Csala Ildikó festő-restaurátor a megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan nagy egészet próbálja az akvarelljeivel, a pillanat művészetének egyik technikájával elénk varázsolni.
Csala Ildikó festőművész
Ildikó a Szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola földrajz-rajz szakja után elvégezte a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő-restaurátor szakát, jelenleg a Szépművészeti Múzeum restaurátoraként dolgozik. Tagja a Képzőművészeti Alapnak, a Magyar Vízfestők Társaságának és a Magyar Restaurátor Egyesületnek.
Ahogyan már említettem, az akvarell, a vízzel festés, a pillanat művészete, amely nem hazudik.
Könnyed, mégis határozott ecsetkezelés szükséges, hiszen különben elmaszatolódik a szín-a forma, odavész a tiszta gondolat képpé transzformálása, s az alkotás közbeni oldott atmoszféra, trendi kifejezéssel élve: a flow.
A festőnő Zebegényben, de főleg a Balatonfelvidéken alkot, így a Badacsony-, a Szent György-, a Csobánc- és a Hegyesd tanúhegyei állnak munkái fókuszában. Az akvarellfestészeten kívül kedveli az olajfestészetet, a pasztellt, és a festészetben egy manapság igen ritkán használt technikát, a freskófestészetet is.
ibsen-hedda-gabler-bemutato-a-radnoti-szinhazban-2013-december-22-en-foto-kaunitz-miklos
Festményeinek döntő többségét József Attila versei ihlették, s az ő soraiból bontakoznak ki Ildikó különös színvilágú- a verseket megidéző festményei, amelyek az akvarell által kínált technikával erősítik a költő hangulati rezdüléseinek ábrázolását. A képeket kutatva felfedezhetjük magát a költőt, de a „Mamát” is, és rábukkanhatunk az Eszmélet érzésvilágát tükröző festményre is.
Ezen a kiállításon 82 év különbséggel egymásra hangolódott két különböző területen alkotó művész. Egyikük a XX. század elején élő, legnagyobb magyar költőnk, József Attila, a másik, a XXI. században alkotó festőművész, akinek a képeit nézegetve úgy érezhetjük, hogy a művei a versekkel egybeforrtak, összetartoznak, mint a borsó és a héja.
Ildikó az önéletrajzában ezt írja a versekkel, kiemelten József Attila költészetével való kapcsolatáról, viszonyáról:
„Az akvarellt, mint festési technikát nagyon közel érzem magamhoz, manipulációk nélkül, a pillanat frissességét a színek és formák ötvözetében mutatom meg a képeimen. Portréimon a személy jellemét, az akkori érzéseit adom vissza, csendéleteimen, természetben festett képeimen pedig az adott időszak, napszak színeiből fakadó hangulatot.
A versekben előforduló érzékletes képek: pl. a “csördülő ég vasban áll…”, vagy a “ Vas színű égboltban…” sorok – az ég szürkeségét, de mégis drámaiságát, a fájdalmat érzékeltetve festettem akvarellel, mivel ez a legköltőibb technika.
Nagy T. Katalin elemzésében azt írja, hogy az akvarell technikát ő József Attila Mama c. versének utolsó két sora szerint képzeli el: “szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében.”
Ildikó szavait folytatva: a kiállításon szereplő munkáim címei utalnak arra a részre, amit a versből kiemeltem és ábrázoltam. A munka folyamatában a verseket és elemzéseket olvasva megérlelődött bennem a gondolat, hogy a József Attiláról és a környezetéről készült korabeli fotókat is felhasználom munkáimhoz. Jó példa erre a “Klárisok” c. vershez készített akvarellportré, amit a Máthé Olga által készített gyönyörű fénykép alapján festettem meg Vágó Mártáról, akinek 1928-ban a verset írta a költő.”
És most itt van Csala Ildikó A hetediket középpontba állító kiállítása.
Amikor felkért, hogy mutassam be őt e vers apropóján, először elgondolkodtam, nekem mit üzen a vers? Mit jelent számomra a 33 éve Hobóval együtt mormolt költemény? Amikor megláttam Ildikó művét, újra elkezdtem morfondírozni, de azt láttam visszatükröződni a festményről, amit én is éreztem.
És arra jutottam, hogy amióta világ a világ, játsszuk a szerepeinket, amit a világ – vagy mi magunk – ránk kényszerít, de egy helyen, valahol önmagunkat kell adnunk, különben végképp meghasonlunk, és megszűnünk gyarlóan emberinek lenni.
Ezt az egy helyet, pontot kell megkeresni az életben, és ezt mintegy sarokpontként, vagy inkább viszonyítási tengelypontként őrizni, és ahhoz képest átbillenni a szerepkörökbe.
Ildikó képét nézve úgy érzem, hogy ez mind ő, ő maga a kép magja, a világának közepe, kivetíti a benne élő szerepeket játszó éneket, ahogyan körbeveszik, mind a józsefattilai hat, s bár minden szerep ő egyedül, de csak A hetedikként lehet önmaga.
Az egyéniségnek, az embernek, a lírai énnek hét részből kell állnia, hét forrásból kell táplálkoznia, sőt! hétfelé kell hasadnia, s ugyanakkor meg kell őriznie nemcsak egységét, integritását, hanem a hét elemhez társítania azt a sajátosat, amely csak önmagát jelenti.
Ezt az ént nem hét, hanem hat alkalommal kell megalkotni: a születés és származás; a felnövekedés, a társadalommal való első érintkezés és küzdelem; a szocializáció; a nőhöz való viszony; a költői mesterség; és az élet vége, a halál – ezeken a kulcsstációkon idézi meg a költő mágikus módon az egyéniség összetevőit.
Az pedig, maga a kegyelem állapota, ha a ma embere megtalálja azt a pontot, ahol önmaga lehet.
Sári Edina írása
Fotó: Marton Bálint
Csala Ildikó : A hetedik Te magad légy