Évekkel ezelőtt, egy álmosító vasárnapon vizsgákra készülve pihenésképpen bekapcsoltam a tévét, és az egyik adón egy ír nagyváros közösségi kertjét mutatták be éppen.
Soha nem hallottam erről a rendszerről, de annyira megtetszett ez a nagyváros közepén létesített, több tucatnyi, hobbi biokert és a köré szerveződött lelkes kis közösség, hogy fájó hiányérzetem támadt a nem létező vidéki romantika fílingre.
Attól kezdve valahogy mindig beleütköztem az ilyenfajta híradásokba, és azt tapasztaltam, hogy a világ számtalan országában mondtak nemet a jobbára értelmiségi, fiatalabb korosztályba tartozó csoportok az elgépiesedett, kiüresedő, dekadens nagyvárosra, és találtak – és nyertek! – egy kis egérutat a fizikai és mentális egészséget is óvó kiskert rendszerekbe. Oda, ahova egy fárasztó munkanap után kimerülten jólesik betérni, kapálgatni keveset, locsolgatni, anyai-atyai büszkeséggel figyelni a napról-napra cseperedő palántákat, megosztani a praktikákat a parcella szomszéddal, meghányni-vetni a világ dolgait a többiekkel, a közösség érdekében pluszmunkát végezni- majd onnan lelkileg feltöltődve hazatérni és ezerrel a családra koncentrálni. A zöldség-gyümölcs termés már csak hab a tortán, mert nem egészen ez a lényeg, bár kétségtelenül vonzó hab a saját.
A budai Lecsós Kert megalakulása után szinte egyértelmű volt, hogy Pesten is alakul egy közösségi kert, és lám, 2012. májusában a Corvin-sétány végén, a Pál utcai fiúk Grund-jának tőszomszédságában megalakult a Leonardo Kert, a maga – megközelítőleg – 80 parcellájával.
A parcellák bérlésére való jelentkezés a befogadóképesség sokszorosa volt, így a leendő bérlőket sorsolás útján, nyilvánosan választották ki. Lett várakozók listája, és pót-várakozók listája is, ami bizonyítja a fokozott érdeklődést, és a további közösségi kertek kialakítására való igényt.
Második éve működik nagyüzemben a Leonardo- és a többi közösségi kert, mindannyian ültetünk, kapálunk, gyomlálunk, és eljutottunk arra a pontra, ahol a sokféle tudású, különböző életmódot élő, sokfajta nézetet képviselő, különböző korosztályból kikerülő, többségében aszfalton szocializálódott – aszfaltparaszt – amatőr kertész elmozdul egy valódi közösség kialakulásának irányába, amelyben a különbségekből adódó, nyilvánvaló örök viták mellett is felmutatható a kollektív érdeklődésből fakadó egyetértés néhány sarokköve.
Az igazi közösség lényege pedig az, hogy a nézetkülönbségek ellenére is legyenek olyan közös pontok, olyan közös értékek, amelyek a kósza sokaságból valódi közösséget teremtenek.
És most itt van az új hír, az új kezdeményezés: közösségi méhészkedés a nagyvárosban!
Külföldön az ezredforduló környékén olyan nagyvárosokban jelentek meg háztetőkön a kaptárok, mint New York, Párizs, Toronto vagy London. Berlinben a Hotel Intercontinental, Bécsben pedig az Operaház tetején működik a városi méhészet. Az urbánus környezet miatt az így termelt mézet betonmézként is szokás emlegetni. Magyarországon a méhészkedés jelentős múltra tekint vissza, de városi gyakorlatának egyelőre nincsenek hagyományai.
donau-masters-nemzetkozi-oldtimer-tura-gurulo-muzeum-a-fovarosban-1-2013-07-06-foto-kaunitz-miklos
Hazánkba, a német finger termelői és művészeti kollektíva (Florian Haas és Andreas Wolf) kezdeményezésére nyílt meg Magyarország, ezzel Budapest első városi méhészete a Műcsarnok hátsó teraszán a Közösségi Méz nevű társadalmi- művészeti kísérlet keretében. A finger termelői és művészeti kollektíva 2007-ben kezdett el városi méhészkedéssel foglalkozni, mint kisállattenyésztési és kulturális gyakorlattal.
A frankfurti Modern Művészeti Múzeummal együttműködésben nyitották meg első városi méhészetüket és indították el a vegyes méhészcsoportot, amelynek célja, hogy különböző érdeklődésű és hátterű – gyakran nehéz életkörülmények között élő – embereket hozzon össze egy méhészképzés keretében, s a méhészkedésen keresztül kínáljon számukra új, vagy más egzisztenciális perspektívákat.
A szokatlan kulturális intézmény három makettszerű termébe a méhek berepülhetnek, a látogatók pedig kívülről nézhetik meg a rendhagyó, tematikus kiállításokat. A múzeum a méhtársadalom működését kutatja, valamint a méhek, és az emberi társadalom összefüggéseire hívja fel a figyelmet. Az egyik teremben a méhdemokrácia és a rajintelligencia lesz a főtéma, így választ kapunk például arra, hogyan hoznak közös döntéseket a méhek a rajt érintő kérdésekben. A másik terem az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezete (FAO) kampányával foglalkozik, amely az ehető rovarok, köztük a méhbábok fogyasztását népszerűsíti. Mivel a világon csaknem egymilliárd ember éhezik, a FAO szerint az új táplálkozási kultúra elterjesztése részben orvosolná a problémát, és ökológiai előnyökkel is járna. A harmadik terem a múzeum működését mutatja be, valamint a közösségi méhészetet gondozó méhészcsoport munkájába ad betekintést.
A Tornyossy Csaba okleveles méhész szakmai vezetésével végzett munka első másfél hónapja alatt 65 kg közösségi mézet gyűjtöttek a kaptárokba a méhek, 93%-ban japán akácokból, amely a nagyvárosi fasorok közkedvelt díszfa derékhadát alkotja.
Mi lesz a következő lépcsőfok?! Talán a közösségi állattartás a foghíjtelkeken, amelynek már komoly szociális értéke lehet, hiszen nagyban hozzájárulhat a szerény jövedelmű, városi családok életének gazdagításában. Mind fizikailag, mind mentálisan.
Szöveg és fotó: Sári Edina
További információk a tárlatról:
http://kozossegimez.tumblr.com/
https://www.facebook.com/kozossegimez