közönség már elfoglalta helyét. A bejárati ajtó előtt pomponos lányok és fekete-piros szín kombinációba öltözött férfiak várakoznak. Pomponos lányok? – kérdem én. Hogy kerülnek ide pomponos lányok? Rossz bejáraton akarok bemenni? Biztos, hogy jó helyre érkeztem? És ehhez hasonló kérdések tódultak a fejembe, mikor is elsötétül a tér és az ajtó előtt várakozó „spanyolos” brigád betódul a koncertterembe.
Joe Fritz – Fotó: Kaunitz Miklós
Félkörben helyezkednek el a szereplők, tőlük jobbra a Joe Fritz Band. És máris felcsendül Nat King Cole híres száma, a Love. De mindez groteszk módon, pomponnal a kézben. Először csak a kórust halljuk. Ehhez csatlakozik a zenekar és egy színes forgatag részeseivé válunk, még egyáltalán nem sejtve, hogy pontosan mi fog ebből kisülni.
Még fel sem tudunk ocsúdni, tapsolni sincs idő a meglepődéstől és a sajátos műsorszerkesztéstől, amiben egymásba folynak a harmóniák és a hangulatok. Alig ér véget a kezdő szám, már utazunk is tovább a felejthetetlen Zeffirelli film, a Rómeó és Júlia legmeghatározóbb dallamára. Két szereplő kiválik a félkörből és a középen elterülő színpadi dobogót másodpercek alatt kriptává alakítja. Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy a pomponok alkotják a halottas leplet, a párnát és a szereplők alátámasztását. Méltán gondolhatjuk, hogy ez valami nagyon vicces előadás lesz, de inkább szatíra, ha a vicceket a kriptában követik el. Kuncog is a közönség és egy kicsit sem érezzük a súlyát a kórusra átdolgozott számok nehézségének. Pedig egyik ámulatból esek a másikba. Kristálytiszta hangok jelennek meg, remek színészi képességekkel megáldott előadóktól. Gyönyörű hangok! És mi meg kuncogunk továbbra is, az abszurd megoldásoktól. De lassan rájövünk, hogy ez a cél. Észrevétlenül mélyül a cselekmény és a harmóniák szála. Folyamatosan építkezik az előadás, többek közt Breatney Spears, Oops I Did It Again száma is sorra kerül és egyszer csak megérkezünk Wagner Trisztán és Izoldájához. Ekkor már nem kuncog senki sem. Csak alámerül a mélységbe, az Á la cARTe és a Joe Fritz Band alkotta óceánba. Nem vettük észre. Nem volt időnk észrevenni. Megérkeztünk egy olyan világba, ahova kizárólag a hangok és a látvány vezetett minket. Áramlóan, színek hullámain utaztunk és nem volt kínos megállás, csend, semmilyen szünet, amely megakasztotta volna ezt az átlényegülést…
Már Seress Rezső, Szomorú vasárnapja is megérintette a fülünket, J.S. Bach, Palestrina, Gustav Mahler melódiáiban tobzódunk, végül elérkezünk St. James infimary finálénak hangzó számához, de senki sem gondolja, hogy az utazásnak vége. Mert mint egy végtelenbe hosszabbított harmónia, elkísér minket az utazás hangulata, az utcára is, átlengve a BMC épületét. Na ne! Ne így zárjuk le ezt a beszámolót! Az Á la cARTe kórusa és a Joe Fritz Band kiváló zenészei nem így akarnák! Ők hús vér zenét énekelnek és játszanak, nem valami szentimentális csöpögést.
Valós hangokat hallhattunk ezen az estén, kiváló énekesek és zenészek tolmácsolásában.
Ez a hangulat és élmény még biztosan sokáig visszacseng a fülünkben a következő találkozásig!
Csabai Gabriella