A Nemzeti Filharmonikusok Kocsis Zoltán vezényletével Richard Strauss hetven éves korában írt vígoperáját, a Hallgatag asszonyt tűzték műsorukra a Művészetek Palotájában.
Magyar produkcióban, eredeti német nyelven, Anger Zsolt fordításában és rendezésében először hangzik el a mű, amelynek szövegkönyvét Stefan Zweig írta, Ben Jonson után szabadon.
A hallgatag asszony szüzséjét Stefan Zweig javasolta az idős mesternek, rögtön megismerkedésüket követően, 1931 novemberében. Strauss, az ízig-vérig színházi ember, azonnal ráharapott a már Ben Jonson által is feldolgozott örökzöld témára, ami kiváló lehetőséget teremtett számára, hogy szintézisét adja mindannak, amit a 19. századi olasz vígopera-hagyományról megtanult és gondolt. Strauss hetven esztendős volt akkor, amikor A hallgatag asszonyt komponálta. Csak a legnagyobb zeneszerzőknek adatott meg, hogy életük vége felé remekművet alkossanak a vígopera műfaji keretei között: Monteverdi, Verdi, Wagner, vagy a halálos beteg Donizetti előzték meg Strausst a sorban. Valójában A hallgatag asszony nem más, mint egy Don Pasquale-paródia, némi Sevillai borbély és Figaro-áthallással, utóbbi főként az együttesek gazdagsága tekintetében. Az áttetsző hangszerelésű, rendkívül dallamos mű tele van zenei idézetekkel és stílusparódiákkal.
Nem alaptalanul lelkesedett Strauss egy 1932 júniusában Zweighez írott levelében a librettóért, melyben kifejtette, hogy szerinte A hallgatag asszony szövegkönyve „alkalmasabb a megzenésítésre, mint a Figaróé vagy a Sevillai borbélyé”. A legfontosabb toposzok, az idősödő fukar nagybácsi, a könnyelmű unokaöcs, valamint a szendének tetsző, ám annál céltudatosabb menyecske figurája a Donizetti-vonalat követik a szövegkönyvben. Ezt a képet árnyalják az „önkéntes segítők”, mindenekelőtt a fiatalokkal szimpatizáló agyafúrt borbély-felcser a Sevillai borbélyból, aki az opera buffa-tradíciónak megfelelően itt is a cselekmény mozgatója. Zeneileg az idős Verdi-vonalat viszi az opera abban a tekintetben, hogy inkább rövidebb, töredezettebb motívumokból építkezik, mint nagyobb lélegzetű „mozarti” dallamokból. Ezzel maga a zeneszerző is tisztában volt, amit alábbi kijelentése is igazol: „nem jutnak Mozarthoz hasonló hosszú dallamok eszembe. Mindig csak rövid témákig jutok. De amihez értek az az, hogy olyan témát használok és úgy parafrazeálom, hogy mindent érvényre juttatok belőle abból, ami benne rejlik, és úgy gondolom, hogy ma ezt senki nem képes utánam csinálni.”
A díszlet leginkább egy Michelin-műanyag halcsontvázra emlékeztet, utalva az opera főszereplőjének a foglalkozására, aki egy valódi admirális. Főszerepet kap még egy guruló mosogatóállvány, amit multifunkcionális díszletelemként használnak a szereplők, és egy öblös fotel is.
A történet Sir Morosus kapitányról szól, aki kitagadja unokaöccsét, aki örököse is egyben, mert operaénekesnőt vett feleségül.
Összefognak a megbántott operatársulat tagjai, élükön Henry-val, aki a kapitány unokaöccse és örököse is egyben, a kapitány borbélyával és kihasználják annak házasodási szándékát. Látszatházasságot köttetnek vele, összeadják őt Amintával, aki igazából már Henry törvényes felesége, és aki csendes teremtésnek adja ki magát, hogy lépre csalja az öreg, morózus, kiszolgált tengerészt.
Az álesküvő után azonban Aminta igazi zsémbes, rikácsoló házisárkánnyá változik. Szegény Morosust labilis egészségi állapota miatt nem merik sokáig abban a hitben hagyni, hogy ez a frigy már élete végéig így marad, így elmondják neki, hogy a házasságkötés csak tréfa volt.
A megkönnyebbült Morosus kibékül kitagadott örökösével, és visszafogadja őt. A mű záró monológjának kezdősorával – „Mily szép a zene, de főleg akkor, amikor véget ér!” – a zeneszerző kikacsint a közönségre; Strauss ugyanis jól tudta, hogy már olyan könnyedén komponál, mint korábban.
A díszlet, a jelmezek maiak, a zene XIX. századi, a történet: örök.
Írta és összeállította: Sári Edina