Tikkasztó, felhőtlen augusztus, az ég alja fehér a hőségtől, és lágyan remeg, mint egy bögre békebeli aludttej. Messze még az ősz ígérete.
Bent a hiper-szupermarketben hosszú, kígyózó sorok a pénztárak előtt. Fogyasztási lázban égő vásárlók megadóan tűrik egymást, erejük fogytán, az anyázás is ritkább.
Négytagú mega-gigacsalád gurul a kasszák felé. Repedni készülő spandexszel átszőtt nadrágok, pólók tartják össze hurkákba rendeződött testüket. Jobb módúaknak tűnnek, mint sorstársaik, kocsijukban minden, mi szem-szájnak ingere. Bespájzoltak nyolctojásos tésztából, fehér rizsből, került angolszalonna, 20-as tejfel, tejszín, finom- és rétes liszt. Kerek, gurigáznivaló felfújt zsemlék vigyorognak a szekérderéknyi kolozsvárira, fedeles libatepertő felesel a sertés virslinek, mustár, kecsap, gyümölcsjoghurt, zörgőszacskós csipszhegyek, hömpölygő kólafolyamok állják útjukat az egymásba tekeredő szerelmetes kolbászoknak. Hopp, ott a sarokban szerényen megbúvó csülök kandikál segélykérően egy vekni szégyenlős fehér kenyér terhe alatt. Jó darab oldalas kacsint oldalazva egy kerek képű sajt, és egy fallikus, kicsit pickírt szalámi liezonja láttán. Mellettük két kiló krumpli, hagyma, egy! fej fonnyadt saláta – biztosan díszítéshez -, egy rekesz kecskés sör, egy üveg akciós bor, margarin, kakaó, két nagy tábla tehenes csoki, kis vegyi áru, miegymás. Gyerekek kezében zacskó, benne friss, foszlós, még langyos pogácsa, nyelnek is rendesen. Anyuka, Apuka szótlanul, vörös fejjel izzad, liheg.
Mögöttük vékony fiatalember, hosszú lenvászon ingben-nadrágban, saruban, sztoikus nyugalommal szemléli családunkat. Kocsijában ásványvíz, kölesgolyó, teljes kiőrlésű lisztből készült tészta, kecskesajt, natúr joghurt, robbanni készülő görögdinnye, paradicsom, paprika, zellerszár, két csomag répa, olívaolaj. Mozdulatlanul áll, de most termetéhez képest erőteljes, zengő hangon szólal meg:
– Asszonyom! Önök meg fognak halni.
A közelükben állók elnémulnak, a balhé előszele fúj enyhítő hullámokat.
– Mi?! – kérdi Apuka.
– Önök meg fognak halni, és megölik gyermekeiket is.
A család hitetlenkedőn, dülledt szemekkel bámul a fiatalemberre. A gyerekek szájában megáll a pogi.
– Mi?! – hörgi Apuka ismét.
– Önök meg fognak halni, és megölik gyermekeiket is – ismétli a fiatalember. Lassan, módszeresen gyilkolnak. Reggel, délben, és este. Minden tányérzörgéssel, poháröblítéssel. A szeretet nevében. A gondoskodás hevében. Mindent megadnak gyermekeiknek. A jól-lét álcája mögött sorvasztják el egészségre született testüket már gyermekkorukban. Nem lesznek felnőttek. Meghalnak előtte. Azelőtt, hogy dönthetnének, hogyan akarnak élni, hogy élni akarnak. Az orvostudomány tehetetlenül figyeli önöket. A rendőrség nem léphet fel önök ellen. Az ételük nem az életük, hanem a gyilkosuk.
Apukáék magukhoz térnek:
– Mit képzel maga kalászzabáló egyszálbélű?!
És dől belőle a szitok, mire Anyuka csillapítja:
– Gondolj a beteg szívedre drágám, nem tesz jót ez a te magas vérnyomásodnak. Maga meg – fordul a fiatalemberhez – ne zaklassa a jóravaló, tisztességes embereket, akik megtehetik, hogy JÓL éljenek, mert megdolgoznak érte, maga csak irigykedik erre, meg a szép családunkra, meg a szép gyerekeinkre, Robika hagyd a csokit, nem tudsz ebédelni, és biztos is, hogy gyomorbeteg, mert azok esznek ilyen frincfrancokat, nem a tisztességes dolgozók, Rékuska, az naptej kicsiszívem, ne nyalogasd, drágám te meg menj ki, és szívj el egy cigit és igyál meg egy jó erős kávét, és ne izgasd fel magad – vág rendet, és teremt csendet a hatalmas asszony a családban, és a fejekben.
A fiatalember megvonja a vállát. A pénztárnál Anyuka kerül sorra. A közelben állók ismét zsongani kezdenek. A gyerekek tovább nyelik a pogit rágás nélkül.
Apuka odakint megbékélten füstöt ereget, elszívja a békepipát az élettel.
És a világ rendje helyreállt.
Sári Edina